„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Grigorij Jakovlevics Baklanov 1988-ban
Fotó:EUROPRESS/Abramochkin Yuryi/Sputnik/AFP
Különös terminus technikusokra akadhatsz az irodalomban. Gyakran látszólag nem sok közük van a literatúrához. Sőt, látszólag egyáltalán nincs. És nem annyira kacifántosak, mint például a hermeneutika, immanens, comparatív stílusanalízis, hogy a derék olvasót ne rémisztgessem, és ne álljak elő még szörnyűbbekkel. Ám talán egyik irodalomban sincs egy olyan sajátos és furcsa gyűjtőfogalom, mint a szovjetben. „Hadnagyok prózája”. Igaz, idővel kapott egy másik nevet is, ami jobban fedi a valóságot – „lövészárok irodalom”.
„Maradjunk azonban a hadnagyok prózájánál, és próbáljuk megfejteni, mit takar a két szó”
A kézikönyvek igen egyszerűen magyarázzák jelentését. Olyan írókat sorolnak ide, akik beosztott tisztként – nem nagyobb egységek parancsnokaként – harcoltak s foglalták műveikbe háborús élményeiket. A lövészárok irodalom meghatározás már eleve pontosabb. Vaszil Bikov, a háborús irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja szerint arról van szó, hogy mindenféle hamis romantika, ál-líraiság, stílusbeli csűrcsavar nélkül vezetik be az olvasót a háború világába. Ehhez persze az kell, hogy a szerző maximálisan elmélyedjen műve anyagában, ne féljen a kíméletlen realista módszertől, érzékeny legyen mindennemű csúsztatás vagy hazugság iránt. És ami lényegesebb, a hősiesség ábrázolása ne legyen parabolisztikus, egekbe, mitikus magasságokba emelő, mert a hétköznapi, félelmet nem ismerő elszántság az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy az író megmutassa, itt nem egyedi, kivételes dologról van szó, hanem tömeges áldozatvállalásról. És mindezt pártállami vagy álhazafias kispolgári igényt kielégítő pátosz nélkül. Ami nem jelenti, hogy nem véresen komoly drámáról van szó.
„Az új háborús irodalomban természetesen előtérbe kerülnek a személyes konfliktusok, a felelősség elodázhatatlan kérdése, a bizalmatlanság, a <nagy tisztogatás>, a lopakodva előre törő személyi kultusz fenyegetése”
Az, hogy a háború nem csak hadvezérek összecsapása, ahol a közlegények csak bio-kellékként szolgálnak háttérül nem valami hatalmas felfedezés. A klasszikus orosz irodalomban Lev Tolsztoj tollát is ez az elképzelés vezérelte a „Szevasztopoli elbeszélések” megírásában. És végül az utolsó, de valójában a legfontosabb szempont, a személyes részvétel az eseményekben, ami hitelessé teszi a művedet. Hallomásból, szóbeszédből legfeljebb homokvárat építhetsz, ami tetszetős lehet a hivatalos elvárásoknak, de azonnal lelepleződik az olvasók előtt…
„És még valami, amiről többnyire szemérmesen hallgatott a hivatalos szovjet irodalomtörténet. Ezek a korszakos, az olvasók széles táborát megszólító művek nem születhettek volna meg az <olvadás>, a személyi kultusz bűneinek lassú, és nem mindig egyértelmű feltárása, az elszámoltatás nélkül”
„Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni.” Ez a magyar irodalomból ismert mondás tökéletesen illik a hadnagyok prózája esetében az egyik kiemelkedő alkotó pályafutására. Grigorij Jakovlevics Baklanov (1923-2009) (polgári családi nevén Friedmann) az orosz társadalom azon közegébe született bele – zsidó polgári értelmiség –, amely talán a legtöbbet szenvedte a nagy birodalom évszázados történelme során. S nem csak a cárizmus mindenkit sanyargató elnyomásától, de a forradalom kérlelhetetlenül szigorú, és nem mindig igazságos elszámoltatásától is gyötörve. A húszas években a hivatalnok apát a családjától elszakítják, s valamivel közelebb, mint az isten háta mögé, az Uralon túli Kurganba telepítik ki, ahol 1933-ban önkezével vet véget életének.
A család nélkül maradt fiatalembert zenetanár nagynénje, és annak katonaorvos férje veszi magához Voronyezsben, s lesz a helyi repülőgépgyár szegecselő munkása. S hogy ne mezei gyalogosként kerüljön a seregbe, extrém gyorsasággal el kell végeznie a 10 osztályt, s tüzérségi iskolába kerül. 1943-ban kivezénylik a frontra, s nem éppen veszélytelen helyekre. Első igazi nagy, feltűnést és nem kevés galibát okozó könyvéhez az anyagot a harcok során gyűjti. 1945 elején éppenséggel Magyarországon, a Budapest felszabadítását célzó Balaton környéki német áttörési kísérlet megállításakor folyó öldöklő csatában.
A háború véget ér, és Baklanov meglepő tanulsággal vág neki a civil életnek. Erre később így emlékezik:
„Amikor visszatértem a frontról, 21 éves voltam. Azzal a szilárd meggyőződéssel tértem vissza, hogy a legfontosabbat már megtettem az életemben. Hihetetlenül könnyűnek éreztem magamat. Nem vágytam karrierre, teljesen közömbös volt számomra, mi lesz velem. Határozott meggyőződésem volt, a lényegen már túl vagyok”
Nagyot tévedett. 1946 és 51 között a Gorkij Irodalmi Főiskola, a szovjet „íróképző” hallgatója. 1949-ben, a mérgező nyugati kozmopolitizmus elleni harc legvadabb időszakában bevitte egyik novelláját egy irodalmi folyóirat szerkesztőségébe, ahol gyanakvón fogadták. „Ki ez a Friedmann? Talán nem Amerikából küldték hozzánk? Találjon ki valami orosz nevet.” Így lett Friedmannból Baklanov.
A nehézségek csak ezután jöttek. Merthogy Baklanov alias Friedmann nem a megszabott kánon szerint írt a háborúról. A magasztos eszmeiség helyett belemerült a lövészárok realizmus mocsarába. Kapott is érte hideget-meleget az elvhű kritikától.
„A legnagyobb gond azonban az volt, hogy feszegetni merte a Nagy Honvédő Háború legfájóbb, kérdését. Mégpedig azt, hogyan érhette ilyen váratlanul és felkészületlenül a támadás országát. Kinek a felelőssége volt ez, emberek millióinak elkerülhető halála? Mi értelme volt az állandóan ébren tartott gyanakvásnak, a tisztikar lefejezésének”
Baklanov művészi pályafutásának kiemelkedő alkotása az „1941 júliusa”. Ez a háborús környezetbe burkolt, fájó kérdéseket feszegető lelkiismereti dráma úgy megrázta a szovjet irodalmi életet, hogy 1965-ös megjelenése után 14 évig nem adták ki ismét. Hogy később Baklanov pályájának, és az új szovjet háborús irodalom kiemelkedő alkotásává lépjen elő.
Baklanov könyveit a világ 36 országában fordíttatták le. Hazájában, mint író, és mint közéleti szereplő sokat tett a változásokért. 1986-tól 1993-ig volt a Znamja folyóirat főszerkesztője, és mint ilyen az ő érdeme, hogy a szovjet irodalomnak a Brezsnyev-korban háttérbe szorított klasszikusait, Bulgakovot, Vlagyimovot, valamint a pangás időszakában nem túl privilegizált szerzőket, Alekszandr Beket, Vaszilij Groszmant olvashatták oroszul.
„Baklanov aktívan fellépett a közéletben is. Ellenezte a szovjet csapatok afganisztáni beavatkozását. Aláírta a „42-ek levelét”, melyben a kommunista párt, és más nacionalista szerveződések betiltását, az augusztusi puccs résztvevőinek szigorúbb megbüntetését követelték Jelcintől”
Érdekessége a dolognak, hogy született ennek a levélnek egy „ellenváltozata” is, amelyet többek között az a Jurij Bondarev is aláírt, aki Baklanov mellett a szovjet háborús irodalom, a „hadnagyok prózájának” kiemelkedő alakja volt. Az utak kereszteződnek és szét is válnak. Az irodalmi minőség viszont ma is összeköti ezeket az alkotókat.
Baklanov támogatta Putyin csecsenföldi politikáját is. Legutolsó jelentősebb irodalmi-közéleti megnyilvánulása egy sokatmondó című kisregény volt. „A bálvány”-ban Szolzsenyicint „tette a helyére” – a maga kíméletlenül őszinte módján. Emellett alelnöke volt a „Nyílt társadalom” nemzetközi non-profit szervezet orosz tagozatának.
Művei tizenkét esztendővel halála után még ma is velünk vannak, tanulságukat nem fakítja el az idő.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
