Viktor Coj, a zenész és a legenda

M. Nagy Miklós írása a #moszkvater.com számára

Zahar Prilepin, aki jó pár esszét írt már az orosz rock legendáiról, az egyikben eltűnődik, hogy mi lett volna, ha 1987-ben az Assza című film rendezője, Szergej Szolovjov nem Viktor Cojt választja ki, hogy előadja egy dalát – nevezetesen a „Peremen”-t –, hanem Alekszandr Baslacsovot? Mert majdnem így történt, Coj elsőre nem is tetszett Szolovjovnak, és azért döntött mégis mellette, mert elment a koncertjére, és látta, hogy a közönség mennyire szereti.

Mielőtt folytatom a történetet, egy-két mondat Prilepinről. Az új orosz „neorealista” irodalomnak már majdhogynem a világsztárja lett, Szánykja– magyarul: Mert mi jobbak vagyunk – című regényét vagy húsz országban kiadták, amikor egyszer csak annyira felébredt benne a hazafi, hogy elment a Donbasszba „harcolni”. Azóta a nyugati kiadók persona non gratának nyilvánították; még az ügynöke is azt mondta nekem, hogy Prilepinnel egyelőre nem szívesen foglalkozik. Ezt ki-ki a saját meggyőződése szerint értékelheti. Prilepin hazafiságát és a nyugati kiadók finnyásságát is. Én csak annyit jegyzek meg óvatosan, hogy a mai irodalom „középszerűsége” egy másik jelentős orosz író, Vlagyimir Makanyin szerint abból fakad, hogy az írók – kevés kivétellel – nem vesznek már részt háborúkban, csatákban, és emiatt nem ismerhetik meg elég mélyen az életet. Ennek az „elméletnek” az értékelését is rábízom az olvasókra. Mindenesetre

„a háború témája – mint majd látjuk – Viktor Coj életművében is fontos szerepet játszott, és még sokkal fontosabb lett az utóéletében és a legendájában”

Ami tehát az Assza történetét illeti, Prilepin nem igazán folytatja a gondolatmenetet – csak arra akart rámutatni, hogy milyen véletleneken múlik sok minden. Ugyanakkor alapvetően nem változott volna semmi – lehet, hogy most az Assza nyomán egyik napról a másikra sztárrá változott Baslacsov lenne a nagy legenda (Coj pedig a kicsi, amilyen most az egyébként szintén zseniális Baslacsov), de mindketten ugyanúgy meghaltak volna, ahogyan – Prilepin szerint – az orosz rockzene is meghalt. Mégpedig anélkül, hogy sikerült volna beteljesítenie nagy misszióját, amit annyi orosz rocksztár megfogalmazott a  nyolcvanas években, hogy létrehozzon egy új, vidám, szabad, rockos, komplexusok nélküli orosz életvilágot. Egy olyan „normális” világot, amelyben az emberek végre valóban egyenlőek lesznek, mernek gondolkodni, és nem bízzák rá magukat egy autokratikus politikai vezetésre. (Bár, hadd tegyem hozzá, maga Prilepin a rockzene haláláról sokat ír ugyan, de Putyint támogatja – és aligha tartja autokratikus vezetőnek. Vagy ha annak tartja, legalábbis értékeli benne, hogy keményen képviseli az „orosz érdekeket” a világpolitikában.)

„Viktor Coj tehát 1987-ben egy csapásra sztár lett – persze elég nagy underground sztár volt már azelőtt is – és az Asszában elénekelt dalát a nyolcvanas évek himnuszának is nevezhetjük”

„Változást követel szívünk / Változást követel szemünk / Nevetésünk és könnyeink, / Ereink lüktetése kéri: / Változást! / Várjuk a változást!” – énekelte, és vele együtt ezt énekelte akkor az egész ország fiatalsága, talán nem nagyon törődve az utolsó sorral: „És hirtelen rettegjük ezt a változást”

Azóta ezt is (ezt a „rettegést”), mint ahogy Coj más – többnyire sejtelmes szövegű dalait is – sokan értelmezték, elemezték. S persze a nyilvánvaló magyarázat az, hogy Coj (amint egy igazi legendához illik) próféta is volt. Ezzel a dalával is megjósolta, hogy jönnek majd a változások, de azok tragikus, sőt apokaliptikus változások lesznek – széthullik az ország, egy időre legalábbis elveszti nagyhatalmi erejét és szerepét…

„Az „apokaliptikus” jelző  nem túlzás. Az oroszok jó része a kommunizmus bukásában most nem annyira a nyolcvanas években annyira áhított demokratizálódást látja, hanem a szerencsétlen Gorbacsov okozta apokaliptikus összeomlást és nemzeti szégyent – amit jóvá kell tenni mindenáron”

Hogy csak egy példát idézzek még Coj sejtelmességéről, az „Aljuminyievije ogurci” című daláról, amelyben a lírai főhős „alumíniumuborkákat ültet”, sokféle értelmezést olvastam már. Egyesek szerint ez egy erőteljesen politikai töltésű pacifista dal, amely a Szovjetunióban mindenfelé „elültetett” atomrakéták elleni lázadásról szól. Mások szerint arról, hogy a szerző szegecseket „ültet” a farmerdzsekijére, és az öltözködésével lázad (szegecselt farmert természetesen nem lehetett kapni a Szovjetunióban). A legegyszerűbb magyarázat pedig az, hogy Coj arra buzdítja a fiatalokat, hogy csinálják, ami jólesik nekik, és ne törődjenek vele, hogy mások  (vagy épp a szovjet rendszer) azt butaságnak tartják. Az „Alumíniumuborkák” egyébként nem tartozik a leghíresebb dalok közé, de a nyolcvanas években (ezt Dmitrij Gluhovszkijtól tudom) gyakran énekelték fiatalok tábortűz körül. Mint ahogy persze sok más Coj-dalt is énekeltek – mert

„Coj jól énekelhető, szívhez szóló dalokat írt, például az „érthetetlen” bánatról – amely az akkori szürke Szovjetunióban mindent ellepett, mint a cementpor -, vagy arról, hogy „nincs semmi baj, amíg az embernek van egy doboz cigije”

S aztán az élete vége felé megszülettek azok a „nagy” dalok, a „Kukuska” (Kakukkmadár), a „Zvezda po imenyi Szolnce” (A Nap nevű csillag) és a „Gruppa krovi” (Vércsoport), amiket azóta számtalanszor feldolgoztak, amiket (olykor gyerekek is) énekelnek tehetségkutató műsorokban. S amelyek lehetővé tették, hogy

„Coj ne egyszerűen a rock évtizedének legendája legyen, hanem ennek a „felegyenesedett”, a Krímet visszaszerző, Szíriában vitézkedő, Amerikával ujjat húzó, harcos (és persze egyesek szerint veszélyesen militarizálódó) Oroszországnak majdhogynem a szimbóluma”

Amire egyesek azt mondják, Coj forogna a sírjában ha ezt látná, mások meg azt, hogy boldog lenne. (Különben érdekes értelmiségi beszédtéma ez, hogy Coj hogyan viszonyulna a Putyin-rendszerhez. Ami engem illet, őt ugyanúgy nem tudom elképzelni a mai Oroszországban, ahogyan, mondjuk, József Attilát az 1945 utáni „szocialista” Magyarországon.)

A „Kakukkmadár”-ban Coj azt énekli: „Nap, vesd rám az égről tekinteted, / Ököl lett már a tenyerem, / Van puskaporom – adj tüzet”; meg azt is: „Hol vagy most, igaz szabadság? / A szép hajnalt kivel várod? Felelj! / Jó veled, és rossz nélküled, / Korbács alá hajtom türelmes fejem…” – gyönyörű, vívódó dal. Ebben Coj szerintem azt próbálta elmondani, hogy nem tudja, vállalja-e a szerepet, amit a sors kimért neki, hogy a változást követelők, a rendszerrel szembenálló fiatalok vezére legyen. S ha vállalja is, akkor bizony nagyon kelletlenül. A „Kukuská”-ból Polina Gagarina fergeteges előadásában, csinnadrattás hangszereléssel nagy háborús dal lett, a 2015-ben bemutatott A szevasztopoli csata című szuperfilm szuperdala – s az a bizonyos „ököl” egyrészt a fasisztákat zúzza szét, másrészt jelzi, hogy ma is van ökle az orosz népnek.

A „Vércsoport”-ot (amelyben a lírai hős búcsúzik szerelmétől, mert megy a háborúba, ami persze lehet megint csak a rendszer elleni lázadás szimbóluma is) egy másik nagyszerű énekesnő, Olga Kormuhina is előadta egy esztrádműsorban, fenyegetően katonai díszletek között, könnyeket csalva az orosz anyák millióinak szemébe – mert, és ezt cinizmus nélkül mondom, minden szép dal, mely a háborúba induló (vagy a holtan hazaküldött) fiúkról szól, megríkatja az orosz anyákat, sőt engem is néha. Éjszaka, amikor véletlenül – vagy nem – ilyen dalt hallgatok. Tényleg meghatóak, főleg, ha megnézek valamit (szintén a YouTube-on), vagy elolvasok ezt-azt (Alekszijevicset, Babcsenkót), arról, hogyan vitték ezeket a fiúkat harcolni Afganisztánba vagy Csecsenföldre. „A Nap nevű csillagot” pedig előadta például egy népszerű gyerekegyüttes, a „BanDa”. Édes és tüneményesen tehetséges orosz kisfiúk és kislányok zenélnek, remekül gitároznak, dobolnak – és önfeledten, boldogan éneklik, hogy „kétezer éve folyik a háború minden ok nélkül”, és hogy a „vörös, vörös vérből egy óra alatt egyszerű föld lesz”.

Ez is hozzátartozik tehát a kultuszhoz, amely nagyobb, mint Viszockijé. Cojnak szobrokat emeltek Oroszországban, bélyeget adtak ki a portréjával, rendszeresen tartanak Coj-emlékkoncerteket, az Arbaton van egy turistalátványossággá vált „Coj-fal”, ahová a rajongók írnak szövegeket, a legtöbbször azt, hogy

„Coj zsiv”, azaz „Coj él” – mert, ahogy azt mindenki tudja Oroszországban, „Coj nem halt meg, csak kiment egy cigire”

És ami a legjobban meghökkentett, egy zenélő játék autóból az egyik Coj-szerzemény riffje szól, ha a kisgyerek megnyom rajta valamit. Mert Cojjal már a gyerekeknek is meg kell ismerkedniük, mint ahogy már az óvodában is kell tanulni háborús verseket. (Ezeket a sorokat sem szántam nagyon kritikusnak vagy cinikusnak egyébként. Egy óriási katonaságot fenntartó, világhatalmi szerepre igényt tartó országban nyilván máshogy nevelik a gyerekeket – ha tetszik, ha nem.)

„Coj gitáros volt, énekes, zeneszerző, nagy költő, csodálatos színész (a gyönyörű koreai arcával és bús szemével), kiváló, szoc-art stílusban alkotó festőművész . És egy vívódó ember, akit akkor ért a halál (1990. augusztus 15-én elaludt a volán mögött, és összeütközött egy Ikarusz busszal), amikor még nem tudhatta, hogy a gigantikus szovjet állammal szemben vívott nagy csata költő- és zenésztábornoka lesz-e belőle, és hogy vállalná-e ezt a még akkor is szinte öngyilkosságnak tűnő szerepet”

Az biztos, hogy semmiféle militarizmusnak nem volt a dalnoka, és a történelem furcsa fintora, hogy egyesek – egyébként kiváló művészek, nagy orosz hazafiak és honlányok, akik csodásan értik és érzik, hogy mi kell ma az orosz népnek – azt csináltak belőle. Igazi hőst, aki a nemzet szívéből szól.