„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”

„Csak egy pestis…”

2025. jan. 16.
#moszkvater

MEGOSZTÁS

Szerzőnk Ljudmila Ulickajának egy 42 évvel ezelőtt írt, majd most ismét elővett, egy „különleges hadműveletről” szóló forgatókönyvét – fordította Morcsányi Géza – eleveníti fel ahhoz, hogy megértsük, a szomszédunkban zajló, befejeződni sehogyan sem tudó háború nem csak a csodafegyverek ügyes cserélgetéséről szól.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„Sem ez, sem az nem tört be. Hanem, Ulickaja is végig gondolta azóta, amit Kljucsevszkij, vagy, mondjuk, Dugin, és lassanként, az egész orosz társadalom. Azt, hogy mibe került az oroszoknak a mamajevi trouvaille, kétszer is” #moszkvater

„Sem ez, sem az nem tört be. Hanem, Ulickaja is végig gondolta azóta, amit Kljucsevszkij, vagy, mondjuk, Dugin, és lassanként, az egész orosz társadalom. Azt, hogy mibe került az oroszoknak a mamajevi trouvaille, kétszer is”
Fotó:EUROPRESS/JOEL SAGET/AFP

Harmincöt éves koromban írtam egy forgatókönyvet Pestis címmel. Egy forgatókönyíró kurzus felvételijére szántam, amelyet Valerij Frid indított. Nem vett föl, azt mondta, mindent tudok, nem tud mit tanítani nekem. Eltelt negyvenkét év, és a forgatókönyv megint aktuális lett.”

(Részlet a szerző előszavából)

Túl sok, vagy éppen túl kevés-e ez, a Covid 19-et és a „különleges hadműveletet” is tartalmazó 42 év a világ két kontinensén elterülő, legnagyobb országának a gyökeres átalakulásához? A vodkát whiskyvel keverve fogyasztó, tapintatos átrendezők hol „demokratikus átmenetnek”, hol „irányított demokráciának”,  hol meg, az orosz „különlegesség” nevében, „népi kapitalizmusnak” nevezik ezt a történelmi folyamatot. Magam azt javaslom, hogy ennek a nyakatekert kérdésnek további szakszerű visszatekerését, amelynek Vlagyimir Uljanov (Lenin) az első igazán tudományos igényű könyvét szentelte, bízzuk most a „kremlinológusokra”, szegényekre. Mi pedig, foglalkozzunk fontosabb dolgokkal! Különösen most, az újabb marxista fertőzések idején.

 „A kapitalizmus fejlődésének sajátosságai Oroszországban”

Hej, de sok, máig ható következménye van ezeknek a „sajátosságoknak!” Mihail Gorbacsov így foglalta össze a legfontosabbat, amibe még neki is beletört a bicskája: „Akármit kezdünk is mi előállítani, abból mindig csak géppisztoly lesz!” Az élete felét  Franciaországban töltött Turgenyev is sokat írt erről. De ami az okokat illetiVaszilij Kljucsevszkij, a 19. század végén élt nagy orosz történész jutott alighanem legtovább. A viking népekkel együtt, az oroszok is észak-nyugatról érkeztek, de a legtovább jutottak el Keletre. Még a sikeres kijevi államalakítás után is a Rurikoktól kértek maguknak fejedelmet.

„A bizánci kultúrával való megismerkedés, és a kereszténység felvétele a Nyugathoz kötötte őket. Engedve azonban a nagy kereskedelmi útvonalak kereszteződése adta lehetőségek csábításának, tovább mentek, Moszkváig”

De ezek a lehetőségek az ereje teljében lévő Mongol Birodalmat is csábították ám! Az „ideiglenes ott tartózkodásuk” csak 150 évig tartott azonban. Ez annak volt köszönhető, hogy a magyaroktól eltérően, az oroszok nem vitatkoztak, meg veszekedtek a megszállókkal, hanem inkább jól kifigyelték, és „megtanulták” őket. Annyira „megbarátkoztak”, hogy sikerült összeveszejteni őket még a beszedett sarc utolsó filléréig való elszámolásához kicsinyesen ragaszkodó Dzsingisz kánnal is.

„Ennek köszönhető, hogy a végső elszámolás áldozatainak holttestét őrző tömegsír felett épült Volgográd hős város közepén, a manapság turista látványosságként működő Mamajev Kurganban alighanem több mongol csontváz van, mint orosz”

Ulickaja, mint minden földhözragadt realistának és bestsellernek  „becézett” író jól ismeri azt, amiről, akikről ír. Nem igyekszik a posztmodern, vagy más irányzat, stílus (életszemlélet, világlátás) szócsöveivé és bábfiguráivá tenni őket. Ennek köszönheti, hogy még mi, sokféle hájjal megkent kelet-közép-európaiak is mindig érdeklődéssel fogadjuk a ma már korszerűtlennek mondott „kisrealizmussal”, de nagy szociológiai és lélektani hitelességgel megírt könyveit. Mi történt, vagy nem történt meg ebben a nagy országban az utóbbi emberöltő alatt, hogy a kisregény szerzője maga is mintha idegenként, némi iróniával tekint az akkori forgatókönyvre? Csak nem lett ő  is „demokrata”? Hiszen ezt a jelzőt ő is szitókszóként használta, még csak nemrég’ is! Vagy, csak nem ütött be megint a háború, meg annak előbb-utóbb mindig fellépő következménye, az infláció, meg  az „irányított demokrácia”?

„Sem ez, sem az nem tört be. Hanem, Ulickaja is végig gondolta azóta, amit Kljucsevszkij, vagy, mondjuk, Dugin, és lassanként, az egész orosz társadalom. Azt, hogy mibe került az oroszoknak a mamajevi trouvaille, kétszer is”

Fárasztó dolog ám, ha csak 150 évig is, jurtában, vagy „hruscsovkában” (4 emeletes, lift nélküli panelházakban) lakni, nyereg alatt, vagy néhány hónapig hűtőszekrényben puhított húst enni, és kvaszt, vagy petrólból készült vodkát inni hozzá.  És ami a legnehezebb, leszokni az ingyen ebédről.

De megérte saját fegyverükkel győzni le a mongolokat a Mamajev Kurgánnál, majd 1942 őszén, telén, Hitler – vagy fele részben magyar – csapatait is, ugyanott. A Seremetyevóra érkező berlini és budapesti turisták néhány évtizedig még csak a reptér falaira kitett fényképeken ismerhettek rá „nyomtalanul eltűnt” édesapjuk, vagy nagyapjuk hóval befútt holttestére. És ma is úgy tűnik, hogy mindez még mindig nem elég, hogy a gyakran ukrán egyenruhában feszítő „turisták” gondolkodóba essenek.

„Az írónő egykori forgatókönyvének ez a csaknem fél évszázadig tartó „feltámadása” velünk talán megérteti azonban végre, hogy a szomszédunkban zajló, befejeződni sehogyan sem tudó háború nem csak a csodafegyverek ügyes cserélgetéséről szól”

Hanem, a Gonosz Birodalmának nyilvánított másfél milliós ország társadalmáról is, amely most az orosz kapitalizmus olyan súlyos elvonási tüneteit szenvedi el, amelyekről mi szinte semmit sem tudunk. De azért elvárják tőlünk, hogy mélyen megvessük, és ha lehet, akár gyűlöljük is őket. Vagyis, hogy, amint egy jövendő „proxyhoz” illik, vegyük fel megint a „felszabadító”, a „már szabad” hadak elavult, eldobott mundérját és fegyvereit.

„Hát akkor gondolkozzunk helyettük egy kicsit legalább! Élni akarunk mindnyájan, és hajlandók vagyunk sok mindent megtenni ezért”

Erről szól ennek a nagyon emberi „bestsellernek” mind a két változata. Ez alighanem a magyarázata annak is, hogy már a 42 év előtti alapsztori is olyan, mintha ma írták volna, mondjuk a Covid-19 járvány elején. A kazah sztyeppe kellős közepén egy félnótás öregasszony által őrzött mikrobiológiai intézetből megszökik néhány, még azonosítatlan vírus. Ennek oka valószínűleg éppen az igazgató, akit felrendelték Moszkvába, hogy egy nemzetközi tudományos konferencián beszámoljon a pestis elleni szérum sorozatgyártását előkészítő kutatások helyzetéről.

Csakhogy, a szerelvény most is olyan lassan halad, hogy mire a fővárosba érkezik, neki magas láza lesz. A szállodában éppen azért működik azonban egy osztályonfelüli borbély műhely, hogy a hosszú úttól fellazult vidéki felrendelteket a szüntelen fecsegő munkatársak „Moszkva-képessé” tegyék.

„Így, mire igazgatónkat megborotválják, az illetékes minisztériumban már tudnak erről a legrosszabbkor fellépett fertőzés-veszélyről, és azonnal összehívják az illetékeseket”

„Egy modern városban, ilyen zsúfoltság és népsűrűség mellett egy pestisjárvány úgy elterjedhet, mint a tűzvész. Érti? – közli elcsigázva a népbiztos.

– Rendben!, pattan föl a Magasrangú. Segítünk listázni, meg likvidálni is.

A népbiztos megrökönyödik.

– Nem, nem, itt csak karanténról van szó. Likvidálni nem kell! Késlekedés nélkül be kell gyűjteni és el kell különíteni mindazokat, akik érintkeztek a beteggel, azonnal! Minél előbb, annál nagyobb rá az esély, hogy meg tudjuk állítani a járványt.

A Nagyon Magasrangú Személy gőgösen végigméri a népbiztost, és enyhe gúnnyal feleli.

– Abban is segítünk. Arra is vannak eszközeink.” (40. oldal.)

Tehát, nincsen járvány, leginkább pestis nincsen! De azért szükséges a karantén mindenki számára, akivel az időközben kimúlt igazgató, a boncolóorvosa és az illetékes klinika igazgatójának kivételével, felmerülhet a gyanú. Felöltik hát vadonatúj bőrkabátjukat az illetékesek, és  nagy fekete autóikkal összeszedik a megfelelő számú fertőzöttet,  élőket és holtakat egyaránt. A karantén 16. napján aztán új értekezletet hívnak össze.
„A Magasrangú Személy előtt fejet hajtva áll a referense.

– Feladat végrehajtva. Nincs új megbetegedés. Jelentheti Főtitkár elvtársnak, hogy a járványveszély elhárult. Fel lehet oldani a karantént.

A Magasrangú bólint:

– Oldják föl! (91. oldal.) /…/

„Történetünk hősei, ismerősök és ismeretlenek, együtt jönnek ki a kórház kapuján. Tüzes szovjet dal szól a hangszórókból: ’drága föld, szülőhazámnak földje!’ És így tovább…”

Mi is ez? Paródia talán? Nem, nem hiszem, hogy csak az. Akkor nem fordították volna le a magyarok számára, akik most egészen mással kísérleteznek a népszaporulat érdekében. És nem így folytatódnék: „Boldog ünnepet! Boldog karácsonyt!” A templom kitárt ajtaján pedig nem áradna ki: „A Te születésed, Krisztus Istenünk, a tudás fényét árasztotta a világra…”

MEGOSZTÁS

#moszkvater
Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your Ide írhatja a hozzászólását, amennyiben elolvasta és elfogadja az adatkezelési tájékoztatónkat... data is processed.

  1. „Egy modern városban, ilyen zsúfoltság és népsűrűség mellett egy pestisjárvány úgy elterjedhet, mint a tűzvész. Érti? – közli elcsigázva a népbiztos.
    – Rendben!, pattan föl a Magasrangú. Segítünk listázni, meg likvidálni is.
    A népbiztos megrökönyödik.
    – Nem, nem, itt csak karanténról van szó. Likvidálni nem kell! Késlekedés nélkül be kell gyűjteni és el kell különíteni mindazokat, akik érintkeztek a beteggel, azonnal! Minél előbb, annál nagyobb rá az esély, hogy meg tudjuk állítani a járványt.
    A Nagyon Magasrangú Személy gőgösen végigméri a népbiztost, és enyhe gúnnyal feleli.
    – Abban is segítünk. Arra is vannak eszközeink.” (40. oldal.)
    —————————————————————————-Nagyapám 1918-ban esett hadifogságba a keleti fronton. Elvitték egy telepre ahol társaival a fagyos deszkákat válogatták, persze kesztyű nélkül. Hamar megtanult oroszul, sőt kifejezetten jól is beszélte a nyelvet.
    Gyakran mesélt nekem. elmondta egyszer, hogy amikor fogságba estek az orvos megvizsgálta őket. Akkor szifiliszeseket rögtön agyonlőtték, hogy meggátolják a betegség terjedését. Ez a barbár, mondjuk ki Dzsingisz kánra emlékeztető mongol módszer elég régi hagyomány arrafelé, még az Aranyhorda honosította meg. Sajnos a történelem szereti ismételni magát, és könnyen lehet, hogy egyik-másik elmaradott, túlnépesedett országban ismét lesznek hasonló járványügyi intézkedések.

KAPCSOLODÓ CIKKEK

LEGUTÓBBI CIKKEK

CÍMKÉK