//Darabokra tört élet
Anatolij Zsigulin #moszkvater

Darabokra tört élet

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal  egyik legkedvesebb vendégét, a Gulagot is megjárt Anatolij Zsigulint mutatja be. Akinek végül  szomorú sors jutott osztályrészéül. Amiért harcolt, azt a peresztrojka egy mozdulattal elsöpörte.

Anatolij Zsigulin #moszkvater
Anatolij Zsigulin

Talán egész irodalmi külügyi tevékenységem legszebb ajándéka, hogy megismerhettem őt. Igaz, elég későn. Azokban az években, amikor minden összeomlott, amiről tizenévesen álmodozott, amire feltette, és amiért feláldozta az életét. Tévedett volna? Amit alkotott, kitörölhetetlen a szovjet-orosz irodalom történetéből. Még akkor is, ha a különböző irodalmi szekértáborok manapság szívesen hallgatnak róla. Szerencsére vannak, akik emlékeznek. Jómagam arra a harminc esztendővel ezelőtti meghitt beszélgetésre, amely kispesti társasházi panellakásom nappalijában versmondással és szolid vodkázással fűszerezve hajnalig folyt közöttünk. Később kiderült, szerző és jövendő fordítója között. A láger emlékeit ugyanis én ültethettem át magyarra. A kései megismerkedésnek vannak előzményei, mégpedig az én életemben is.

„Több mint fél évszázaddal ezelőtt, tudatunkra ébredő, a világra rácsodálkozó ifjúként váratlanul szembesültünk egy korszak, a személyi kultusz elszomorító tényeivel”

Olvashattuk 1961-ben Lengyel József „Igézőjét”, majd hónapokkal később a „Sárga pipacsokat” és a „Kicsi mérges öregurat”. Egy évvel korábban, mint Szolzsenyicin kisregényét az „Ivan Gyenyiszovics egy napját”. Megdöbbentett, amit belőlük megtudtunk. A hatalom önvédelmi reakciója beindult. Repültek a fejek a közlés miatt. Bár az Írószövetség kiállt Lengyel József mellett, évekig elhallgatás volt a jutalma. Erre még rátett egy lapáttal, hogy ő, akit „magyar Szolzsenyicinként” aposztrofáltak, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után kilépett a pártból, szakított azzal a mozgalommal, amivel pedig életét és irodalmi pályafutását eljegyezte.

„Szolzsenyicin más utat járt be. Világhírű lett, hatalmas, dokumentum jellegű műben dolgozta fel Gulág élményeit, ám az idő múlt, s amikor végre hazatérhetett, már nem az volt, aki elment. Tekintélye szétolvadt, nimbusza megfakult s szinte elfeledve, a változásokat meg nem értve halt meg”

A személyi kultusz táboréletének számos hazai megszenvedőjével találkoztam, beszéltem, alkotói kapcsolatban álltam. Döbbenetes, hogy ugyanaz a hallgatás jellemezte őket még a nehéz évek elmúltával is. Aligha a félelem tehette ezt velük, hiszen nekik már nem volt mitől félniük. Visszatérve a pokolból megtalálták a helyüket és a képességeikhez illő munkát a magyar irodalmi hierarchiában. Az ugyancsak lágerviselt Wessely László, aki párizsi emigrációja során Illyés Gyulával együtt lépett be a Francia Kommunista Pártba és fordította magyarra Szolzsenyicin kisregényét, kiadói felelős vezető lett. Karig Sára évtizedekig „egyszemélyes intézmény” volt az Európa Kiadóban, de ő sem szívesen beszélt vorkutai élményeiről. Közismert, hogyan szenvedte meg a személyi kultusz éveit a párt első embere és a hazai kulturális politika vezetője is. Ők is hallgattak, féltve az eszmét, amit próbáltak a maguk módján és hitével szolgálni. Nem valószínű, hogy valaha is választ kapunk a kérdésre, mi is volt tartózkodásuk oka. A megfakulva, megtépázva megmaradt hit, meggyőződés?

„Anatolij Zsigulin (1930-2000), aki valamikor a nyolcvanas évek végén vendégem volt, szintén a Gulág táboraiban szenvedte végig az embert próbáló éveket, és sokáig indexen is volt”

Bár megjelentek versei, az irodalmi pályafutás kapuit kitáró Szovjet Írószövetségbe jóval szabadulása után vették fel. Sztálini munkatáborokban töltött éveit, az oda vezető eszmélést megelevenítő könyve a „Fekete kövek” pedig több mint három évtizeddel szabadulása után  jelenik meg. Majdnem egy időben hazájában és nálunk, és rövid időn belül számos nyelven.

Megdöbbentő olvasmány családi története és kálváriája a nehéz esztendőkben. „Naiv kisgyerekek voltunk” – jegyezte meg beszélgetés közben. – „Nem akartunk rosszat, csak igazi kommunizmust. A háború, a megszállás szenvedései után abban hittünk, hogy ez kijár, ezért érdemes harcolni. Akár felkelést szítva”. Hihetetlen, de Zsigulin és ifjú társai a Nagy Honvédő Háború hátra maradt harcmezeiről összeszedett fegyverekkel titkos szövetséget alapítottak, az „Ifjú Kommunista Pártot”.

„A lenini elvekhez akartak visszatérni, és fegyveresen megdönteni Sztálin hatalmát”

1949-et írtunk. A 19 esztendős Anatolijnak megjelenik az első verse a helyi újságban. Olvasójának sejtelme sem lehetett a szerző valós szándékairól. Mint elmondta, szigorúan betartották a konspirációt, de a sztálini belbiztonság értette a dolgát. Néhány héttel később, első publikációja után 30 társával, a titkos szervezet tagságának felével együtt letartóztatják.

„Ugyan miféle összeesküvés voltunk, szemben az állambiztonságiak kegyetlen, állig felfegyverzett apparátusával. De hittünk, abban, amibe belefogtunk” – emlékezett vissza azokra a napokra. Hogy mit állhattak ki kihallgatások közben, arról nem beszélt. Sovány, aszketikus alkata, megingott egészsége, rekedtes hangja, sípoló lélegzése mindennél hitelesebben tanúskodott az átéltekről. Egyik sikertelen szökési kísérlete után a tábor őrei kegyetlenül megverték, magánzárkába dugták s az ott töltött szörnyű idő nyomát, a tuberkolózist egy életen át viselte. Többször kezelték megbomlott idegrendszerét. A versein ez nem érződött. Haragját meggyőződésre váltotta.

„Keresetlen egyszerűségük és őszinteségük megnyerte a verskedvelők szívét. Meg is zenésítették őket és a kor legnépszerűbb bárdjai vették fel műsorukba”

Még 1950-ben ítélték el 10 évre, amiből szerencséjére csak öt esztendőt kellett letöltenie. Előbb az irkutszki területen Tajsetben, majd Jakutföldön Kolimán építette a sztálini szocializmust kíméletlen körülmények, profi bűnözők és még profibb, szadista őrök között. Sztálin halála megmentette az életét, 1955-ben rehabilitálják. 1959-ben antológiában már megjelennek láger versei. Nehéz elhinni, de igaz, hogy a Szolzsenyicint és másokat bátran publikáló Tvardovszkij, a lírában egyik tanítómestere, verseit olvasva nem hitte el, hogy tizenéves ifjak képesek lettek volna lázadni a sztálini rezsim ellen. Ám tehetségét felismerve ő vezette be 1962-ben az irodalmi életbe a Novij mir hasábjain közölt verseivel, még hivatalos írószövetségi felvétele előtt. Talán ennek is szerepe lehetett az elismertetésben? Minden bizonnyal. Januárban jelentek meg versei, márciusban lett írószövetségi tag. Ennek ellenére első kötetére így is egy évet kellett várnia.

Ne higgyük, hogy ezáltal minden megoldódott s könnyebb lett élete. Keresztjét hordta magával még vagy negyedszázadig. Azt hiszem, azoktól az ifjúkori álmoktól sohasem vált meg. Az igazságkeresés és a hit szenvedélye még évtizedekkel később is ott lobogott benne.

„Hitte, hogy meg lehet változtatni azt, amit a forradalom után elkezdtek, és amit milliók élete árán megvédtek. Álmodozó lett volna? Az ilyen álmodozók is életünk részesei”

Élt benne gyűlölet? Igen kétségkívül. Őszintén bevallotta, hogy leginkább azon társai iránt, akik elárulták, megtagadták a hitet. Ezen a késői megemlékezés sem enyhített. „Lassan sorra valamennyien elmegyünk, félek, hogy hamarosan senki nem marad meg közülünk” – emlékezett harcostársaira.

Miért éppen 1987-ben jelent meg otthon és két évvel később nálunk is könyve? Már beindult a peresztrojka, mállott a régi rendszer. Vele Zsigulin meggyőződésének hitele. Ezt nem fogadhatta maradéktalan örömmel. Érezte, hogy a lavina megállíthatatlan. Nem így képzelte el azt, amiért 19 évesen lágerek foglya lett. Szenvedése, küzdelme az elutasított, megtagadott eszme okán már nem volt olyan érdekes.

„A társadalom a Szovjetunióban, de nálunk is mással volt elfoglalva, új reményektől hajtva változásokat követelt”

És bár külföldi kiadásai szépen jövedelmeztek, a romló gazdasági helyzetet a költő élete is megszenvedte, családjával nem ritkán nélkülöztek.  Néha már csak a legszükségesebbekre telt, nem működött a merev kulturális irányítással együtt megszüntetett támogatási rendszer. 1990 után kötetei nem jelentek meg. Barátok segítették ki szülőföldjén Voronyezsben. S hogy mennyire megváltozott a közvélekedés és az értékrend, írókollégái javaslata ellenére nem kapta meg a díszpolgári címet szülővárosától.

1996-ban költészete elismeréseként Puskin-díjat kapott. Érdekes adalék nem egyszerű életéhez, hogy 70. születésnapja alkalmából a címére küldött üdvözlő távirat volt az akkoriban lemondásra kényszerült orosz vezető, Borisz Jelcin utolsó hivatalos elnöki aktusa.

„Idővel a szülőföld is ráébredt, kit veszített el Anatolij Zsigulinban”

Utcát, könyvtárat neveztek el róla, levelezését, kéziratait, nevét viselő archívumban helyezték el. Tajsetben, fogsága helyén és a moszkvai házon, ahol lakott, tábla őrzi nevét. Emlékét azonban  jobban őrzik a költészet barátainak könyvespolcán sorakozó kötetei és feledhetetlen könyve a nehéz esztendőkről.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.