Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Szerzőnk az orosz történelem rögös útján barangolva, az oroszság gyökereihez leásva annak járt utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. Sorra véve az orosz történelem fordulópontjait, végül arra a következtetésre jut, hogy nincs Európa Oroszhon nélkül és fordítva.

Az orosz történelem rejtélyes és ellentmondásos személyisége. Olyasmire vállalkozott, amit nem tudott, és talán képes sem lett volna beteljesíteni. A történelem nagy rendezője nem ezt a szerepet osztotta rá. Amibe sikertelenül belekapott, az 12 évvel később, 10 napjával megrengette a világot. De már nélküle.

„Lehet egy pap a munkások vezére, lázadásra buzdító forradalmár? Az abszurd kérdésre csattanós, viszonylag egyértelmű választ kapunk. Hogy mégis foglalkozunk vele, azért tesszük, mert tiszavirág életű <forradalmár> pályafutása ugyanúgy lökést adott a meglóduló eseményeknek, mint Kerenszkij ügyetlen botladozásai”

De ne siessünk ennyire előre. A kis Georgij (Georgij Gapon 1870-1916) egy poltavai jómódú földműves gyermeke. A papa köztiszteletnek örvend, 35 éve írnok a járás hivatalban. Fia annak rendje és módja szerint végigjárja egy jövendő pap kötelező iskolai pályáját. Tanulni nem szeret, viszont lelkében mélyen átéli a szegények nyomorúságát, és szenvedélyesen tenni akar értük. És van még valami, ami szenvedélyesen hajtja érvényesülésében. Ez csak később derül ki, nem biztos, hogy a javára.

Asszonya fiatalon meghal és két gyermeket hagy rá. Az ifjú pap úgy látja, hogy előmeneteléhez szükséges az egyházi akadémia elvégzése. Ide nem más, mint Konsztantyin Pobedonoszcev. a kiváló történész, politikus, cárok bizalmasa és az Államtanács tagja ajánlja. Nem is sejti, hogy mihez járul hozzá.

„A tanulással töltött idő, majd a hit elhivatott szolgálata a fiatal papot nem elégíti ki, tenni, cselekedni akar. A századforduló a hamar népszerűvé lett, és a hit szolgálatában érdemeket szerzett ifjú szerzetest már Peterburgban éri, a város munkáslakta negyedében”

Oroszhon és Peterburg a nagy változások korát éli. Észak Velencéje csillog-villog. Csodálatos főúri palotái, a fényűző Nyevszkij bulvár, ahol a boltok díszes kirakataiban mindazt megtalálod, ami Párizsban a Rivolira kikerül. A cári Mariinszkij színház balett előadásainak híre ide csalogatja a műértő közönséget. De nem a gombamód szaporodó gyárak elnyűtt, kopott munkásait.

Nagy Péter óta az ipar is ideköltözött a Néva partra. Nagy nehezen beindul a kapitalista fejlődés, az önkényuralmi rendszer azonban gúzsba köti a polgárosodást. Több tízezer munkás dolgozik a gyárakban és éli életét rettenetes körülmények között. És ekkor jön egy ifjú, rokonszenves pap, aki igazságot hirdető szónoklataival maga mellé állítja a tömegeket.

„Az emberi méltóság, a munka tiszteletére szólít fel, melynek lényege a keresztény testvériség”

Ragyogóan ért az emberek nyelvén, híveinek száma egyre nő. Munkás érdekvédelmi szervezetet akar létrehozni, mint az angol szakszervezetek, csak vallásos köntösben. És miután nem híve az erőszaknak, jelentést ír a cárnőnek, melyben kérelmezi a helyzet orvoslását. Választ nem kap.

Az ország forrong, a munkások elégedetlenek a bérrel, a kizsigerelő munkával. Gapon megalakítja a Szentpétervári Gyári Munkások Gyülekezetét. Gyorsan hűséges segítőtársakra is talál, többek között egy házaspár, Alekszej Karelin és asszonya személyében. Ők a húszas években bekövetkezett halálukig a szakszervezeti mozgalom lelkes aktivistái. A szervezkedés kiterjed más városokra is, Moszkva, Kijev, Harkov, Poltava is beáll a sorba. Fogyasztói szövetkezetek megállapítását is célul tűzik ki.

A helyzet tarthatatlanságát a hatalom is érzi. Ezért kap az orosz politikai rendőrség egyik magasrangú tisztviselője, Szergej Zubatov fontos megbízást: próbálja kezelni a helyzetet. Nyomban tevékenységbe kezd. Szerte a birodalomban több száz titkosrendőri részleget állít fel, melyek feladata a munkások szervezkedésének figyelése és a beépülés. A petrográdi polgármester, Iván Fullon is úgy véli, az effajta „befolyásolás” révén létrehozott gyülekezetek „szilárd védőbástyák lehetnek, hogy a hamis szocialista tanítások ne hatoljanak be a munkás környezetbe”.

„Az elképzelés szép, de megvalósíthatatlan. A hatalom ugyanis elutasítja a velük tárgyalást kezdő ifjú pap vezette Gyülekezet követeléseit. Az állampolgári szabadságjogokat, a titkos választói és a szabad szervezkedés jogát, a 8 órás munkanapot, az általános amnesztiát. Gapon ekkor tüntetést tervez a Téli Palotához”

Ennek során adnák át a cárnak a követeléseiket tartalmazó petíciót. A modern Savanarola szerepében tetszelgő kispap a munkásnegyedekben szónokol, mindenütt jelen van és sztrájkra szólít fel. Békés megoldást akar. Végig járja az összes hatalmi instanciát, miniszter, polgármester, s tevékenységének híre még a cárhoz is eljut. A mozgalom azonban spontán módon túlnő a kegyes kérelmezésen, a vallásosan egzaltált tömeg irányíthatatlanná válik. Hiába ad ki Nyikolaj Muravjov belügyminiszter letartóztatási parancsot Gapon ellen, az végrehajthatatlan. A szervezők maguk is érzik, hogy a hatalom hajthatatlan, nem enged, békés tüntetésüket bármi áron megállítják, szétverik – a vérontás elkerülhetetlen. A Putyilov művek 12 500 munkásához még több mint 100 ezren csatlakoznak a külvárosi negyedekből.

„A városba vezényelnek 31 ezer katonát. A cár Carszkoje Szeloban marad”

1905. január 9. A békés tüntetők szentképekkel a Téli Palotához vonulnak. Sortűz dördül, a nőkkel, gyerekekkel felvonuló tömegbe lőnek. Gapon harcostársa Ivan Vasziljev és testőre azonnal meghalnak. A pap csak könnyebb sérülést szenved a karján. A Palota téren 96 halott marad, de másutt is vannak halottak, és súlyosan sebesültek. Az orosz történelembe „vérvörös vasárnapként” bekerült szomorú esemény körülbelül 200 halálos áldozatot követelt.

Gapont eszer harcostársa, Pjotr Rutenberg viszi el a helyszínről Gorkij lakására. Rutenbergnek még lesz szerepe, nem is akármilyen a pap életében. A forradalmi vezetővé avanzsált pap még aznap este Gorkijjal együtt részt vesz egy baloldali értelmiségi gyűlésen, és népi felkelést sürget.

A városban teljes a zűrzavar, és az idővel kiterjed az egész országra. A birodalmat sztrájkok, tüntetések, lázadások sora rázza meg. Többek között a tengerészeké, a Patyomkin csatahajó legénységének a felkelése. A forrongó  időszak két évig tart. A cári rendszer inog, a helyzet azonban még nem érett meg egy igazi forradalomra.

„Gapon szívesen a felkelés élére állna, de nincs az egész országra kiterjedő, és mozgósító forradalmi hangulat. Emigrál, azonban nem veszi igénybe az eszerek kapcsolatait, helyi csempészek segítségével lépi át az orosz-német határt Tauragénál”

A népvezérként tisztelt ifjú pap hősként járja végig Európát. Genfben az emigrációban élő Plehanov és harcostársai próbálják szociáldemokratává nevelni, sikertelenül. Gapon nem teoretikus elme. A marxizmus tanításait nem fogadja el. Talán át sem látja, inkább átáll a forradalmi kérdésekben praktikus és ellentmondást nem tűrő, keményebb eszközökkel élő eszerekhez. Jár a szociálforradalmár teoretikus Viktor Csernovnál is. Közben tanul lovagolni, és igyekszik elsajátítani a lőfegyverek használatát. Azt dédelgeti magában, hogy hazatér és a forradalom élére áll. Ez már arról tanúskodik, hogy nincs tejesen tisztában a hazai helyzettel. Noha befolyásos európai politikusok, Jean Jaures és Georges Clemenceau, akikkel találkozik, figyelmeztetik tévedéseire.

1905 februárjában levélben fordul a cárhoz. Felszólítja, hogy mondjon le, és önként álljon bíróság elé. Közben Svájcban Leninnel is találkozik, akire jó benyomással van, és aki még azt is kijelenti, hogy Gapon kétségkívül elkötelezettje a forradalomnak. 1905 áprilisában megszervezi 11 forradalmi párt tanácskozását, ahol megválasztják elnöknek. A szociáldemokraták ezen nem vesznek részt.

„Gapon támogatást keresve egyezkedni próbál Pjotr Sztruvéval, a kezdetben marxista, majd konzervatív liberalizmusba átváltó politikussal és ideológussal, is”

Londonba átköltözve népszerű könyvet ír pályájáról, s hasonló sikerrel emel szót a zsidók oroszországi üldöztetése ellen. Valójában azonban más terveket dédelget. Nem politikai, hanem konkrét fegyveres forradalmi harcra gondol. A könyvéből és máshonnan szerzett pénzösszegekből fegyvereket vásárol, és egy bérelt gőzösön, a „John Grafton” útnak indítja a szállítmányt Oroszországba. A mindössze 315 tonnás kis hajó zátonyra fut, semmi nem lesz tervéből. Az akcióban az a Mihail Litvinov is jelen van, aki később a Szovjetunió külügyminisztereként oroszlánrészt vállal országa nemzetközi elfogadtatásában. Feltehetően nem volt büszke erre a kalandjára.

Az oroszországi pártok ódzkodnak az ide-oda kapkodó Gaponnal való együttműködéstől. A szociáldemokraták Gorkijon keresztül próbálják rávenni, tegyen le próbálkozásáról, egy egységes munkáspárt létrehozásáról, és amikor elhatárolódnak a mensevikektől, Gapon megszakítja velük a kapcsolatot. Ugyanez történt az eszerekkel is. Hiábavalónak bizonyulnak próbálkozásai, hogy egy személyben vezesse a munkások pártját, és az eljövendő forradalmat.

„A politikai pártokkal való együttműködést elutasító forradalmár pap visszatér Oroszországba”

Itt a történet kezd átváltani kétes politikai krimibe. Megegyezik Szergej Vitte miniszterelnökkel, hogy nem szervez fegyveres felkelést, és elhagyja az országot. Ezért viszonzásul a miniszterelnök egy hétpróbás titkosszolgálati ügynök, Iván Manaszevics-Manujlov közvetítésével még pénzbeli támogatást is nyújt. A kétes elő- és még kétesebb utóéletű kalandort végül az 1917-es forradalom után menekülés közben a határon végzik ki.

Gapon 1906 őszétől már teljesen Vitte befolyása alá kerül, külföldön már a fegyveres felkelés ellen agitál. Többek között egy a New York Heraldban megjelent interjújában így nyilatkozik: „A proletariátus kellően elő nem készített fegyveres felkelése szörnyű, gyilkos polgárháborúhoz vezethet, amely testvéri vérrel árasztja el szülőföldem utcáit, városait, mezőit, pusztulásba taszítja az országot, és hosszú időre meggyengíti a proletariátust. De ami a legfontosabb, reakciót, és talán katonai diktatúrát is kivált. A fegyveres felkelés Oroszországban jelenleg taktikailag őrült kaland.”

„Tekintettel az országot megrázó eseményekre, 1905 októberében a cár kiáltványt ad közre, melyben politikai- és szabadságjogokat is kilátásba helyezett, a lelkiismereti, szólás, gyülekezési és egyesülési szabadságot, valamint a személyiség védelmét”

A dokumentum szerint parlamentet (Duma) hoznak létre, amelynek jóváhagyása nélkül egyetlen törvény sem léphet hatályba. Ugyanakkor a cár fenntartotta a jogot a Duma feloszlatására, és döntéseinek blokkolására. A későbbiekben II. Miklós többször is élt ezzel, valamint azzal a jogával, hogy feloszlassa a parlamentet. Így lényegében a kiáltvány írott malaszt maradt. Az ezután 1905 decemberében kitört moszkvai felkelés volt a baloldali pártok válasza, ez határozta meg további politikájukat.

Terijokiban (ma Zelenogorszk) 1905. december 31-én alig 80 összetoborzott híve előtt tartott pártgyűlésen Gapon vallomást tesz, és meggyónja hibás tetteit. Kifejti, a forradalom a jelen helyzetben utópia. Párttársainak az a feladata, hogy megőrizzék pozícióikat a mozgalomban. Megszavaztatja, hogy a mindenfelé hangoztatott vád, mely szerint diktátori szerepre törekszik valótlan. A gyűlés neki ad igazat.

Hogy tisztázza magát a sajtóban és a közvélemény előtt a vádak alól, kijelenti, hogy hajlandó társadalmi bíróság elé állni. Ezzel még Pavel Miljukov kadétpárti történész, később az Ideiglenes Kormány külügyminisztere is rokonszenvezett.

„A hitelét egyre inkább elveszítő Gapon ügyvédjének, Szergej Margolinnak átadja az ártatlanságát igazoló dokumentumokat, hogy azokat publikálja. Az ügyvéd később külföldre utazik, útközben gyomorpanaszokkal megbetegszik, és gyanús körülmények között meghal. A dokumentumok eltűnnek, és soha nem kerülnek elő”

A miniszterelnök Vitte teljesíti ígéreteit, komoly pénzösszegeket utal Gapon  betiltott szervezeteinek, hogy újra működhessenek. Egyre-másra nyílnak meg a Szentpétervári Gyári Munkások Gyülekezetének fiók szervezetei. Az események egyre kuszábbak. A titkos egyezséget a hatalommal Gapon egyik munkatársa elárulja. A reputációját menteni akaró forradalmár pap el szeretné tetetni láb alól, ám erre kiszemelt embere később meggondolja magát, és nyilvánosan öngyilkos lesz.

Ráadásul újabb botrány rázza meg próbálkozásait. A mozgalom egyik tagját, Alekszandr Matyusenszkijt bízza meg a Vittétől kapott pénzösszegek elosztásával. Megint téved. Harcostársa a pénz nagy részét ellopja, és külföldre szökik. Gapon szerepe egyre kétesebb. Most már mind a jobb, mind a baloldali sajtóban kampány indul a lejáratására, és ebben a szociáldemokraták is részt vesznek.

„Az egyezséget a hatalom oldaláról felrúgják, Gapon szervezeteit sorra bezárják. Az egykori forradalmárnak <állami szolgálatot> ajánlanak fel, amit nem fogad el. És jön az utolsó felvonás. A forradalmár pap eltűnik. Hogy mi történt, arra csak egy hónap múlva derül fény”

1906. március 26-án, az eszer Pjotr Rutenberg meghívja egykori harcostársát egy bérelt nyaralóba Petrográd környékén. Gapon próbálja rábeszélni, hogy működjön együtt a hatalommal. A szomszéd szobából előjönnek Rutenberg hallgatózó párttársai, hogy igazságot tegyenek. A kacskaringós utat bejárt forradalmár papot napokkal később találják meg megfojtva, és egy kampóra akasztva, mint egy krumplis zsákot.

Rutenberg a februári forradalom után hazatér az emigrációból, de nem sokáig marad Oroszországban. Nem ért egyet a bolsevikok politikájával, és újból nekivág a világnak. Olaszországban, majd onnan tovább állva Jeruzsálemben agitál, és tesz is mint mérnök a vízi energia felhasználásáért. Később haláláig (1942) a németországi zsidók megmentéséért harcol.

„Gapon pópa szerepének értékelésével mind a mai napig nem boldogul a történelemtudomány. Az tény, hogy 1902-től folyamatosan kapott pénzt a cári titkosszolgálattól, hazatérése után pedig egy ideig az általa fémjelzett szervezethez is jutottak pénzösszegek. Ekkor már sehol nem hittek neki, csak próbálták felhasználni”

Személyiségére sokan és ellentmondóan emlékeznek. Egyben kortársai szinte kivétel nélkül egyetértenek, nagyszerű szónok és egyben színész is volt. Tökéletesen értette az egyszerű emberek gondolkodásmódját, és beszélte a nyelvüket. Ám látóköre messzebbre nem terjedt, a politikai tisztánlátás, a távolabbi összefüggések felismerése, ami egy forradalmár esetében óhatatlanul szükséges, idegen volt számára. Abban szinte mindenki egyetért, hogy rendkívül önhitt és nagyravágyó volt. Prófétának, messiásnak képzelte magát, aki alkalmas egy hatalmas birodalom megváltoztatását célul tűző forradalom levezénylésére. Ennek érdekében minden ügyességét, ravaszságát bevetette. Szinte az összes politikai pártnak udvarolt. Próbálta kijátszani kapcsolatait a hatalommal is, ám miután kiismerték, nem talált támogatókra.

„Így ért véget egy vonzó, lelkes, remekül szónokoló, tömegeket meghódító, magát forradalmárnak kikiáltó pap tündöklése”

Ám végül azt a célt, amit maga elé kitűzött és oly magával ragadóan hangoztatott, egy hétköznapi külsejű, nem annyira karizmatikus, magas homlokú és enyhén raccsoló politikus teljesítette be.