Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal  a tolmácsolás nehézségein elmélkedve a háborús író Konsztantyin Szimonovra, nagyságára és tévelygéseire emlékezik.

Műveiből már ismertem. Segítségemre volt abban, hogy harmonikusan túléljem a 11 hónapos katonai szolgálatot, amit előfelvételizett „kopaszként” egy Duna parti településen, a papok, katonák és kurtizánok városában tudtam le valamikor a hatvanas évek közepén. Akkor jelent meg könyve a „Nem születünk katonának”, melynek már a címe megragadott. Talán azért is, mert én sem születtem annak.

Félálomban olvastam az őrszobán, amikor két őrködés között készenlétben darvadoztam az ácsolt asztal és pad korántsem vidító társaságában. Ébren tartott. Már azért is, mert szeptemberben várt rám a bölcsészkar orosz szaka. A tartalma a könyvnek még inkább megfogott.

„Konsztantyin Szimonov korábbi, elsősorban a háborús hősi oldalát kidomborító művei után ez valami más volt, őszintébb és kegyetlenebb. Más volt az is, ahogy Sztálint mutatta be, gyarló, nagyon is gyarló emberként”

Természetesen izgatott az is, miféle ember az akkoriban már világhírű író, akinek „Várj reám” című versét, Lányi Sarolta fordításában, Darvas Iván fantasztikusan átélt előadásában sokan szerették Magyarországon. Fel sem merült bennem, hogy évek múlva megismerhetem, életem egyik legnagyobb botlását kivédve…

Már egyetemista koromban, amikor az önálló családi kassza feltöltésére kényszerültem, óhatatlanul a legegyszerűbb megoldás volt a tolmácsolás. Ez talán a nyelvekhez kapcsolódó hivatások közül a legnehezebb. És nem igaz, hogy nem alkotói. Bár nem túl sokra becsülik. Sokan ezzel indították karrierjüket. Andrej Gromiko kezdő külügyi hivatalnok korától ott ült a tárgyalóasztalnál, a legmagasabb szinteken. Angol tudása vetekedhetett bármelyik amerikai diplomatáéval. Mégsem tárgyalt soha angolul. Miért? Mert ismerte a szakma titkait és lehetőségeit. Tolmácsot használt. És amíg a tolmács fordított, volt ideje gondolkodni – a többnyire találó és bölcs – válaszon.

Szerencsémre, vagy inkább a véletlen folytán felül kezdtem a kényszerű pénzkeresést, a pártközpont vendégeit kísérgettem. S itt tanultam meg a legfontosabb szabályt, egy másodpercre sem szabad kikapcsolni. De ami a legfontosabb,

„a tolmácsoláshoz kell egyfajta talpraesettség, akár szemtelen is, hogy a leglehetetlenebb helyzetből is kihúzd magad”

Egyes profi tolmácsok azt állítják, a legnagyobb érdem, ha megérted a gyereknyelvet. Vagy a káromkodást. Azt hiszem, tévednek. Vannak nehezebb pillanatok is…

Valamikor a ’70-es évek végén illusztris társaság álldogált a Keleti pályaudvar Kerepesi út felőli csarnokában. Lábuk elé vörös szőnyeg volt terítve, egészen az 1-es számú vágányig. A magyar kultúrpolitika felelős PB-tag vezetője, a szovjet nagykövet és az Írószövetség elnöke cseverészett kedélyesen, várva az ezúttal egy percet sem késő moszkvai gyorsot. Rajta a szovjet irodalom egyik nagy alakjával, a neves háborús íróval. Ott tébláboltam közöttük én is, mint elengedhetetlen tartozék.

„A vonat befutott. Honnan tudták a pályaudvar illetékesei, hogy annak a hálókocsinak a lépcsője, ahonnan a szovjet író lelépdel, pont ott áll meg, ahol a szőnyeg véget ért – nem tudom”

Talán még élnek olyan idős pályaudvari berendezők, akik ezt a titkot meg tudják fejteni. Vagy pártközpontos protokollosok. Jómagam 23 évig jártam ki a hozzánk érkező írók elé, de sohasem  tudtam kitalálni, melyik vagonból és hol szállnak le vendégeim.

Az ajtó kipattant, a lépcsőt lenyitották. Tél volt, szibériai, még csak nem is a dermesztő 1942-43-as sztálingrádi, csak amolyan budapesti. Az író megjelent az ajtóban. Báránybőr irhabunda, usanka. Dús, tömött ősz bajusz nézett le ránk a fejfedő alól. A kézfogásra előlépdelő kulturális nagyságokat követve én is odanyomakodtam. S akkor Szimonov megszólalt.

A vér szó szerint megfagyott az ereimben. Egy szavát sem értettem. Pedig akkor már túl voltam szovjet filmminiszteren, a moszkvai pártbizottsági ideológiai titkárán, a kemerovói fémművek delegációján, hogy a sort ne is folytassam. Ez valami egészen más volt.

„Szimonov nyelve átmenet volt a dünnyögő dörmögés és a szűkre szabott, lakonikus katonai nyelv között, jelentését fel sem foghattam. Egyáltalán, oroszul beszél – futott át rajtam az abszurd gondolat”

Ám élt bennem az élni akarás ösztöne s vakrepülésbe kezdtem. „Örülök, hogy itt lehetek magyar barátaim között, ahol annyian olvassák műveimet” – nyomtam a sablon szöveget és még pár percig lebegtem a szavak szárnyán, miközben kétségbeesetten próbáltam átállítani berendezésemet Szimonov nyelvére.

Az okot később tudtam meg, különböző, autentikus forrásokból. Először is születésétől fogva sajátosan artikulált. Ezért is változtatta még 1939-ben a keresztnevét Kirillről Konsztantyinra, az „r” és a kemény „l” hangot ugyanis nem tudta szabályosan kiejteni. Állítólag édesanyja élete végéig képtelen volt elfogadni ezt a változtatást. Mindez természetesen nem zavarta meg abban, hogy a Nagy Honvédő Háború egyik legautentikusabb krónikása legyen. A Mongólia elleni japán intervenciót megállító Halhin-goli csata után lett kizárólagos témája a háború, ahonnan haditudósítóként küldte írásait (a hadműveletnek, a front élet mindennapjainak később „Fegyvertársak” című regényében állított emléket).

„Konsztantyin Szimonov azon háborús írók közé tartozott, aki nem volt rest, a félelmet sem nagyon ismerte, s mindig benne volt az események sűrűjében”

Lett légyen ez 1941-ben Odessza védelme, a sztálingrádi csata és sorolhatnánk. Egyik háborús bevetése során a bomba nem ölte meg, csak légnyomást kapott, ami ugyancsak kitörölhetetlen nyomot hagyott beszédstílusán. S amiről kevesen tudnak, a háború után is tudósított a hadi élet sűrűjéből. 1968-ban ott volt a Damanszkij szigeti kínai-szovjet határincidensnél.

Természetesen jöttek a programok, a kötelező és nem kötelező találkozások, az Írószövetségben, az elnökkel, írókollégákkal. Itt már minden olajozottan ment. És a beszélgetésekből, a találkozókból kirajzolódott egy érdekes írói pálya. A háború után, a katonaköpenyt szegre akasztva sokkal nagyobb veszélyek leselkedtek az íróra. S korántsem biztos, hogy a civil életben jobban teljesített, mint a harcmezőn, ahol elkerülték a gyilkos golyók. Majd egy évtizedig volt a Novij mir majd a Lityeraturnaja gazeta főszerkesztője, írószövetségi titkárként fontos szerepet töltött be az irodalmi életben. Reprezentatív és megbecsült képviselője volt a rendszernek szerte a világon. Volt tevékenységének árnyoldala, súlyos hibák is terhelték pályafutását. Íróvendégeim – a „jól értesültek” – megsúgták, állítólag nevéhez fűződik a Doktor Zsivágó kiadásának meggátolása. Azt is megtudtam, hogy

„Hruscsovnak nem volt kegyeltje s hogy kivonja magát a nyilvánosság elől, az ötvenes években egy időre Taskentbe tette át székhelyét, itt élt, mint tudósító”

Bírálói szívesen emlegetik a generalisszimusz halálakor írt versét. Ma már nem igazán tudnék haragudni rá ezért. Ugyan, hányan írtak dicshimnuszt jeles költőink közül Rákosi elvtárshoz? S vajon miért nem lehet nyitott mindenki számára a magyar kulturális politikát évtizedekig irányító politikus könyvtára? Rossz nyelvek szerint, ha nyilvánosságra hoznák a neki írt dedikációkat, a rendszerváltás jónéhány literátor bajnokáról derülnének ki furcsa dolgok.

Egyes rosszakarói, irigyei – voltak szép számmal, többnyire tehetségben és írói rangban nem méltóak hozzá – Sztálin iránti rokonszenvét hangsúlyozva szívesen elfeledkeztek érdemeiről. Mert a képlet nem fekete-fehér. Súlyos érvek vannak a mérleg másik serpenyőjében. Szimonov érdeme, hogy a „Mester és Margarita” megjelenhetett a brezsnyevi időszakban. Neki köszönhető az is, hogy a szatírája miatt sokáig háttérbe szorított Ilf és Petrov tandem elfoglalhatta méltó helyét a szovjet irodalomban. Nyitottnak bizonyult a háború másfajta ábrázolása iránt is. Hemingway „Akiért a harang szól” című regényét ő segítette megjelenni oroszul. S oroszlánrésze volt abban, hogy Arthur Miller vagy O’Neill színdarabjait játszották az orosz színpadokon. Igaz, ő is népszerű színpadi szerző volt. A háború alatt számos darabjával, így az „Orosz emberek”-kel is szolgálta hazáját.

„Arról sem sokan tudnak – a beszélgetések során mintegy mellékesen kiderült -, hogy tekintélye döntő volt Majakovszkij elismertetésében”

Például abban, hogy Lili Brik, Elsa Triolet húga, a költő s az orosz avantgard egyik s talán legjelentősebb ihlető múzsája visszakerüljön méltó helyére a Majakovszkij életrajzban és a szovjet irodalomtörténetben. Tréfásan megjegyezte, hogy ehhez legalább akkora bátorság kellett, mint a fronton a lövészárokban szolgálni. Nem igazán volt bőbeszédű, de talán nem is volt szüksége rá. A tények beszéltek helyette.

Később, tudós irodalomtörténészektől megtudtam, hogy a központi irodalmi intézet levéltárában tucatnyi vaskos kötetbe szedve elolvashatjuk a hozzá írt és segítséget kérő leveleket. S mindegyik mellé oda van fűzve a válasz, Szimonov reakciója: intézkedést, közbenjárást kérő levél, támogatást sürgető, magasabb instanciáknak küldött feljegyzés, melyekben kiállt írótársa mellett. A terjedelmes levéltári anyag címe lakonikus, Szimonovra jellemző: „Elintézve”. 1979-ben halt meg.

„Életének utolsó éveiben mintha tévelygéseit próbálta volna helyrehozni, amikor igyekezett írókollégáin segíteni, lazítani a merev szovjet kultúrpolitika gyeplőjén”

Mint minden nagy író, nem volt egyszerű ember. Írói nagysága, művei azonban biztosítják számára a méltó helyet a világirodalomban. Most, 75 évvel a háború befejezése után ne feledkezzünk meg róla.