Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Szerzőnk az orosz történelem rögös útján barangolva, az oroszság gyökereihez leásva annak járt utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. Sorra véve az orosz történelem fordulópontjait, végül arra a következtetésre jut, hogy nincs Európa Oroszhon nélkül és fordítva.

Vannak történelmi alakok, akiknek nem azért lehetünk hálásak, amit kiterveltek és elértek, hanem azért, ami nevükhöz kötődve, szándékuk ellenére történt. S ezzel nagyot lendítettek a történelem kerekén.

„Ez az elévülhetetlen érdem nyugodtan felróható a forradalom előtti Oroszország utolsó miniszterelnöke, Alekszandr Kerenszkij számlájára”

Bemutatását talán kezdjük azzal, ami nevét híressé, és kissé nevetségessé tette 1917 októberében. Igaz, nem egészen indokoltan. Az orosz hétköznapi történelmi köztudatba mélyen beleívódott, hogy Kerenszkij női ruhába öltözve szökött ki az ostromlott Téli Palotából. Ehhez még hozzábiggyesztették, hogy az amerikai nagykövetségtől ellopott gépkocsin tette ezt. Ami megint csak féligazság. A közismert orosz anekdota persziflázsként, mely szerint minden igaz, csak a Vörös téren nem Zsigulikat osztogatnak, hanem a Palota Téren Zaporozseceket fosztogatnak.

„Az orosz hadsereg stábja (Kerenszkij akkor hadügyminiszter volt) 15 autóval rendelkezett, ám az adott időpontban egy sem volt mozgásképes”

Kerenszkij adjutánsai lefoglalták az amerikai nagykövetség egyik kocsiját. Menekülésükkor még egy Pierce-Arrow is a rendelkezésükre állt, s ez tartott ki útjuk céljáig, Gatcsináig. Kerenszkij beleült, hogy mentse életét a feldühödött munkáscsapatok elől. Nem irháját és nem női ruhában, hanem matróz kabátban, és amolyan maffiózó sötét szemüveggel az orrán. Ugye ez azért jobban hangzik? Bár korántsem olyan hősies, mint ahogy tehetségesen szónokló miniszterelnök szerette volna.

„Na, de mielőtt tovább mennénk az események során, nézzük meg, ki is volt Alekszandr Kerenszkij (1881-1970)?”

Fjodor Kerenszkij, vidéki tiszteletes gyermeke, akinek szülője, bár elvégezte a papneveldét, nem folytatott hitgyakorlatot. A papa egyházi oktatási intézményekben tanított. A történelem fintora, hogy Fjodor Kerenszkij annak a szimbirszki gimnáziumnak volt az igazgatója, ahol a később a cár elleni merényletet szervező, és kivégzett Alekszandr Uljanov öccse, Vlagyimir Uljanov, mozgalmi nevén Vlagyimir Lenin tanult. A Kerenszkij és az Uljanov család közeli ismeretségben volt. Miért is ne, ez értelmiségi körökben megszokott volt.

„Fjodor Kerenszkij adott ajánlást Vlagyimir Uljanovnak, hogy felvételt nyerjen a kazanyi egyetemre”

Szimbirszkben született két fiúgyermekük, Alekszandr és Fjodor. A papát később átirányították Taskentbe, a turkesztáni régió tanfelügyelője lett. Alekszandr példásan nevelt gimnazista volt, jól táncolt, tehetségesen színészkedett. Különösen remekelt Hlesztakov szerepében Gogol „Revizor”-jában. Miután aranyéremmel elvégezte a taskenti gimnáziumot, felvételt nyert a peterburgi egyetem történész-bölcsész tanszékére, ahonnan azonban átment a jogi karra.

Nyugtalan lélekként, és kalandozó elmeként ismerték. Első politikai fellépése egy beszéd volt. Másodévesen tartotta egy diákgyűlésen, s kivívta vele, hogy egy időre eltanácsolják az egyetemről. Sikerül visszakerülnie, s elvégzése után ügyvédkedik. Közben „Viharmadár” néven (jellemző és ismerős cím) szocialista kiadványt ad ki. Letartóztatják, kitoloncolják Taskentbe. 1906 augusztusa ismét Szentpétervárott találja. Mint ügyvéd részt vesz a baloldali szociáldemokrata politikusok elleni perekben, természetesen a meghurcoltak védőjeként. Így szerepel a „lénai sortűz” kivizsgálására indított perben is. Hasonlóan a védelmet szolgálja a Bejlisz-ügyben, az első oroszországi, vérvádra összetákolt, koholt perben zsidók ellen.

„1912-ben csatlakozik az orosz szabadkőművesség keleti páholyához”

Közben a megalakuló törvényhozás, a Duma tagja lesz és 1915 és 17 között egy para-szabadkőműves szervezet vezetője, amelyik a többi szabadkőműves szervezkedéstől eltérőn politikai célokat tűzött maga elé, és olyan illusztris tagjai voltak, mint Nyikolaj Csehidze, a grúziai függetlenségi mozgalom vezéralakja.

1916-ban Turkesztánban katonai szolgálatra kényszerítették az addig  ez alól felmentett őslakósokat. A Duma vizsgálóbizottságának tagjaként Kerenszkij is részt vett védelmükben, és szerez ezzel magának jogos népszerűséget. 1916 decemberében az önkényuralom elleni fellépése miatt a cárnő sokatmondó megjegyzést tesz naplójában:

„Kerenszkijt fel kellene akasztani”

Ekkor már az orosz titkosrendőrség, az ohrana megfigyelése alatt áll, kódneve „Fürge”. Azért ez, mert gyakran rohant az utcán, ugrált fel és le titkosrendőr követőinek megtévesztésére a villamosokról. Szergej Utyehin, Amerikában élt történész szerint 1916-ban eltávolították a veséjét, és a forradalmak alatt végig a fellépő fájdalmakat morfiummal enyhítette. Ez válthatta ki hisztérikus rohamait.

Kerenszkij a februári forradalmat nagy lelkesedéssel fogadta. A Dumában tartott beszédében kifejtette: „Az orosz nép történelmi feladata, hogy azonnal, bármi áron lerombolja a középkori rendszert… Hogyan lehet jogi eszközökkel harcolni azok ellen, akik kigúnyolják a törvényt? Egyetlen módja van, fizikailag meg kell őket semmisíteni.” Az elnöklő Rodzianko félbeszakította, s megkérdezte, mire gondol. „Arra, ahogy Brutus tette az ókori Rómában” – volt a válasz.

II. Miklós 1917. március 12-én éjfélkor rendeletileg felfüggesztette a Duma működését. Kerenszkij felszólította a Duma Vének Tanácsát, hogy ne engedelmeskedjen a cári akaratnak. Még aznap tagja lett az Állami Duma Ideiglenes Bizottságának, valamint annak a Katonai Bizottságnak, amely a forradalmi erők rendőrség elleni akcióit vezette.

„A februári napokban többször találkozott lázadó katonákkal, akik nagy örömmel adták ki neki a cári kormány letartóztatott minisztereit, a minisztériumoktól elkobzott pénzt és titkos papírokat. Ez volt a szovjetek és az Ideiglenes kormány, az úgynevezett <kettős hatalom> időszaka, és tombolt a zűrzavar”

 A februári forradalom elején Kerenszkij csatlakozott az oroszországi Szociálforradalmár, rövid nevén az eszer párthoz. A Dumában létrehozott Forradalmi Ideiglenes Bizottságban kinevezték a Petrográdi Szovjet képviselőjévé. Mint a Duma tagja, ő hirdeti ki, hogy Mihail Alekszandrovics nagyherceg lemond a cári trónról. Az izgága és szerepelni mindig kész Kerenszkij egyszerre két egymással szemben álló hatalmi szervezetben találja magát,a Végrehajtó Bizottság tagjaként az Első Petrográdi Szovjetben, és mint igazságügyminiszter az első Ideiglenes Kormányban.

Igazságügyi miniszterként  azonnal amnesztiában részesíti a politikai elítélteket, elismeri Lengyelország függetlenségét, visszaállítja Finnország alkotmányos jogait, átalakítja az igazságügyi rendszert, és megszünteti a halálbüntetést, kiterjesztve azt a háborús  bűntettekre, a frontokra is.

„Pillanatok alatt a lenépszerűbb politikus lesz. Igazi személyi kultusz épül ki körülötte. Félkatonai öltözékével és rövid hajával is kifejezi, hogy ő az a népvezér, aki kivezeti az országot a káoszból”

A „szabadság zsenije”, a „demokrácia szimbóluma” – virágesőként hullottak rá a megtisztelő címek. A petrográdi úrhölgyek kedvence lett. Ami viszont nem tett jót népszerűségének, lángoló beszédben tett hitet a háborúnak az antant által kikövetelt folytatása mellett, s hadi ügyekben kevésbé tapasztalt forradalmár barátait nevezte ki a hadsereg vezető posztjaira. Hiába járta azonban végig a csapatokat, s tartott lelkesítő beszédeket, az 1917. július 18-án megindított orosz támadás kudarcba fulladt. Pedig nagyon igyekezett, még Napóleon kéztartását is begyakorolta. A háborús megszorításoktól szenvedő országnak nem ezek a szónoklatok kellettek. Gúnyos pletykák kezdenek keringeni arról, hogy a cárnő által elhagyott hitvesi ágyban alszik a Téli Palotában. Rásütik a IV. Sándor gúnynevet is. Mint később bebizonyosodott, a személye körüli kultusz tudatos kialakításában használt módszereket a későbbi politikai vezetők, még a bolsevikok is hasznosították.

„És akkor eljön az ő napja. 1917. július 20-án átveszi a teljhatalmat, mint az Ideiglenes Kormány miniszterelnöke, de megtartja a had és igazságügyi miniszteri tárcát is”

Reménytelenül próbálja megnyerni a burzsoá és szélsőjobboldali körök bizalmát is, ilyen kaméleoni tarkaságú előélettel semmi esélye. Meg akar szabadulni a szovjetek befolyásától, katonai diktatúrával akarja helyreállítani a rendet az országban. Csak az a bökkenő, hogy sohasem volt katona. A hadsereg főparancsnokának, Kornyilov tábornoknak a közrend helyreállítására vonatkozó javaslatait lázadásnak tekinti, amit sikerül levernie. A bolsevik vezetést illegalitásba kényszeríti. Ideig-óráig sikeresen harcol Lenin ellen is, akiről elterjeszti, hogy német ügynök. A párt erejét azonban nem tudja megtörni. Rövid, pünkösdi királyság volt uralma.

Kevesen tudják, hogy Somerset Maugham nem csak kiváló író volt, de az angol titkosszolgálat ügynöke is. Ebben a minőségében 1917 augusztusától októberig Petrográdon tartózkodott. Nem túl hízelgő véleményét így összegezte Kerenszkijről és a fővárosban uralkodó állapotokról.

„Az oroszországi helyzet napról napra romlik… Kerenszkij minden minisztert eltávolított, amint észrevette, hogy képességeik felülírják az övéit, és alááshatják tekintélyét.  Beszédeket mond. Végtelen beszédeket. Német támadás fenyeget Petrográd ellen. Beszél. Egyre komolyabb az élelmiszerhiány, közeleg a tél, nincs üzemanyag. Egyre csak beszél. A színfalak mögött a bolsevikok lázasan szervezkednek, Lenin Petrográdban bujkál… Kerenszkij meg csak szónokol…”

Ivan Kutorga kadet párti politikus hasonlóképp jellemzi az Ideiglenes Kormány, diktatórikus hajlamú, hatalmát fokozatosan elveszítő vezetőjét: „Kerenszkij lelkesedésével, lendületével, jó szándékával, végzetével, gyerekes politikusi abszurditásaival, és államfőként elkövetett bűneivel együtt február igazi megszemélyesítője volt. A gyűlöletet személyével szemben véleményem szerint nemcsak kétségtelenül óriási politikai hibái magyarázzák. Tény, hogy a „kerenszkijizmus” (a szó, amely minden európai nyelvben elterjedt) nem tudott komoly ellenállást kifejteni a bolsevizmussal szemben. Éppen ellenkezőleg, megtisztította számukra a terepet. Persze voltak más, szélesebb és általánosabb okok is.”

Térjünk vissza 1917 októberéhez. A Téli palota gyakorlatilag elesett. A város stratégiai pontjai szinte harc nélkül kerültek át a felfegyverzett munkások kezébe. Kerenszkij menekült. Ugyan mi keresnivalója volt Gatcsinában? Csupán annyi, hogy itt gyülekeztek azok a kozák csapatok, amelyeket utasítására Pjotr Krasznov, a harmadik lovas hadtest vezérlő tábornoka Petrográdba kellett, hogy vezényeljen. A képzett és a helyzetet reálisan felmérő generális bölcsebbnek bizonyult főnökénél. Látva a Vörös Gárda csapatainak túlsúlyát, kiegyezett a bolsevik vezetéssel. Ebben az is szerepet játszott, hogy a korántsem a régi rend híveként ismert vasutasok megakadályozták páncélvonatának befutását a Néva parti fővárosba.

„Krasznov később Németországra támaszkodva próbálta megszervezni a doni kozákság harcát a szovjethatalom ellen”

Amikor szövetségese, a Kaiser birodalma összeomlott, kénytelen volt csatlakozni Gyenyikinhez, akit az antant támogatott, s nem bízott Krasznovban. A tábornok ezután emigrált Németországba. Itt dicstelenül, kozák csapatok szervezésével az utolsó pillanatig szolgálta Hitlert, mígnem angol fogságba kerülve kiadták a Szovjetuniónak, ahol mint háborús bűnöst, 1947 januárjában kivégezték.

Kerenszkij két szék között a pad alá került. A kozákok hajlottak rá, hogy kiadják a bolsevikoknak. A szerencse azonban ismét mellé állt. Egy katonatiszt rosszulléte okozta felfordulást kihasználva sikerült megszöknie. Sőt, amikor reménytelen helyzetét látva arra kérte egyik beosztottját, egy bizonyos Kovanykót, hogy revolverével végezzen vele, az nem volt erre hajlandó, így életben maradt.

„Innen pályafutása csak szánalmas vergődés. Nem értette meg, hogy egyébként helytálló és hasznos próbálkozásain a polgári demokrácia bevezetésére már túlhaladt az idő. Az emberek nem szép, de üres szavakat, hanem tetteket vártak. Amire hatalma nem lévén, már képtelen volt”

1917 végén Novocserkaszkban bejelentkezett a fehér mozgalmat szervező, és később a doni kozákságot csatasorba állító Alekszandr Kalegyin generálisnál. A tábornok – aki később, a polgárháború vége felé, látva a kilátástalan helyzetet, önkezével vetett életének – nem fogadta a bukott miniszterelnököt. Kerenszkij céltalanul kóborolt az omladozó birodalomban, Finnországba is eljutott. Közben lefoglalták bankokban tartott jelentős magánvagyonát. A Szovjetek Első Kongresszusára visszatért Moszkvába, de pártja lebeszélte a szereplésről. Eredménytelenül próbálta rávenni az antant képviselőit, hogy hirdessenek nyílt háborút a bolsevikok ellen. 1918 júniusában egy szerb katonatiszt iratait használva emigrált.

„A világot járta, előadásokat tartott, buzdított a szovjethatalom elleni fellépésre. Hitlert és a fasizmust azonban sohasem fogadta el, előle az Egyesült Államokba menekült”

„Csak most derült ki, és a vak is látja, hogy abban az időben, amikor én voltam hatalmon, igazi szabadság volt, és valóban demokrácia uralkodott…” – jelentette ki gyakran. Az emigrációt azonban, amelynek politikai szimpátiája jobbra hajlott, ez hidegen hagyta.

1968-ban felmerült, hogy hazatér. A szovjet hatóságok ehhez számos feltételt szabtak. Fogadja el a szocialista forradalom törvényszerűségeit, jelentse ki, hogy helyes a szovjet állam politikája, értékelje a szocialista építőmunka eredményeit. A tárgyalások az orosz pravoszláv egyház londoni patriarcháján, Belikovon keresztül történtek, aki visszaemlékezéseiben leírja, Kerenszkij elismerte, az 1917 októberi események logikus betetőzései Oroszország történelmi fejlődésének. Hazatérésre nem került sor. Súlyosan megbetegedett. Úgy döntött, nem lesz terhére senkinek, nem volt hajlandó enni. Egy New York-i klinika orvosai intravénásan táplálták, de ő rendre kihúzta az infúziót. A küzdelem két és fél hónapig tartott. Kerenszkij halála akár öngyilkosságnak is tekinthető. 1970. június 11-én halt meg, miután elesett, könyök- és combnyaktörést szenvedett, és a válla is kifordult.

„A helyi orosz és szerb ortodox egyházak ódzkodtak a temetési szertartás levezetésétől, úgy tekintették, hogy ő a bűnös az oroszországi monarchia bukásában. Holttestét Londonba szállították, ahol fia élt, és a felekezettől független Putney Vale temetőben helyezték örök nyugalomra”

Nem lett meghatározó alakja 1917-nek. Megkésett vigasz számára, hogy szülővárosa, az idővel másik híresebb szülöttére emlékezve átkeresztelt Uljanovszk 2003-ban díszpolgárrá avatta. Úgy emlékszik rá a történelem, mint a forradalmak tragikus sorsú, jó szándékú, de gyenge, a válság megoldásához elegendő erővel és kitartással nem rendelkező szereplőjére.