Keletről érkező nemzetmentő kísérlet

Magyarországon 1919. március 21-én elindult egy társadalmi és politikai kísérlet, a Tanácsköztársaság. Ennek egyik célja volt a marxi és lenini elvek szerinti radikális átalakulás az élet majd minden területén, míg a másik a magyar nemzet körvonalazódó történelmi katasztrófájának elhárítása. Ez a sokáig dicsőségesnek nevezett 133 nap bizony mind a modernizációt, mind pedig a nemzetmentést tekintve kudarcba fulladt kísérletnek bizonyult. Hogy miért, arra világít rá ez az aktuális történelem szemlélettel szembe menő írás.

Kalmár Szilárd írása a #moszkvater.com számára

„A Tanácsköztársaság 133 napja egyszerre volt egy Lenin forradalmi elképzeléseihez igazodni próbáló próbálkozás, és kétségbeesett honvédő háború kísérlete”

Magyarországon 1919 tavaszára összeomlott a világháborút megelőző időszak felemás polgárosodást hozó, feudális jellegű kapitalista rendszere. Nem a kommunisták, nem a szabadkőművesek vagy más titkos összeesküvők miatt került mély válságba az ország, hanem azon dzsentri gyökerű elit miatt, mely fél évszázaddal korábban kiegyezett az országot gyarmati függésben tartó és elnyomó Habsburgokkal.

Magyarország 1918 őszén úgy nyerte vissza függetlenségét, hogy a világháború éveiben majd félmillió embert vesztettünk olyan velünk szemben egyébként egy cseppet sem ellenséges nemzetekkel harcolva, mint Oroszország vagy Olaszország.

„Kivérzett, elfáradt és vereséget szenvedő népként érkeztünk történelmünk egyik legnagyobb sorsfordulójához”

A katonai összeomlást követően eltűnt, vagy háttérbe húzódott az országot a világháborúba vezető, és ott a végletekig tartó régi uralkodó osztály. A helyére lépő polgári rendszer prominenseiről azonban rendkívül gyorsan kiderült, hogy ezen liberális demokrata új elit képtelen megfelelő válaszokat adni az adódó történelmi kihívásokra. Károlyi Mihály és követői azt feltételezték, hogy a magyar nemzet nem lehet vesztese a világháborút követő békeszerződéseknek. Azt gondolták, hogy hazánkra a győztesek majd elnyomott és kihasznált nemzetként tekintenek, és méltányos békét kínálnak számunkra.  Még akkor sem ismerték fel a körvonalazódó történelmi katasztrófát, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a csehek, románok és a szerbek egyaránt arra törekednek, hogy az ország területének nagyobb hányadát elragadják.

„Az új polgári kormányzat mániákusan hitt abban, hogy az antant domináns nagyhatalmai, azaz a britek és a franciák nem lehetnek igazságtalanok irányunkba. Ezt a két országot morálisan felsőbbrendűnek gondolták, amelyek tisztelik és becsülik azt az igyekezett, amellyel ők a hazai demokratikus fordulatot irányították”

Magyarország azonban 1918 végére megszűnt tényező lenni a nemzetközi politikában. A győztesek olyan országként tekintettek rá, mely minden korábbi történelmi hagyományával szembe menve, 1867 után elvtelen kiszolgálója lett a Habsburg, és ami még rosszabb, a német világhatalmi álmoknak. A Vix ezredes által 1919. március 20-án átadott jegyzék mutatta meg a legkíméletlenebb őszinteséggel, hogy a körvonalazódó békediktátum területcsonkításának nem volt határa, olyan tisztán magyarlakta nagyvárosok, mint Szeged, Békéscsaba, Debrecen idegen megszállás alá kerültek. Pécset ekkor már megszállták Jugoszlávia irányából, Csehszlovákia pedig májusban foglalta el Miskolcot, és próbálkozott Salgótarján megszállásával is.

„Ez volt az a pillanat, amikor összeomlott az <európai polgári> alternatíva álma, maga alá temette az ország új, még megerősödni sem képes politikai elitjét. Eltűnt a Habsburgokkal kiegyező, az országot a világháborúba vezető politikai elit, és elbukott a Károlyi Mihályhoz köthető polgári alternatíva is. Egyedül a Moszkvából, azaz Keletről hazatérő, egyébként börtönbe zárt kommunista vezetők voltak azok, akik közösen a baloldali szociáldemokratákkal tudták és merték vállalni az országvezetés felelősségét”

Napjainkban a jobboldali és a liberális történészek maximális egyetértenek abban, hogy az 1919. március 21-én induló 133 nap nem volt más, mint a nemzeti katasztrófa előszobája, kezdete a „vörös farsangnak”. A történelmi igazság azonban valami egészen más! Óriási igyekezettel próbálják elfedni előlünk az egyszerű tényt, hogy amit Horthy aláírt, azt a magyar bolsevikok, és olyan kiváló katonák, mint Stromfeld Aurél a fegyveres harcot vállalva utasították vissza. Épp emiatt ma szinte senki se beszél arról, hogy ebben a 133 napban a társadalmi haladás kommunista, marxista ígérete összekapcsolódott egy olyan honvédő háborúval, amelynek sikeressége a 24. órában megmenthette volna a történelmi Magyarország szinte egészét.

Természetesen lehet, és kell is történészi vagy morális vitákat indítani arról, hogy a kommunista kísérlethez kapcsolódó osztályharcos szemlélet, a forradalmi vörösterror mennyiben volt elfogadható vagy indokolt, és mennyiben elítélendő. A terror ikonikus alakja Szamuely Tibor például kíméletlenül verte le az ellenforradalmi, vagy az annak vélt lázadásokat. Az elrettentést célzó brutális fellépés megkérdőjelezhetetlen módon az események árnyoldalához sorolandóak. Az orosz polgárháború bestialitását átélt magyar bolsevikok többsége a kint látott, és gyakorta alkalmazott módszereket idehaza is alkalmazhatónak, és hatékonynak gondolta.

Mindez azonban a ma domináns antikommunista értelmezés ellenére marginális jelentőséggel bír a Tanácsköztársaság egésze szempontjából. Sokak számára éppen az volt megdöbbentő már akkor is, hogy Magyarországon az egyik legstabilabb társadalmi bázisa lett az új kommunista rendszernek. A nemzet döntő hányada ugyanis azokban a sorsfordító hónapokban tisztán látta történelmi lehetőségeinket.

„Hazánk 1919-ben hasonló helyzetbe került, mint 1917-ben Oroszország, vagy velünk nagyjából egy időben Törökország. Mindkét ország számára a győztes nyugati nagyhatalmak egy elnyomó és igazságtalan békét tartogattak, óriási területveszteségekkel, lényegében gyarmati függéssel”

Oroszországot előbb Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia, majd elbukásuk után az antant nagyhatalmak kényszerítettek ebbe a helyzetbe. A cári rendszer összeomlott 1917-ben, és anarchikus állapotok következtek, Törökországban ellenben megmaradt  a szultáni rendszer, ezért cserébe elfogadtak minden török nemzeti érdeknek ellentmondó békefeltételt. Mindezen tényezők hatására mindkét országban előtérbe került egy olyan progresszív politikai irányzat, amely radikálisan NEM-et mondott az antant dominanciára, a győztesek békefeltételeire. Lenin és Atatürk politikai mozgalma abban is hasonlított, hogy a nemzeti érdek előtérbe helyezése mellett egy radikális társadalmi haladási programot is zászlajára tűzött.

„Nem a konzervatív politikai erők vállalták a harcot a nemzeti érdekekért, hanem az adott körülmények között radikálisan haladáspárti politikai erők”

 Oroszországban a mai rendszer a cári időszakot tekinti közvetlen ideológiai előzményének, és nagy az igyekezet, hogy a bolsevikok történelmi szerepét bagatelizálják, negatív színben tüntessék fel. Az ellenforradalmárokat utólag nemzeti hőssé nyilvánítani akaró szemlélet óriási ellenállásba ütközik, mert túl sokan vannak azok, akik úgy gondolják, hogy Oroszországot a történelmi összeomlástól 1917 őszén a bolsevikok mentették meg. Jellemző, hogy Vrangel bárónak, a Don-menti Rosztov városában felállított szobrát el kellett bontani az óriási felháborodás miatt.

„Kommunisták és orosz nacionalisták egyformán úgy értékelték, hogy az antant pénzéből, az antant érdekeit szolgáló hazaáruló <fehérnek> nem állhat szobra a városban”

Ez a kettősség, azaz haza és haladás, nemzeti  önvédelmi harc és társadalmi átalakulás kísérelte volt jellemző Magyarországon is 1919. március 21. után. A rendszert támogatták azok, akik hazafias indokból bárki mellé odaálltak, akik harcolnak az idegen megszállók ellen, és támogatták azok is, akik egy új, jobb, igazságosabb társadalmi rendszert akartak. Ez volt az a tartalék, amire építeni lehetett. Hazugság, amit sokan ma állítanak, hogy a kommunisták pusztán azért kaptak támogatást, mert vállaltak a nacionalista honvédő háborút.

„A társadalmi átalakulás ígérete, és a honvédő harc kettőssége volt az alapja az új rendszernek és az elinduló honvédő harcnak”

Magyarország ekkor, történelme során először fordult el a nyugati iránytól, és kísérelt meg a keleti, azaz a Moszkvában sikeresnek tűnő politikai megoldást találni mindazon problémára, melynek elsődleges oka a majd 400 esztendőre visszatekintő nyugati elnyomás, félgyarmati létünk volt. Ez a harc kísértetiesen hasonlított Kossuth szabadságharcára, azzal a különbséggel, hogy a Hagbsburgok helyett az antant nagyhatalmak, és térségbeli csatlósaik lettek az ellenségeink.  Az 1919-es küzdelem tétje azonban immár az volt, hogy a magyar nemzet megtartja-e befolyását a Magyar Királyság történelmi területei fölött, vagy ezen országterület nagyobb része, nagyszámú magyarral együtt idegen országokhoz kerül.

1919 tavaszán a hadifogságból hazatérő bolsevikokból, baloldali szociáldemokratákból összeálló új országvezetés elkezdte felépíteni mindazt, amit mintaként a szovjet átalakuláson áteső Szovjet-Oroszországban láttak ők, és látott a világ. Impozáns május 1-re készültünk, államosították a gyárakat, történelmünk egyik legintenzívebb változásokat eredményező időszaka indult el. A Tanácsköztársaság vezetői ebben a korai időszakban mintha elfelejtették volna, hogy hatalmi támogatottságuk legfontosabb alapja a honvédő harc megszervezésének ígérete volt. Eltelt egy hónap, az ellenség megszállta a Tiszántúlt, és az egyetlen harcot vállaló katonai haderő, a Székely Hadosztály kapituált, ezzel megnyitva szándékosan(!) az utat a románok előtt Budapest irányába.

„Úgy tűnt, a kommunistákat a történelem nem várt gyorsasággal maga alá temeti. A fővárosi fiatal értelmiségiekből, önmagukat romantikus forradalmároknak gondoló <terrorcsapatok> vezetőiből, aparátcsikokból, azaz a kényelmes életét élő egykori szocdem és szakszervezeti vezetőkből álló <forradalmi elit> képtelen volt valós megoldást találni ebben a reménytelen helyzetben”

Gyenge lábakon állt a hadsereg szervezése, és vezetése egyaránt. Ekkor kerültek előtérbe olyan emberek, mint Landler Jenő, a mai szóval menedzser típusú szervező, és Stromfeld Aurél, aki a magyar katonatisztek közül a legnagyobb szaktudással, tapasztalattal és presztízzsel rendelkezett. Az első világháború legtöbb frontját megjárt katona mindenhol elismerést váltott ki fellépésével. Az 1918-as katonai összeomlás után az általa irányított egységeket egységesen, felfegyverezve vezette haza. Személyében olyan katonai vezetőt találtak a magyar Vörös Hadsereg élére, aki tökéletesen megfelelt feladatának, és ugyan kommunistának nem volt nevezhető, de 1918 őszén egyetlen komolyan vehető társadalmi és politikai erőként a hazai szociáldemokráciára tekintett és csatlakozott is a párthoz.

Ma tudományos körökben konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy Magyarországnak a világháború után el kellett fogadnia a békediktátumokat, mert nem volt más megoldás. Az általános történészi magyarázat az, hogy olyan túlerővel szembesültünk, amely mindenképpen legyőzte volna Magyarországot. Ezzel a probléma csak az, hogy nem igaz.

„Éppen a már említett orosz és török példák bizonyítják, hogy reménytelennek tűnő helyzetben is lehetett óriási győzelmeket aratni. Amikor 1919 késő tavaszán, kora nyarán a Stromfeld vezette haderő támadásba lendült északi irányba, látványosan összeomlott a cseh ellenállás, a románok  kétségbeesetten, hidat robbantva menekültek a Tisza mögé, a csehek még csak lassítani sem tudták a magyar Vörös Hadsereg előrenyomulását”

Stromfeld katonai zsenije kiegészült azzal az erővel, amit a Vörös Hadsereghez csatlakozó tapasztalt katonatisztek, egykori katonák jelentettek, és óriási szerepe volt azoknak a világháborús harcok alatt a gyárakban dolgozó munkásoknak, vasutasoknak is, akik amolyan pihent erőként vállalták a katonai szolgálatot. A csehek elleni hadi siker bebizonyította azt, ami a példaként felhozott Törökország esetéből is látni lehetett. Hiába a területrabló szándékú szomszédos országok, hiába az antant győztesek aroganciája, ha egy nemzet képes megszervezni a hatékony katonai ellenállást, akkor nem lehet összeroppantani. Idehaza alig ismert tény, hogy Görögország a mai Törökország nagyobb részét megkapta a győztesektől, és azért saját haderején kívül francia és angol katonák is harcoltak és elbuktak.

„Az Atatürk vezette török ellenállás elsöpörte a belső ellenségeket csakúgy, mint a külföldi hadseregeket”

Hasonló volt a helyzet Oroszországban is. Amikor a külső és belső ellenségek összeomlással fenyegették a bolsevikok által vezetett Oroszországot, akkor példátlan nemzeti összefogás állt a Vörös Hadsereg mögé. Az oroszokat történelmük során többször is megalázó vereségbe kergető lengyelek offenzívája eltörölte a politikai határokat. Az első világháború legendás orosz áttörését irányító Bruszilov tábornok ekkor fogalmazta meg egy a „fehérekhez” való menekülési felszólításra adott válaszként: „Nem megyek sehova. Itt az ideje, hogy elfelejtsük a háromszínű zászlót, és egyesüljünk a vörös alatt!” Amikor egy társaságban kritizálták amiatt, hogy a bolsevikok mellé állt, ő így válaszolt:

„És kik voltak, ha nem a bolsevikok, akik az orosz néppel együtt védték meg szülőföldünket a polgárháborúban? Hol voltak Önök, kihez mentek szolgálni azokban az időkben? A németekhez, a franciákhoz, esetleg a románokhoz?”

A nemzetközi példák tehát pontosan megmutatták, hogy a gazdasági, vagy létszámbeli fölény kevés volt a győzelemhez az első világháború utáni években, mert az emberek bele voltak fáradva a háborúba, nem akartak harcolni otthonuktól távol, idegen népek által lakott területekért. A saját dekadens uralkodó elitjüket elzavaró, kellően elszánt, büszke honvédő háborút felvállaló nemzetek képesek voltak óriási túlerőt is legyőzni ebben az időszakban. Magyarországnak ebből a szempontból nem volt szégyellni valója. Hazánk Vörös Hadserege előbb megállította Szolnoknál a román előretörést, majd felszabadított jelentős tisztán magyarlakta területek mellett szlovákok lakta egykori országrészeket is. Fontos hangsúlyozni, hogy a cseh és szlovák nemzeti jövőképek már ekkor sem álltak túl közel egymáshoz. Ennek megfelelően a Felvidéken élő szlovákok jelentős része támogatta a magyar offenzívát, és nem volt elutasító a kikiáltott Szlovák Tanácsköztársasággal szemben sem.

Éppen ez a politikai formáció mutatta meg, hogy a szovjet típusú berendezkedés Magyarországon miként lehetett volna sikeres. Úgy, hogy egyfajta föderatív államrendszert építünk ki a történelmi Magyarország területén élő kisebbségekkel. Ennek kedvezett a történelmi helyzet abból a szempontból is, hogy a kommunista forradalmi hullám támogatottsága nagyon magas szintű volt. Cseh és szlovák, délen pedig szerb katonák álltak át nagy számban a magyar Vörös Hadsereg oldalára. Sokan az Északi Hadjárat folytatásának tekintették az előretörést Bécs irányába, és ott kommunista fordulat elősegítését.

„A Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereget katonai erővel nem lehetett megállítani. A cseh katonák nem akartak harcolni távol szülőföldjüktől, ezért politikai síkon kellett megoldást találniuk az antant nagyhatalmaknak”

Zsarolással vegyített ajánlattal elbizonytalanították a Tanácsköztársaság politikai vezetését. A kormányzótanács tagjai elhitték azokat a francia ígéretet, hogy ha kivonulunk a felszabadított felvidéki területekről, majd a románok elhagyják a Tiszántúlt. Óriási hiba volt elfogadni a hazug diplomácia ajánlatot. Ezt nem csak Stromfeld, de még az olyan keményvonalas bolsevikok, mint Szamuely is pontosan látták. Sajnos ebben a történelmi helyzetben vált nyilvánvalóvá, hogy a túl sok politikai erőt tömörítő Tanácsköztársaság politikai elitjében túlsúlyba kerültek az emberileg és politikailag is gyenge szereplők, akik elhitték, hogy az antanttal lehetőségünk van alkudozni az ország jövőjéről.

„Kun Béla ugyanazt a hibát követte el, mint Károlyi Mihály. Magasztos európai értékekkel bírónak, például szavahihetőnek gondolta az antant győztes nagyhatalmak képviselőit”

A kialakult helyzet külön érdekessége, hogy a Tanácsköztársaság a visszavonulást követően sem omlott össze, a Vörös Hadsereg nem esett szét. A július végén elinduló offenzíva, melynek célja a tiszai átkelés volt, kezdetben annak ellenére is sikeresen zajlott, hogy a hadrendet eljuttatták az román vezérkarhoz, vagy a harcba küldött alakulatok alig kaptak lőszert. Szolnoknál például a folyón átúszó magyar katonákat jól kiépített, de üres védelmi vonalak fogadták, a román katonák egyszerűen elszaladtak. A hadvezetés nyilvánvaló árulása ellenére is sikerült előretörni, tucatnyi magyar települést felszabadítani. Szentes elfoglalása azért is volt jelentős, mert innen nem messze volt az a Szeged, ahol Horthy és katonái a francia vendégszeretet élvezve kávéházakban várták a kommunista rendszer bukását. Több ezer magyar katona hallhatta a fegyverdörgést, azaz azt, hogy honfitársaik harcolnak a románokkal, és egyetlen „nemzeti érzelmű” katona sem akadt, aki elindult volna segíteni nekik…

Történészi konszenzus van ma azzal kapcsolatban is, hogy a Tiszántúl felszabadítási kísérletének kudarca miatt összeomlott a Vörös Hadsereg, azonnal megindult a bomlás, és a románok akadálytalanul foglalhatták el a fővárost. Ez sem igaz.

„A visszavonulás majd mindenhol rendezetten zajlott”

A vörös tüzérek például nem hagyták el ágyúikat, amikor a románok megközelítették őket, kartácstűzzel vették el a kedvüket a sietségtől. Egyetlen kellő harctéri tapasztalattal nem bíró egységnél merült fel a teljes „összeomlás”. Ők úgy döntöttek, hogy Szolnokról inkább hazamennek Budapestre. A fennmaradó erőkből bőven megszervezhető lett volna a Tisza melletti védelmi vonal. A katonai ellenállás megszűnéséhez az kellett, hogy Stromfeld Aurél utódja, Julier Ferenc meggyőzte Kun Béláékat, hogy nincs értelme folytatni a harcot, így ők lemondtak, és nyugati irányban elhagyták az országot. Julier talán e tettének is köszönhetően maradhatott Horthy idején is a katonai elit tagja. Stromfeldet ellenben bíróság elé állították, börtönbüntetésre ítélték, nyugdíjától és rendfokozatától megfosztották. Élete utolsó éveiben aktív tagja lett a Szociáldemokrata Pártnak, de a bécsi kommunista emigrációt vezető Landler Jenővel is kapcsolatot tartott. Utolsó éveiben, magántisztivselőként, kalapgyártó kisiparosként tengődött 1927-ben bekövetkezett haláláig.

„A Stromfeld által vezetett hadjárat a magyar hadtörténet utolsó nagy és győztes hadjárata”

A Tanácsköztársaság politikai és katonai vezetése megteremtette Közép-Európa legnagyobb, legerősebb és legnagyobb harctéri tapasztalattal rendelkező haderejét, melyre építve reális esélye volt annak, hogy minden fronton legyőzzük ellenségeinket.

Sajnálatos, Trianon történelmi katasztrófájához vezető tény, hogy 1919-ben képtelenek voltunk arra, hogy sikeresen megvívjuk ezt a harcot. Megdöbbentő, hogy az idegen megszállók ellen harcoló vörös katonákat nem csak feledésre ítélte a rendszerváltás óta hivatalos antikommunista állami ideológia, de bűnbakot is csináltak belőlük, mintha ők, a fegyverrel a kézben a hazáért harcoló emberek miatt került volna sor az 1920-as  békediktátum igazságtalanságára.

„A Tanácsköztársaság 133 napja egyszerre volt egy Lenin forradalmi elképzeléseihez igazodni próbáló próbálkozás, és kétségbeesett honvédő háború kísérlete”

A magyar történelem szemétdombjára nem a Kassa környékén elesett vörös katonák, és nem Stromfeld Aurél valók, hanem azok, akik a magyar történelem sorsfordító napjaiban a magyar bolsevikok bukására vártak.

(A szerző a Stromfeld Aurél Egyesület elnöke.)

(Az írás nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com