Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a szovjet korszak első felének meghatározó és ellentmondásos személyiségét, Vszevolod Visnyevszkijt mutatja be. Vele együtt azt az ellentmondásos kort, amely nélkül nem érthető meg maga Visnyevszkij sem. Összegzésként elmondhatjuk, hogy bonyolult korban, gyakran tévedésekkel és kudarcokkal tarkított pályát futott be Vszevolod Visnyevszkij.

1957 ősze. a budapesti Petőfi Színház szovjet szerző darabjának bemutatóját tervezi. Fenyegető levelek tömkelege érkezik azt igazgatóhoz. „Felrobbantjuk a színházat, ha…” A színészek is fanyalognak.

„Szerencsére ott Kazimír Károly rendező segítőtársa, Georgij Tovsztonogov, aki később ismét rendez Magyarországon, de akkor már világhírrel a háta mögött. A színészek higgadt szavainak hatására megértik, miről van szó. A szerző nem tehet arról, ami egy évvel korábban történt Magyarországon”

Nem volt bomba. Más robbant. A darab siker lett.  Sorok álltak a pénztár előtt.

Tizenéves voltam akkortájt. A tenger és a forradalom romantikája iránt vonzódó siheder. Már túl voltam az orosz tengerészírókon, Novikov Priboj, „Csuzimá”-ján, Sztyepanov „Port Arthur”-ján. Vonzott a darab, amelyből megcsapott a tenger sós lehelete, amit az életben csak jóval később kóstolhattam meg. És megragadott a tengerészek kemény jelleme. Olvasmányaimból tudtam, hogy a matróz a legelszántabb emberfajta. Élete örökös veszélyben forog. A tenger akkor is kíméletlen, ha nincs háború. Ha pedig ütközet van, a tengerésznek nincs hová bújnia, nincs bokor, lövészárok, a legyőzöttre biztos halál vár.

„Az így megedződött matrózok békétlen és ellenszegülő lelkek voltak. Elöl haladtak a forradalomban. S elsőként lázadtak Kronstadtban az új rend igazságtalanságaival szemben is”

Televízión is megnézhettem a színdarabot. Főhőse vonzó, szőke asszony volt, akit a bolsevik párt megbízott azzal, hogy a torpedóromboló anarchista legénységét meggyőzze és a forradalom mellé állítsa. Máig is emlékszem a bőrkabátos komisszárasszonyt alakító Bánki Zsuzsára és az anarchisták vezérére, Bánhidi Lászlóra.

Ugorjunk vissza közel négy évtizedet az időben. 1919. Fiatal, a Baltikumból odavezényelt tengerésztiszt a Volgai Vörös Flottilla egyik hajóján a géppuskát kezeli. A flottilához küldenek egy ifjú forradalmár asszonyt Petrográdból, Larissza Reisznert, aki a főváros viharosan zajló irodalmi életében mint költő is megmutatta magát. Feladata átnevelni a renitens matróz népséget a forradalom katonáivá.

„Tizenkét év múlva Oroszhon 120 teátrumában adják elő a később íróvá lett ifjú tengerésztiszt itteni élményeiből íródott színdarabját”

A szerző, Vszevolod Visnyevszkij (1900-1951) ősnemesi családból származó földmérő gyermekeként látta meg Szanktpeterburgban a világot. Az egyes számú gimnázium tanulója, melynek padjaiból olyan jeles személyiségek kerültek ki, mint a zeneszerző Mihail Glinka vagy a neves természettudós Vlagyimir Vernadszkij. És nyomban belekóstol az írói munkába, mint a „Pad alól” gimnáziumi lap szerkesztője.

Nyugtalan természete 14 évesen az első világháború frontjára küldi. Két ütközetben is részt vesz, mígnem a vadászezred tábori lelkésze, aki korábban a peterburgi gimnáziumban volt hitoktató, felismeri és visszavezényli a hátországba. Az ifjúnak szerencséje van. Három nappal később a század katonái, amelyben szolgált, mind odavesznek. Vszevolod viszont leteszi az ötödik évfolyam vizsgáit és visszatér a frontra.

„Két György-keresztet szolgál meg hősiességével. Ezután még öt háborúban járja végig a hadak útját, s élményeit, mint író műveiben örökíti meg”

1916-ban a csatlakozik a bolsevikokhoz, 1917-ben részt vesz a petrográdi forradalmi eseményekben, szolgálja a kormányt a Néva parti fővárosból Moszkvába költöztető vasúti szerelvényt őrizve, ott van a kronstadti lázadás elfojtásánál.

A bátor, az irodalom által is elcsábított hadfi már a ’20-as évektől vonzódik a színpadhoz.  Novorosszijszkban besegít a korban oly divatos műfaj, egy élőkép a megszervezésében, mely azt mutatja be, hogyan számolták fel a kronstadti matrózlázadást. És közben ír a Fjodor Gladkov szerkesztette tengermelléki irodalmi folyóiratba.

A polgárháború végeztével Vszevolod Visnyevszkij Petrográdban szerepet vállal a hadsereg és a flotta népszerűsítésében, háborús élményeit tükröző elbeszélés kötetei jelennek meg. Később ezek adják drámáinak alapszövetét, konfliktusait. Mint hadtörténész ragaszkodik a tényekhez, ám mindez romantikus látásmóddal és patetikus páthosszal ötvöződik, s lesz jellemző későbbi sikeres színpadi műveire is. Hat, a forradalmat szolgáló színművet ír. Az „Első lovashadsereg”-ben Babel művével polemizál. Színdarabjai a történelmi igazságtételt szolgálják, ám nem igazi drámák, a szerző drámai pillanatokat fűz egymás mellé a narrátor segítségével.

„És akkor jön az igazi siker 1933-ban, az „Optimista tragédia”. Forradalmárrá átnevelt anarchista hősei a komisszárnő vezetésével életüket áldozzák az új rendért”

Hatalmas siker mind a közönség, mind ma pártpolitika részéről. Sőt, még az írótársak, köztük Majakovszkij is elismerik a mű figyelemfelhívó erejét. Ugyanakkor a formájában meglehetősen újszerű mű vitákat is indikál.  Gorkij így nyilatkozik róla: „Mit keres a címben az optimista szó? Hiszen nem az ellenség hal meg a darabban!” Érthető a felháborodása, hiszen a darab egyedülálló jelenség a többnyire hőstetteket felmutató szovjet polgárháborús irodalomban. A darab egyik első és igazából értő színpadra állítója, a rendező Tovsztonogov viszont megvédi a szerzőt. „Valóban optimista, és valóban tragédia!” A darabot – ne feledjük, ez a Népfront kezdődő időszaka –  éppen hogy szokatlan dramaturgiája miatt külföldön is sikerrel viszik színre.

„A viták nem riasztják a szerzőt, s a proletár művészet igenlőjeként szenvedélyesen beleveti magát a kultúrpolitikai, irodalmi harcokba. Nem ismer kompromisszumot”

Egyik kevésbé sikerült darabja miatt még Vszevolod Meyerholddal is összeveszik. Elítéli Bulgakovot a szocialista realista irodalmi kánont nem követő színdarabjáért, „A Turbin család napjai”-ért, amit pedig Sztálin tizenháromszor megnézett. Bulgakov bosszúból Msztyiszlav Lavrovics néven beleírja a „Mester és Margaritá”-ba. Ekkor még elválik az életében a politika és a szolidaritás, Visnyevszkij pénzzel támogatja a száműzetésbe küldött Oszip Mandelstammot.

Újabb nagy siker, amikor Jefim Dzigan  „Kronstadti tengerészek” címmel celluloid szalagra viszi az „Optimista tragédiá”-t. A film népszerűsége és nézettsége a „Csapajev”-ével vetélkedik.

Még Szergej Eisenstein is elismerően szól róla, megjegyezve, hogy „folytatja a szovjet filmművészetnek a „Patyomkin páncélos”-sal elkezdett epikus vonulatát”.

A ’30-as években nagyot fordul a világ. Felbukkan a barna métely, színre lép a fasizmus, polgárháború dúl Spanyolországban. Megváltozik az élet az európai forradalmak hanyatlása után magára maradt Szovjetunióban is, kialakulóban a személyi kultusz, megkezdődnek a koncepciós perek.

„Visnyevszkij érzi a veszélyt, polgárháborús bajtársai sorra tűnnek el. Hogy védje magát, belép a pártba, s próbálja szolgálni a rendszert”

1937-ben részt vesz egy madridi antifasiszta írói kongresszuson. Mint haditudósító jelen van a Molotov-Ribbentrop paktum után a nyugat-ukrajnai területeket Szovjetunióhoz csatoló és Lengyelország egy részét megszálló hadműveletekben. A hamarosan kitörő szovjet-finn háborúban a „Pravdá”-t tudósítja. Munkásságát első osztályú kapitány rendfokozattal jutalmazzák.

És amikor a náci Németország megtámadja a Szovjetuniót, törvényszerű, hogy részt vesz Leningrád védelmében, a Balti Flotta mellett létrehozott írói csoportosulásban írásaival támogatja a harcot. 1942-ben az ostromlott városban  lelkesítő zenés komédiát visz színpadra, amit később Barnaulban az akkor már nemzetközi hírnévre szert tett színpadi rendező Alekszandr Tairov is bemutat. Tairov rendezte egyébként az „Optimista tragédia” egyik legjobb előadását 1933-ban. Visnyevszkij később a város hősi védelmét egy másik színművében, a „Leningrád falainál”-ban is megörökíti.

„Az 1944-es esztendő már Moszkvában találja, ahol a Znamja folyóirat főszerkesztője”

Jó érzékkel ő közli és javasolja Sztálin-díjra Viktor Nyekraszov  „Sztálingrád lövészárkaiban” című regényét. A mű valódi hatása majd közel negyedszázaddal később mutatkozik meg. A háborús írók új, a háborút Nyekraszovhoz hasonlóan a maga kérlelhetetlen realitásában elénk táró nemzedékének (Szimonov, Bondarev, Bikov) jelentkezésekor. Kevesebb a szerencséje Anna Ahmatova verseivel, majd Emmanuil Kazakevics  „Két ember a sztyeppén” című kisregényének megjelentetésével 1948-ba. Ezek már nem illenek bele a negyvenes évek személyi kultusz által átitatott irodalompolitikájába.

„Hiába próbál magyarázkodni és elhatárolódni a Lityeraturnaja gazetában, több szerkesztőtársával együtt távoznia kell a folyóirat éléről”

Még visszatér kedvenc témájához, a polgárháborúhoz darabjával a „Feledhetetlen”-nel, amit Sztálin 70. születésnapjára írt, és a Szovjetunió szinte minden színházában bemutatták. Ám ez már sem történelmi hűségében, sem művészi értékében nem közelíti meg korábbi munkáit. Két szívroham után, beszélőképességét elveszítve hal meg 1951. február 28-án.

Bonyolult korban, gyakran tévedésekkel és kudarcokkal tarkított pályát futott be Vszevolod Visnyevszkij. Bár darabjait már ritkán viszik színre, emlékét utca őrzi Moszkvában és Szentpétervárott, s róla nevezték el a Balti Flotta Kronstadtban ma is játszó színházát.