//Az elfelejtett „Viktor Vavics”
„Hiperaktivitása és érzékenysége a társadalmi igazságtalanságok iránt az 1905-ös forradalom barikádjaira hajtja, mint fedélzetmester vitorlás hajón fegyvert csempész a forradalmároknak. Ezért nem folytathatja egyetemi tanulmányait” #moszkvater

Az elfelejtett „Viktor Vavics”

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal egy olyan író életén vezet bennünket keresztül, akinek a nevét gyerekeknek írt könyvei és néhány, elbeszélései alapján készített rajzfilm őrzi, hiszen fő művét, az 1905-ös forradalomról írt regényét csak halála után 60 évvel adták ki. Borisz Zsitkovval és a „Viktor Vaviccsal” kapcsolatosan száll vitába Bulgakovval a jeles író Andrej Bitov, mondván, a kéziratok igenis égnek, a szöveg mellé ugyanis szerencsés küldetés is kell. Ha ez meglett volna, akkor Bitov szerint a „Viktor Vavics” valahol a „Csendes Don” és „Doktor Zsivágó” között foglal helyet a szovjet irodalomban, míg most csupán egy doktori disszertáció témája lehet.

„Hiperaktivitása és érzékenysége a társadalmi igazságtalanságok iránt az 1905-ös forradalom barikádjaira hajtja, mint fedélzetmester vitorlás hajón fegyvert csempész a forradalmároknak. Ezért nem folytathatja egyetemi tanulmányait” #moszkvater
„Hiperaktivitása és érzékenysége a társadalmi igazságtalanságok iránt az 1905-ös forradalom barikádjaira hajtja, mint fedélzetmester vitorlás hajón fegyvert csempész a forradalmároknak. Ezért nem folytathatja egyetemi tanulmányait”
Fotó:Wikipédia

A kortársak – a kritikai is – elismeréssel szóltak a regényről. Első részei három kiadást megéltek. És akkor bekavart a kultúrpolitika egy egyébként igen jelentős szovjet író közreműködésével, aki felháborodott cikkben ítélte el a művet. A példányokat kivonták a forgalomból, a könyvtárakból és bezúzták. Pedig talán ez volt az egyik leghitelesebb tudósítás az 1905-ös forradalomról. Ráadásul egy olyan író tollából, aki fiatalemberként huszonhárom évesen részt vett a fegyveres harcokban. Hivatását és tengerjáró tudását felhasználva Bulgáriából és Romániából Odesszán keresztül fegyvereket csempészett be a cári rezsim ellen harcoló forradalmároknak.

„A regény ennek ellenére csak a szerző halála után 60 évvel jutott el az olvasókhoz. Ekkor már teljesen és csorbítatlanul, ahogy az író megálmodta és papírra vetette. Jóllehet szerzője, mint kalandos cselekményű novellák és regények, rokonszenves állattörténetek írója a maga idejében hihetetlen népszerűséget szerzett”

Ezekben a műfajokban könyveit rendre kiadták – és elkeltek. Hogy mit érezhetett volna a szerző, hogy fő műve feledésbe merült, annak kiderítésében korai halála – tüdőrákban hunyt el – meggátolta mind a szovjet irodalomtörténetet, mind kortársait.

A mű kései megjelenése is csak a szerencsés véletlennek köszönhető. Annak, hogy a szerző fiatalkori barátjának, a szovjet irodalom klasszikusának, Kornyej Csukovszkijnak a lánya, az íróként belső emigrációba vonult Ligyija Csukovszkaja a szovjet hatalom nem egyszerű éveiben valahogy megőrizte apja barátjának a kéziratát, s az már a peresztrojka után végül eljuthatott az olvasókhoz. Természetesen nem keltve akkora érdeklődést, mint első részeinek bő fél évszázaddal korábbi megjelenésekor.

A szerző Borisz Zsitkov (1882-1938). Nem volt családi indíttatás életében, apjának nem sok köze volt az irodalomhoz, matematikát adott elő egy novgorodi főiskolán, és ehhez a meglehetősen egzakt diszciplínához írt tankönyveket, míg édesanyja zongoristaként és repetitorként próbálta fiát közelebb hozni a zenéhez, nem sok sikerrel. Gyermekkorát Odesszában tölti.

„Érdeklődése a műszaki tudományok iránt élete végéig megmarad, ám nevet és ismertséget, mint író szerez. Két műfajban: egyrészt, mint gyermek- és ifjúsági író, értő és közérthető tudományos ismeretterjesztő művek szerzője, másrészt, mint regényíró”

Az odesszai gimnáziumi évek meghozzák a későbbi nagy kortárs, Kornyej Csukovszkij barátságát. Ám Zsitkov ekkor még nem író, talán nem is gondol rá. A novorosszijszki egyetem természettudományi karának hallgatója. Közben rostál szenvedélyei között, elhagyja a családi hagyományt folytató hegedülést, a fotográfiát (sajnos egyetlen felvétele sem maradt fenn), viszont vitorlásversenyt nyer, és eljegyzi magát a nagy szerelemmel, a tengerrel. Hiperaktivitása és érzékenysége a társadalmi igazságtalanságok iránt az 1905-ös forradalom barikádjaira hajtja, mint fedélzetmester vitorlás hajón fegyvert csempész a forradalmároknak.

Nem folytathatja egyetemi tanulmányait. Később Peterburgba költözik, egyetemre jár, és közben ichtiológiai expedíciót vezet a Jenyiszej vidékére, melynek a hajóját egy roncsból ő maga építi fel. Szinte természetes, hogy ezután átigazol a petrográdi műszaki egyetem hajóépítő karára. Dániában kiküldetésben a híres Atlas gyárban képezi tovább magát,

„Aztán 1912-ben világkörüli útra indul Vlagyivosztok végcéllal, megfordul Indiában, Ceylonon, Kínában és Japánban. Hazatérve, a nyikolajevszki hajógyárban közreműködik az orosz flotta zászlóshajójának, a tragikusan, egy diverzáns akció következtében elsüllyedt <Mária cárnő> sorhajónak a felépítésében”

Később a neves Lloyd Biztosító alkalmazottja, majd bevonul a haditengerészeti légierőhöz. Repülőgép és tengeralattjáró motorok beszerzésének ügyében megjárja az Egyesült Királyságot. Már tengerészeti főhadnagy. Mint forradalmár sikeresen konspirál, és bár forradalmi tevékenység vádjával letartóztatják, bizonyítékot nem találnak ellene. A polgárháború éveiben a hol a fehérek, hol a vörösök kezébe kerülő délvidéken, Odesszában bujkál, portás az egyetemen, majd halász szövetkezet tagjaként keresi kenyerét.

„Miután tucatnyi hivatást végig próbál, mint író 1924-ben mutatkozik be. Mi más lehetne első novelláinak témája, mind a tenger és meghódítói”

Remek írótársaságba kerül, Szamuil Marsakkal és Jevgenyij Svarccal gyermekeknek ír és kiadványokat szerkeszt. 1927-ben megalapítja a Gyermek és ifjúsági írók Szövetségét. Filmforgatókönyvek, színdarabok is kikerülnek a tolla alól s tanít az egyetemen.

Irodalmi tevékenységében, elvitathatatlan tehetségének köszönhetően, némileg gátolja lobbanékony természete, és az, hogy gyakran összekap írótársaival. A „Veréb”, később „Új Robinzon”-ra átkeresztelt leningrádi gyermeklap munkatársa. Kortársai így emlékeznek vissza rá:

„A legsokoldalúbb és legaktívabb munkatársa volt a lapnak, s egyszerre több rovatban is dolgozott. Éles nyelvű, ideges és szófukar embernek ismertük meg. Marsakkal egészen különleges viszonyt ápolt, amibe senkinek nem lehetett beleszólása. Mindketten nagyra tartották egymást, annak ellenére, hogy sokat vitatkoztak. Borisz Sztyepanovics remek mesélő volt. Marsak viszont arra buzdította, hogy tényszerű legyen az ismeretterjesztésben. Ezt megfogadva születtek a műfajban a legjobb írásai.”

„Zsitkov szívesen írt a különböző hivatásokról, s az ismeretterjesztés mellett hangsúlyozta, hogy milyen fontos a szaktudás és az igyekezet. Hősei gyakran kerülnek extrém helyzetekbe, lásd novella ciklusait”

Már a címük is elárulja, miről szólnak: „Víz felett” „Víz alatt”. Volt két másik elbeszélés sorozata is: „Mit láttam” és „Mi történt” címmel. Főhősük a minden iránt érdeklődő és kotnyeles Miért-Aljosa, akihez a szerző társbérleti lakásának egyik kis lakója szolgált prototípusként. Az elbeszélésekből rajzfilmek is születtek.

Zsitkov eseményekben, kalandokban gazdag életútját önéletrajzi írásaiban örökítette meg. Novellájának a „Szó”-nak művészi értékét kortársai Tolsztoj és Csehov prózájával rokonítatták.

„Egymásnak ellentmondó véleményeket váltott ki <Viktor Vavics> című regénye, mely az 1905-ös forradalom általa jól ismert és átélt eseményeit idézi fel, s amelyet élete fő művének tekintett”

„A könyv nagyon is korszerű, jóllehet  látszólag a múltat mutatja be.  Azt hihetnéd, hogy anakronisztikus, ahogy egyes felületes kritikusai kikiáltják. Magától értetődik, hogy Csehov idejében nem így írtam volna meg”- vallott szándékairól a szerző.

A regény, noha az író odesszai élményeit gyúrta bele, egy fiktív vidéki városban játszódik. A cselekmény kronológiájára is csak annak a két rendeletnek az időpontja utal, melyet  a megrémült cári kormány adott ki az országon végig száguldó forradalmi hullám gátak közé szorítására.

A regény egyik központi, címadó alakja nem a forradalom bátor hőse, ami meglehetősen szokatlannak tetszhetett a forradalomról született, azt patetikusan megjelenítő művek sorában. Viktor Vavics a cári rendőrség alkalmazottja, körzeti megbízott. Felesége a börtönigazgató lánya, s őket, bonyolult sorsukat és nem kevésbé kusza magánéletüket veszik körül az események, s részt vesznek benne az aktív forradalmárok. Ne csak munkások, de értelmiségiek, sőt, jobb családok gyermekei.

„Az első és a második rész 1929-es és 1934-es megjelenését követően a kiadó 1941-bern tervezte mindhárom könyv teljes szövegének közreadását. Ezt akadályozta meg, hic et nunc, a Szovjet Írószövetség akkori vezetőjének, Alekszandr Fagyejevnek, belső használatra készült bírálata, amit később publikált is”

Szerinte „a könyv tehetséges szerző műve, nagyszerű lélektani megfigyelések és érzékletes életképek sorozata a forradalom előtti évekről, ám van két nagy fogyatékossága, ami miatt különösen napjainkban (1941 tavaszán, a Szovjetunió megtámadásának küszöbén) meggátolja kiadását. Egyrészt a regény főhőse ostoba karrierista, szánalmas alak s a szerző a rendőri szervek leírásával együtt nem éppen imponáló hangnemben mutatja be az eseményeket. Másrészt álláspontja nem világos a forradalom előtti illegális mozgalmak és a szociáldemokraták ábrázolásában, idealizálja az eszereket és az anarchistákat.” Jóllehet a könyv már kinyomtatott példányait bezúzzák, Zsitkov nem kerül tiltólistára, és egyes könyvtárakban műve még jó ideig elérhető. Ám ezt a ramazurit a szerző, bár bekövetkeztét talán sejthette, szerencséjére nem élhette át, három évvel korábban kiköltözött a moszkvai vaganykovói temetőbe.

„Kritikusai között ki bírálóan, ki elismerően nyilatkozott a mű sajátos, nem éppen egyszerű stílusáról, szaggatott, ideges nyelvezetéről, arról, hogy szinte nincsenek benne hasonlatok, mondatai hevenyészve odavetettek, megszámlálhatatlanul sok fejezetét kulcsszavas címek jelölik”

A cselekmény keveredik a hősök belső monológjaival. Volt, aki azt vetette a szerző szemére, hogy felmenti az értelmiséget a forradalomban betöltött kettős szerepének felelőssége alól. Ennek ellenére az első orosz forradalom hiteles képet olvashatjuk ki a nem egykönnyen olvasható műből. Ám van benne valami, ami érdekes adalék a kor zűrzavaros viszonyaihoz. A rendőrség erőszakos fellépésére, a titkosszolgálatok, besúgók hálózatára és provokációikra támaszkodó cári rendszer nem csak forradalmi ellenállást, sztrájkokat, utcai harcokat vált ki, de pogromokat is és életre hívja az erőszakos eszer és anarchista terrorizmust, a legalább annyira destruktív és demoralizáló erőszakot.

Sokan a „Klim Számgin életé”-vel vetették egybe a regényt. A nagy klasszikus Gorkij korszakos jelentőségű művében leszámol az értelmiségnek a forradalmi változásokban eléggé kétes szerepet játszó rétegével, mely egyetlen társadalmi csoporthoz nem kapcsolódott. Zsitkovnál ők a történelemben fontos tulajdonságok, és ami a fő, tanulságok hordozói is.

Andrej Bitov, a jeles ellenzéki író, a „Metropol” almanach egyik szervezője, akit 1986-ig megakadályoztak abban, hogy műveit hazájában publikálja, így értékelte a regényt:

„Bulgakovval vitázva a kéziratok igenis égnek. A szöveg mellé ugyanis szerencsés küldetés is kell. Gondoljunk Borisz Zsitkov <Viktor Vavics>-ára. Ha ez meglett volna, akkor regénye valahol a <Csendes Don> és <Doktor Zsivágó> között foglal helyet a szovjet irodalomban. Most csupán egy doktori disszertáció témája lehet”

Borisz Paszternak rövidebben nyilatkozott a műről: „Ez a legjobb, amit valamikor az 1905-ös évről írtak. Micsoda szégyen, hogy senki nem ismeri a könyvet. Megkerestem Zsitkov özvegyét és kezet csókoltam neki.”

A kései elismerés szerény gyógyír a temetőbe kiköltözött író lelkére. Borisz Zsitkov nevét többnyire gyerekeknek írt könyvei, és néhány, elbeszélései alapján készített rajzfilm őrzi.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.