Újonnan induló sorozatunkban – amely az orosz identitás alakulását tekintve az előző folytatása – nem kívánom történelmi áttekintését adni annak a kornak, időszaknak, amit 1917 után a Szovjetunió, illetve Oroszország átélt. Erről mindenkinek vannak, több vagy kevesebb, hiteles vagy kevésbé hiteles, elfogult vagy még jobban elfogult ismeretei. Inkább a történelem érdekes és jellemző momentumaival próbálnám színesíteni és teljesebbé tenni a képet. Ragaszkodva az arany középút, az antik világban megbecsült „aurea mediocritas” elvéhez. Lehet, hogy némely állításom meghökkentőnek tűnhet, és vihart kavarhat pro és contra a történelem ismerői és kedvelői körében. De az vesse rám az első követ, aki még nem követett el hibát az igazság keresésének tövises útján. Szerintem nem haszontalan a „több szem többet lát” #Moszkvaterre mindig jellemző szempontjának érvényesítése.

A történelem nagy eseményeit előbb-utóbb legendák és színes történetek pókhálói lepik el. Részint igazak, részint kitaláltak. Néha a valós történéseknél is hitelesebben jellemzik a kort. Hiába fűznek hozzájuk epés, igaz vagy igaztalan megjegyzéseket, szurkálják őket szatirikus malíciával. Élnek, virulnak, mi pedig tovább meséljük őket. És mindez egy fikarcnyit sem árt annak, ahogy a történelem nagy fordulópontjait megítéljük. Tanulságuk ugyanis örökérvényű.

1971-ben, amikor süldő külügyérként elkezdtem pályafutásomat az Írószövetség külügyi osztályán, még jónéhány évig találkozhattam olyan szovjet írókkal, irodalmárokkal, akik személyesen is részt vettek, vagy szemtanúi voltak az 1917. októberi oroszországi eseményeknek. Derűs mosollyal nyugtázták:

„Ha mindenki összejönne, aki az évfordulókon kijelentette, hogy részt vett a Téli Palota ostromában, aligha férnének el a különben igencsak tágas Palota téren Szentpétervárott”

Mi sem maradtunk el mögöttük. Az egykori Magyar Partizánszövetségnek sem volt oka szégyenkeznie. Ha valamennyi tagja aktívan harcolt volna a németek vagy Szálasi ellen, talán más irányt vesz huszadik századi történelmünk. Ugye nem orrolnak meg, de ha az ’56-os szövetség regisztrált tagjai mind fegyvert fognak, és annyi orosz tankot lőnek ki, mint amennyire emlékeznek, talán azok a napok is másképp alakulnak. Persze „salute to the exception” – magyarán, annál nagyobb tisztelet a kivételnek.

Volt szerencsém részt venni egy beszélgetésen a Budai Önkéntes ezred igaz  hazafi parancsnoka, Variházy Oszkár, és egy a Nagy Honvédő Háborút végigharcolt szovjet író között. Megértették és tisztelték egymást. Nem legendákat meséltek. Kevesen voltak hozzájuk hasonlóak. Mint a „Kompország katonái” történelmi kollázsregény szerzőjének, Simonffy Andrásnak az édesapja, Simonffy-Tóth Ernő vezérkari tiszt, aki részt vett a balul sikerült 1944-es kiugrási kísérletben. Nem rajta múlt a kudarc. Emlékét őrizzük meg, mert ez is része történelmünknek. És az igazságnak.

„A túlszínezés persze nem magyar sajátosság”

A Bastille-ban, a zsarnokság szimbólumában, amikor 1789-ben a forradalmárok bevették, mindössze 7 fogoly volt. És ők sem a zsarnokság elleni harcért ültek. Piti szélhámosok, szerencsétlen adósok, a nagyszerű épület ugyanis az ő gyűjtő helyük lett. S ha a forradalom pár hónappal később tör ki, már semmit nem találnak a lebontásra ítélt börtön erőd helyén. Mégis az épület bevétele, majd lerombolása lett a szabadság diadala.

Gyönyörű legenda, hogy Petőfi elszavalta a „Nemzeti dal”-t 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum mellvédjén. Sokat szerepelt azon a nevezetes napon, beszédet is mondott az ott összegyűlt tömeg előtt. A közel 100 ezres lakosú főváros tízezres közönséget állított ki – ez akkor nem volt kevés. Ám a nemzet költője itt nem szavalt. Másutt viszont, a Pilvax kávéházban, majd az orvostanhallgatók, és később a joghallgatók előtt igen. Ahogy este a Nemzeti Színházban Egressy Gábor adta elő a buzdító költeményt. A legenda azonban kiirthatatlan. Talán nem is baj, nemes és felemelő.

A Téli Palota ostroma, amelyet többen is filmszalagra vettek. A leghitelesebben talán Szergej Eisenstein. John Reed „Tíz nap, amely megrengette a világot” című riportkötete ihlette meg a később világhírű rendezőt. Végül a film az „Október” címet kapta.

„Fegyveresek sűrű tömege rohan az épület felé, néhányan a hatalmas öntöttvas kapukra kapaszkodva felnyitják azokat. Igazi csata… Valóban így volt? Aligha. Az ostromlók jól ismerték az épületet és a fő lépcsőn vonultak be”

Nézzük a szikár tényeket. Az épületben egy női zászlóaljnak, a „halál zászlóaljának” a töredéke állomásozott. Mutatós egyenruhába bújt amazonok, akiket a szépfiú Kerenszkij a harci kedvüket a négy éve tartó áldatlan öldöklésben rohamosan veszítő orosz katonák ösztönzésére szervezett össze. Amolyan csábos propaganda alakulat.  Akkor és ott 137 delnő. Azért csak annyi, mert a zászlóalj harcedzett vezetője, Loszov törzskapitány észnél volt, és elkerülendő a vérontást, az egység döntő részét kivezényelte Petrográdból. Volt még vagy két-három századnyi, puskaport alig szagolt kadét. És félszáz, háborús hősiességért György kereszttel kitüntetett hadirokkant, akiket egy műlábon totyogó százados vezényelt.  Szóval, ez volt a történelemfordító csata…

„Az épületet nem dúlták fel, az ott talált tárgyakat gondosan leltárba vették, csupán Kerenszkij irodája szenvedte meg a látogatók rohamát. Na és mi a helyzet a forradalom másik nagyszerű szimbólumával, az Aurórával?”

Nemhogy sortüzet, de még egy teljes értékű lövést sem küldött 6 hüvelykes fedélzeti ágyújából a csuzimai tengeri csatát kisebb sérülésekkel, és nagy szerencsével túlélt cirkáló. Nem is akarták a matrózok, mert tudták, az Ermitázs épületében kórházat rendeztek be, s ezzel sebesült bajtársaik életét veszélyeztették volna. A hadihajó feladata csupán annyi volt, hogy elérje a junkerek megszállta Miklós-híd leeresztését. És emellett vaktölténnyel leadja a nevezetes lövést, hogy jobb belátásra bírja az amúgy sem igazán harcias védőket. Nem tudni, mi lett volna az épület sorsa, ha a cirkáló valóban lőni kezdi a már akkor nagybecsű műemlék palotát. Ahová mellesleg a Péter-Pál erőd ágyúiból kilőtt lövedékek valóban becsapódtak. De ezek sem okoztak számottevő pusztítást.

„Ami azokban a napokban történt, ma már közkincs lett, történelmi ismereteink színes tablója. A filmeken, irodalmi alkotásokban alaposan kiszínezve megörökített események nem foglalkoztatták túlságosan a főváros lakóit. A forradalom még el sem kezdődött, de már győzött is. A stratégiai pontok gyorsan gazdát cseréltek. Maga a város pedig élte a megszokott életét, a villamosok jártak, az üzletek nyitva voltak”

Az Ideiglenes Kormány pillanatok alatt összeomlott. A katonák tömegével szöktek haza a háborús frontokról. A parasztok földet akartak. Az ország pedig békét, amit hiába vártak a hatalmon levőktől. A szervezkedő monarchistáktól, az ügyetlenkedő, lelkesen és lelkesítően szónokló Kerenszkijtől. Az utóbbi évek romantikus és heroikus felhangoktól mentes kutatási eredményei is ezt igazolják. A kimondottan aktuálpolitikai hátterű új értelmezések meglehetősen reménytelenül próbálták szűk csoport puccsának beállítani, ami 1917 októberében történt a fővárosban és Oroszhonban.

„Egyik szovjet író vendégem derűs és tanulságos anekdotával ajándékozott meg arról, más lehet egy és ugyanazon dolog, ha különböző szemszögből nézzük”

„A testvérpár Igor és Vlagyimir túléli a forradalom és a polgárháború viszontagságait.  Vlagyimir derekasan helytállt a Vörös Gárda, majd a Vörös Hadsereg soraiban. Számos kitüntetésben részesült, újságcikkek tucatjai emlékeztek meg hőstetteiről. Igor a másik oldalon kötött ki. Testvéréhez hasonlóan elhivatottan harcolt, de a fehérek soraiban. Bukásuk után megkóstolta az emigráció keserű kenyerét, ahonnan ismét csak a családra jellemző szerencsével sikerült hazatérnie szülőföldjére, hogy új életet kezdjen. És mit tesz Isten, kinevezték egy fatelep jól honorált igazgatójává. Oda, ahol testvére éjjeli őrként éppen csak megkereste betevő kenyerét.

– Nem értem – mondta Vlagyimir. – Mennyit küzdöttem, szenvedtem és mire jutottam – panaszkodott gyorsan felkapaszkodott vértestvérének.

– Egyszerű a válasz – magyarázta Igor. – Amikor a múltadban kutakodó biztonságiak elé kerülsz, ugyan mit mondasz a kérdésre, ki a testvéred? A  polgárháború hőse, hithű bolsevik. Nyomban tárt karokkal fogadnak. Te viszont nem büszkélkedhetsz velem: ellenforradalmár, retrográd fehérgárdista.”

Hát ilyen az élet… A nagy históriai igazságok.