Egy elfeledett honvédő háború

1919. március 21-én Magyarországon hatalomra kerültek a kommunisták és a velük összefogó baloldali szociáldemokraták. Mindez nem egy forradalmi folyamat eredményeként történhetett meg, hanem azért, mert a világháborúban győztes antant újabb megalázó, jelentős területveszteséget eredményező diktátumot adott át a fiatal Magyar Köztársaság vezetésének. Néhány hónap alatt idegen megszállás alá került Kolozsvárig bezárólag Erdély, a Felvidék teljes területe, a Délvidék, beleértve Szeged és Pécs városokat is. Vix ezredes második jegyzéke az antant 1916-os vállalásának teljesítése volt, a Román Királyság eszerint megkapta a Tiszántúl jelentős részét Debrecenig.

Kalmár Szilárd írása a #moszkvater.com számára

„A honvédő háborúnak ez a szakasza már azt mutatta, hogy a kezdeti sokkhatásból a magyar hadvezetés magához tért, és egyre eredményesebben szervezte a védelmet. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a rendszerrel szembeni fenntartásait mellőzve elvállalta a vezérkari főnöki posztot a kiváló vezérkari tiszt, Stromfeld Aurél”
Fotó:Wikipédia

Ez a nagyhatalmi döntés egyértelművé tette, hogy Magyarország nem puszta vesztese lesz az első világháborúnak, hanem szabad prédája azon környező kisállamoknak, amelyek így vagy úgy, de az antant szövetségesei voltak az első világháborúban.

„A második Vix-jegyzék átadása után Magyarország egészén a döbbenet lett úrrá. Az első világháborúban kivéreztetett, gazdaságilag összeomló ország korábbi politikai elitje eltűnt, az új, alapvetően Károlyi Mihályhoz köthető polgári-liberális kompromisszumkereső politika pedig néhány hónap alatt megbukott. A kétségbeejtő helyzetre adott kétségbeesett válasz volt a Tanácsköztársaság kikiáltása”

Az oroszországi hadifogságból hazatérő magyar bolsevikok, és a velük összeálló baloldali szociáldemokraták voltak az egyetlenek, akik ebben reménytelen helyzetben vállalták az ország vezetését. Ők radikálisan szembementek már 1918 októberében is  polgári kormányzattal. Ellenezték például a hazatérő katonák lefegyverzését. Az orosz tapasztalatok alapján pontosan tudták, hogy a fegyveres katonák nemcsak egy forradalomhoz szükségesek, hanem egy nyilvánvalóan bekövetkező új, immár honvédő háborúhoz is.

„Az 1919-es magyar bolsevik kísérletet a mai történelemszemlélet nemzetvesztő puccsként ábrázolja. Ennek azonban épp az ellenkezője igaz. Akkor a magyar kommunistákon és szocdemeken kívül nem volt olyan politikai erő, mely felvállalta volna azt, hogy fegyverrel a kézben próbálja útját állni az antantnak és szövetségeseinek”

A helyzet kísértetiesen hasonló volt, mint Oroszországban. A hatalmas országot háborús veresége után Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia megalázó békére kényszerítette. Ukrajnában bábállamot hoztak létre, Romániának békeszerződés keretében Besszarábiát adták át. A központi hatalmak háborús veresége után helyüket az antant nagyhatalmak vették át, amelyek hasonló gyarmatosító logikával fordultak egykori szövetségesük irányába.

„Az első világháború után az orosz és a magyar nép sorsközösségbe került. A győztesek megalázó, területrabló szándékkal fordultak Oroszország és Magyarország irányába is”

A Tanácsköztársaság kapcsán napjainkban két jelentősebb emlékezetpolitikai irányzatnak van komolyabb támogatottsága. Az egyik a jobboldali, radikálisan antikommunista, minden pozitívumot eltagadó alternatíva, a másik a liberális, a társadalmi progresszió egyébként marginális lépéseit előtérbe helyező, a honvédő háborút tényét negligáló alternatíva. A harmadik, baloldali értelmezésnek nincs tere, mert a jobboldaliak és a liberálisok számára is kellemetlen igazságokat tartalmaz. Elsősorban azt a tényt, hogy amikor a történelmi katasztrófa körvonalazódott, akkor csak a magyar baloldal tudott, és mert a történelem színpadára lépni.

„Magyarország viharba került, hasonló helyzetbe, mint 1848 márciusában”

„A Tanácsköztársaság rengeteg területen rengeteg változást hozott, azonban az új rendszernek egyetlen stabil fundamentuma volt. Nem fogadták el Vix ezredes jegyzékét és háborúra készültek. A polgári kormányzattól azonban egy olyan haderőt vettek át, amely teljesen alkalmatlan volt a szükséges honvédő harc megvívására. Az 1919. március 25-én létrehozott magyar Vörös Hadseregnek néhány hét alatt kellett volna készen állni a küzdelemre. Miközben Románia 1918-19 telén Erdélyben megszervezte a mozgósítást, az onnan kivonuló német hadseregtől jelentős mennyiségű hadianyagot vásárolva, addig nálunk 1919 kritikus első hónapjaiban alig történt valami a katonai mozgósítás területén.

„Károlyiék kontraproduktív pacifizmusa miatt lényegében nem volt magyar haderő”

Egyetlen szervezettebb katonai egység a Székely Különítmény (Hadosztály) volt, amely azonban ideológiailag szembehelyezkedett a bolsevik országvezetéssel, és tisztjei a románokkal való megegyezés lehetőségét keresték.

Ilyen körülmények között indult meg 1919. április 16-án a román támadás Erdély már korábban megszállt területéről nyugati irányba. A bolsevizmust méla undorral fogadó magyar úri-polgári elit nemcsak összejátszott az ország külső ellenségeivel, de sok helyen, így például Nagyváradon majd később Debrecenben is felszabadítóként üdvözölték az idegen katonákat. Ezzel alátámasztva, hogy békediktátum helyes lépés a győztesek részéről.

„A katonai helyzetet súlyosbította, hogy a Székely Hadosztály visszavonulása annyira gyors ütemben zajlott, hogy alig alakult harcérintkezés az ellenséggel”

Mindezt nem könnyű egyszerű rendszerellenes lázadásnak minősíteni, mert más területen sem sikerült stabil védelmet szervezni. A székelyektől délre védekező 6. Hadosztály szétesett, katonái szervezetlenül vonultak vissza, a hadosztály Nagyváradon lévő parancsnoksága „eltűnt”. A hadvezetés Böhm Vilmos vezetésével minden koncepció nélkül küldte a frontra a hátországból mozgósított egységeket, így azok gyorsan szét is estek, felmorzsolódtak. Így érkezett a frontvonalra az az 1200 osztrák kommunista önkéntes is, akiket már Debrecen mellett küldtek harcba, majd magukra hagyták őket. Vezetőjük Leo Rothziegel hősi halált halt. Hasonlóan reménytelen helyzetbe került a somogyi-baranyai-tolnai katonákból álló 44. vörös dandár is. A harctéri jelentésben az állt, hogy egyik vezetőjük, a világháborút megjárt Svastics Imre százados katonái visszavonulását fedezve Hajdúszoboszló vasútállomásánál elesett. Szerencsére csak megsebesült és hadifogságba került, ahonnan 1919 augusztusában hazatérhetett.

„A honvédő háborúnak ez a szakasza már azt mutatta, hogy a kezdeti sokkhatásból a magyar hadvezetés magához tért, és egyre eredményesebben szervezte a védelmet. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a rendszerrel szembeni fenntartásait mellőzve elvállalta a vezérkari főnöki posztot a kiváló vezérkari tiszt, Stromfeld Aurél”

Ő még reális célnak tekintette a Tiszántúl egy részének megtartását, Nyíregyháza környékén április utolsó napjaiban sikeresnek tűnő védelmi harcok zajlottak. Sajnos azonban a terület a Székely Hadosztály kapitulációja után tarthatatlanná vált. Az előző rendszerben ennek a fegyverletételnek a tényét eltúlozták, keveset szóltak arról, hogy a székely katonák többsége nem tartott a tisztekkel a román börtönökbe, sokan a Tiszán átkeltek, és a Vörös Hadsereg katonái maradtak, vállalva a további harcot. Ellenség előtt ezek a katonák nem tették le a fegyvert, Vácnál a Dunán átkelve 1919 augusztusában egészen az osztrák határig hátráltak. Ott ellenállást tanúsítottak, és jelenlétüknek köszönhetően a csehek elvetették azon megalomán tervüket, hogy Ausztria és Magyarország között egy korridort hozzanak létre a Jugoszláv Királyság irányába, és ezáltal tengeri kijárathoz jussanak.

„A katonákat végül Horthyék fegyverezték le, mert nem volt szükségük olyan székelyekre, akik Erdélyért az antant diktátumok ellenére is harcolni kívántak”

A sors kegyetlen fintora volt, hogy miközben 1919. május 1-én Budapest vörös drapériákkal, a munkásmozgalom történetének egyik leglátványosabb kavalkádjával ünnepelte a „munka ünnepét”, aközben a Tiszát szinte minden ponton elérték a román csapatok, sőt északról támadásba lendültek a csehek is, elfoglalva Miskolcot, fenyegetve Salgótarjánt. A Szolnoknál visszavonuló magyar csapatok nem álltak meg a Tisza vonalánál, rendezetlenül menekültek a főváros irányába, nyomukban az Erdélyben és a Tiszántúlon már bevált recept szerint ellenforradalmi lázadások robbantak ki. A románok azonban nem keltek át a folyón. Miért nem, máig nem tudni. Valószínűleg nem érezték magukat elég erősnek ahhoz, hogy egy forradalmi lázban égő magyar főváros ellen forduljanak. A magukra maradt ellenforradalmárokat legyőzték az ellenük vonuló vörös csapatok, a Tanácsköztársaság a hadsereg újjászervezéséhez szükséges lélegzetvételnyi szünethez jutott.

„A románok megálltak, a csehek azonban támadtak tovább, és az a veszély fenyegetett, hogy az ország szénellátása szempontjából kulcsfontosságú Salgótarján is a kezükre kerül”

Ez lett azonban az első nagyváros, amit nem tudtak elfoglalni, és hasonlóan alakult Eger sorsa is. Míg Erdélyben és az Alföldön a nagyvárosok általában harc nélkül kerültek az ellenség kezére, addig Nógrádban majd mindenhol a helyiek fegyvert ragadva a vöröskatonák mellé álltak. Ennek is volt köszönhető, hogy a néhány hete Erdélyben még megfutamodó 6. Hadosztály zömében békési, partiumi, bihari szegényparaszti származású katonái már sikeresen tartották a frontvonalat. A megszállt Diósgyőrből elmenekült több ezer munkás is beállt a Vörös Hadseregbe, ők az Egerbe vezető utat zárták le a csehek előtt, hősies küzdelmet vívva például Bélapátfalvánál. Ózd környékén és a Felvidék jelentős részén pedig szabályos partizánháború indult, spontán szerveződő fegyveres alakulatok támadták, akadályozták a cseheket az utánpótlás szervezésében katonai akciók kivitelezésében.

„Stromfeld tapasztalt katona volt, pontosan tudta, hogy mire van szükség ilyen helyzetben”

„A Vörös Hadsereget csak a támadás tüze képes összeforrasztani. Tehát offenzíva!” – adta ki a parancsot. Azzal is tisztában volt, hogy a világháborús harcokban edződött, de mentálisan megfáradt katonák tapasztalata mellett a munkás újonc alakulatok lelkesedésre van szükség.

Az ilyen katonai egység volt az 1. hadosztály, parancsnoka Kerekess József, szintén tapasztalt világháborús katonatiszt, eleinte szkeptikusan szemlélte a rábízott katonákat, akik nem rendelkeztek kellő szintű fegyverforgatási tapasztalattal, harctéri fegyelemmel, azonban kellő elszántság volt bennük a harcra. Salgótarján még fel sem szabadult az ellenség nyomása alól, amikor ezek a katonák elindultak a borsodi megyeszékhely ellen 1919. május 20-án. Páncélvonatok segítségével megtámadták Miskolcot, mely az első felszabadított magyar város lett az 1919-es honvédő háborúban. A hadosztályparancsnokot ekkor a 3. hadtest vezérkari főnöke, Julier Ferenc arra utasította, hogy katonáival folytassa a támadást északi irányba. Kerekess Stromfelddel egyetértésben a parancsot felülbírálta, és a város védelmére rendezkedett be. Elővigyázatosságának köszönhetően nem szaladt bele a Vörös Hadsereg egy komolyabb, és nyilván demoralizáló vereségbe. Másnap ugyanis Miskolc ellen összevont cseh és román haderő indított támadást. A városon, a védekező katonákon óriási nyomás volt, Landler Jenő, a 3. Hadtest parancsnoka a diósgyőri gyárakban agitálta, fegyverezte fel és küldte a frontvonalba a munkásokat a legválságosabb pillanatokban.

„A miskolci győzelem fordulópontja lett az 1919-es háborúnak”

A sikernek köszönhetően nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország képes megvédeni magát, az ehhez szükséges morális elhatározás, és a szervezett haderő immár egyaránt megvannak. A magyar bolsevikok teremtették meg azt a nemzeti egységet, amelyre ezekben a kritikus hónapokban szükség volt.

A kialakult történelmi helyzetben reális esélye volt annak, hogy Stromfeld sikeresen alkalmazhatja a speciális körkörös védelmi rendszerből kiinduló támadó stratégiáját a jelentős túlerőben levő ellenséggel szemben. A vezérkari főnök elképzelése az volt, hogy a hátország vasúthálózatán jól szállítható haderőt lényegében egységesen mozgathatja a különböző frontok között, nem kötve le jelentős számú katonát sehol a hátországban.

„Előbb megverni a cseheket, majd rárontani a románokra”

– fogalmazta meg tömören a háborús célokat. A stratégia életképessége akkor bizonyosodott be, amikor egy „vaklármát” követően a Vörös Hadsereg támadó egységeit Kecskemét, azaz déli irányába csoportosították át, majd onnan gyors ütemben helyezték vissza őket  az északi frontvonalra, mindezt néhány nap alatt végrehajtva.

1919 májusának végén a Stromfeld vezette Vörös Hadsereg támadásba lendült a tervezett északi irányba. A cseh és román csapatok közé ékelődő magyar haderő a szívós ellenállást lassan megtörve nyomult északi és keleti irányba.

„A magyar és orosz történelmi fegyverbarátság egyik legszebb momentuma volt, hogy a túlnyomórészt orosz önkéntesekből álló 80. Nemzetközi Dandár vöröskatonái szabadították fel Losoncot már az offenzíva első napján”

A sikernek szerepe volt abban, hogy a csehek és a hadműveleteket irányító olasz tisztek között ellentétek alakultak ki, így az ellenállás Miskolctól északra is összeomlott. Ugyanitt a románok is hátrálni kezdtek, majd kétségbeesetten menekültek a Tisza mögé, felrobbantva a Tokajnál a folyón átívelő hidat is.

Az Északi Hadjárat néhány nappal később elérte legnagyobb sikerét, Kassa felszabadítását. A bevonuló magyar katonákat hatalmas ünneplő tömeg várta. Természetesen ma már ezzel kapcsolatban is a történelmi hazugságok dominálnak. Nem tépték le a bevonuló vöröskatonák a nemzeti zászlókat, a Tanácsköztársaság zsidó származású vezetői is büszke hazafiként vállalták a történelmi sikereket, nem a magyar nemzet „elveszejtését” tartották szem előtt, hanem kiélvezték a város eufórikus örömét. Olyannyira boldog napokat élt Kassa, hogy rengeteg vöröskatona házasodott meg ott ezekben a napokban, a Vörös Hadsereget papi vezetők áldották meg, a katonákat Rákóczi kurucaihoz hasonlítva.

„Stromfeld Északi Hadjárata megállíthatatlannak tűnt”

A tüzérség és a páncélvonatok kiváló harctéri alkalmazása, a katonák bátorsága példaértékű volt. Voltak az offenzívának kritikus pillanatai, de a vöröskatonák többsége remekül és bátran küzdött, ezek a fegyveresek méltók voltak a magyar hadtörténelem dicső hagyományaihoz. Ott és akkor katonai erővel őket legyőzni nem lehetett. Elérték a történelmi határt, megteremtve magyar részről a lehetőségét annak, hogy a szovjet-orosz Vörös Hadsereggel egyesüljön a magyar Vörös Hadsereg. A Kárpátok túloldalán, az oroszok oldalán harcoló egykori magyar hadifoglyok gyülekeztek, jelszavuk az volt, hogy „fegyverrel a kézben haza”. A történelem azonban közbeszólt. Lengyelország és Románia, a bábállamként még létező Ukrajna, illetve a Krím irányából támadó Vrangel tábornok csapatai a legrosszabb időben arattak győzelmeket, szorítva vissza a magyarok irányába előretörni próbáló szovjet vöröskatonákat.

„A katonai sikerek csúcsán, amikor azért gyűltek a vészjósló viharfelhők is, az antant nagyhatalmak nevében Clemenceau francia elnök ultimátumot küldött a Magyarországi Tanácsköztársaságnak”

Azt követelte, hogy a magyar Vörös Hadsereg  ürítse ki a felszabadított országrészeket. Ennek elfogadása adott történelmi helyzetben azért tűnt racionális alternatívának, mert a hadászati siker egésze elképesztően irracionális volt.  A Tanácsköztársaság politikai vezetői folyamatosan attól rettegtek, hogy a csoda, a siker minden eleme egycsapásra semmivé válik. Ilyen körülmények közt jó kompromisszumnak tűnt a felszabadított felvidéki területek „elcserélése” az ország éléskamrájának számító tiszántúli területekre. A probléma csak az volt, hogy szó sem volt arról, hogy onnan a románok kivonulnának. Az pedig felettébb fura lett, hogy a Vörös Hadsereg egyoldalú gesztust gyakorolva akkor is kivonult onnan, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a románok nem hagyják el a Tiszántúlt.

„Ott és akkor a Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői nem pusztán a magyar nemzeti érdeket árulták el, de a nemrégiben kikiáltott Szlovák Tanácsköztársaságot is”

Annak vezetői kétségbeesetten próbálkoztak, keresték Kunt és Stromfeldet is, még azt is felvetették opcióként, hogy az előrenyomuló magyar Vörös Hadsereget hirtelen szlovák Vörös Hadsereggé nevezzék át, és így diplomáciailag Magyarország megfelelhetett volna a francia követeléseknek. Sajnos azonban Kun Béla, Lenin kifejezett figyelmeztetése ellenére is azt gondolta, hogy őt úriemberek úriemberként kezelik, és adott szónak, ígéretnek szerepe lehet antant győztesek és magyar kommunisták közti párbeszédben. Sok más mellett ebben is tévedett.

„A kivonulás híre lesújtotta az országot, természetesen a katonai vezetők fogadták azt a legnagyobb megdöbbenéssel. A kiválóan harcoló 6. Hadosztály parancsnoka, Rab Ákos katonái élén akart Budapestre vonulni, Stromfeld lemondott. Ők ketten a proletárdiktatúra hátralevő heteit együtt, valószínűleg házi őrizetben töltötték Siófokon”

A hadsereg vezérkari főnöke Julier Ferenc lett, aki az öngyilkos tiszai offenzíva indítására ösztönözte a mind mélyebb gazdasági és politikai válságba kerülő Tanácsköztársaság vezetőit. Az antant gazdasági blokádján ebben az időszakban már semmi se jöhetett át. A fővárosban lényegében kiürültek a boltok, tombolt az üzérkedés, a feketekereskedelem, az élelmiszerhiány. A városba betévedő vöröskatonák megdöbbenve vették tudomásul, hogy milyen rossz viszonyok alakultak ki a hátországban.

„A bolsevikok képtelenek voltak valós politikai tényezőként viselkedni, a képzeletbeli gyeplőt a lovak közé dobták és sodródtak az eseményekkel. A kirobbanó ellenforradalmi lázadásokat a radikálisok leverték ugyan, több helyen véres és szadisztikus leszámolásokat hajtva végre, így ezek csak elmélyítették a rendszer morális válságát”

A magyar bolsevizmus társadalmi tartaléka vészesen fogyott, de még így sem omlott össze belülről. Sőt, a magyar Vörös Hadsereg belevágott a Tiszántúl felszabadítását célul kitűző offenzívába. Hiába várták, a haderő nem esett szét, az egész nyári időszakban áradó folyón átkeltek a vöröskatonák, elzavarták erődítményeikből a románokat, a békési katonák bátran törtek előre szülőföldjük irányába. A felszabadított Szentesen, ahol néhány nappal korábban lényegében senki se jelentkezett Horthy Nemzeti Hadseregébe, ezrek kérték felvételüket a Vörös Hadseregbe.

Néhány napig úgy tűnt, hogy az Északi Hadjárat sikere megismétlődik. Azonban az a katonai hiba, amely Kerekessnek és Stromfeldnek köszönhetően nem történhetett meg Miskolcnál májusban, megtörtént a Tiszántúlon júliusban.

„Az offenzíva sikertelenségére később büszke Julier parancsára a támadó ék túlságosan előrenyomult, szárnyait fedezet nélkül hagyta, és így sikeres román ellentámadás indulhatott”

A néhány órányi harcra elegendő lőszerrel ellátott magyar katonáknak vissza kellett vonulniuk a Tisza mögé. Felkészültségüket és bátorságukat jól példázza, hogy még a tüzérek is teljes fegyverzetüket magukkal hozva hajtották azt végre. Az offenzíva során sok helyen a harcoló csapatok vaktöltényeket kaptak, Tiszafürednél pedig arra is volt példa, hogy a 80. Nemzetközi Dandár többségében orosz katonái segédeszközök nélkül kellett átkeljenek a folyón, és visszavonuljanak Tiszafürednél, ugyanakkor néhány kilométerrel mögöttük komplett pontonrendszert vonultattak fel, amelyet aztán az átkelő románok építettek fel, és hoztak létre annak köszönhetően stabil hídfőt a nyugati parton.

„Katonailag még össze sem omlott az ország, amikor a politikai vezetők már menekülőre fogták”

Stromfeld kétségbeesetten rohant Siófokról Gödöllőre a főhadiszállásra, ott azonban már senkit sem talált, Julier szabadságolta magát. Amikor a visszavonulás már fejvesztett menekülésbe fordult, még volt katonai alakulat, amelyik elindult Abonyból internacionálét énekelve, és kizavarta Szolnokról a románokat, menekülésre kényszerítve azt a Papp Dánielt, aki erdélyi katonatisztként az első világháborúban még a monarchia tisztjeként harcolt, vezette a legendás „Papp-dandárt”, de a világháború után román tábornokká lett.

Hősies helytállásból ezekben az utolsó napokban sem volt hiány. Isaszegnél maroknyi katona állt az előretörő román lovasság útjába, vállalva az esélytelen küzdelmet. Valamennyiük lemészárlását az egyik keleti irányból befutó, Budapest felé hátráló páncélvonat akadályozta meg, visszavonulásra kényszerítve a támadókat. Az utolsó fegyveres ellenálló pedig az a Lenin fiú lehetett, aki bombát akart dobni a bevonuló román katonákra már Budapest területén. Elfogták, a helyszínen agyonverték.

„Stromfeld ekkor az ideiglenes kormány hadügyminiszterének megbízottjaként próbálta menteni a menthetőt. Élete legszörnyűbb pillanataként emlékezett a napra, amikor autója ablakából kitekintve a fővárosi Kálvin téren felvirágozott, vidám román katonákat látott vonulni”

A Magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadserege 1919-ben történelmi győzelmek sorozatát aratta, ezzel bebizonyította, hogy Trianonnak, azaz a történelmi totális összeomlásnak lehetett volna alternatívája. Akik felvállalják, és magukénak vallják ennek a küzdelemnek a szellemi örökségét, azok büszkék lehetnek azokra a bátor emberekre, akik irányítói és közkatonái voltak ennek a honvédő háborúnak. Ez a baloldal öröksége. Minderre az örömre rávetül az árnya annak, hogy a küzdelem hiábavaló volt, Magyarországot nem sikerült megmenteni Trianon igazságtalan békediktátumától. A baloldal történelmi tragédiája pedig az lett, hogy az antanttal kiegyezni hajlandó Horthyhoz köthető fehérterroristák lényegében kiirtották a magyar baloldalt.

Mi büszkék vagyunk eleinkre, megtaláljuk, gondozzuk a harcokban elesett vöröskatonák sírját, a fehérterror idején megölt mártírok emlékét ápoljuk. Büszkék vagyunk rájuk és reméljük, hogy eljön majd a történelmi igazságtétel órája, amikor az utókor a hazugságokat félresöpörve rájön, hogy az 1919-es honvédő háború hősei nemcsak a baloldal, hanem az egész magyar nemzet hősei, emlékük ápolása nemcsak pár tucat maradék baloldali feladata, hanem mindenkié, aki büszke a magyar hadtörténet hőseire. Stromfeld Aurél és az ő vöröskatonái hősök és példaképek kell legyenek mindannyiunk számára! Amit ők megtettek elválaszthatatlan 1919. március 21. napjától.

(A szerző a Stromfeld Aurél Egyesület elnöke)

(A cikk nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com