Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a szovjet irodalom meglehetősen megosztó alakjának – Európában proszovjet írónak könyvelték el, szovjethonban „útitársnak”, gyökértelen kozmopolitának -, a rendkívül termékeny Ilja Ehrenburgnak kalandos életútján kalauzol végig bennünket. Akinek egyébként többek között múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy az olvadás hullámain felnövő új írónemzedéket megismertette számos méltatlanul elfeledett, nagy előddel. Ismét a klasszikusok közé emelte Marina Cvetajeva, Oszip Mandelstam, Iszaak Babel nevét, de számos fiatal írót is támogatott. Ha mást nem tett volna, már ezért megérdemelné, hogy megemlékezzünk róla.
Fotó:Wikipédia
„Az írói pályája különleges és sokszínű… Egy levélből megismered a fát. Egy darab újságpapírból, egy könyv találomra kinyitott oldalából megsejted, ki volt írójuk.” (Kosztantyin Fegyin)
„Több mint író. Nem csak elhivatott, ragyogó tollú prózaíró, nem csak költő, újságíró, szónok és néptribun, de állhatatos békeharcos és önfeláldozó védelmezője a kultúrának.” A nagy kortárs, Konsztantyin Pausztovszkij szavai ezek.
„Majdnem boldog ember volt. Élt, ahogy akart (majdnem). Tette, amit akart (majdnem). Azt írta, amit akart (majdnem). Kimondta – ezt már „majdnem” nélkül -, amit „akart”’. A helyzete valóban unikális volt. Európában proszovjet írónak könyvelték el, szovjethonban „útitársnak”, gyökértelen kozmopolitának. Kitüntetései között ott volt a Lenin rend, a Munka Vörös Zászló Érdemrendje, a francia Becsületrend. Ostorozták szkepsziséért és fesztelen szabadszájúságáért. Ennek ellenére tömegek olvasták műveit, és nem tudtak betelni velük. 1967-ben halt meg, de mind a mai napig gyalázzák, mint köpönyegforgatót, és dicsőítik mint hőst.” Ezt Borisz Szluckij, a nagyszerű kortárs lírikus, a magyar poézis egyik legelhivatottabb orosz költő-fordítója mondta róla.
„Ilja Ehrenburg (1891-1967) egy kijevi kereskedő család sarja lelkesen részt vesz az 1905-ös forradalomban. Évekkel később házkutatást tartanak moszkvai lakásán s letartóztatják, ám a bírósági tárgyalás elől 1909-ben szülei anyagi támogatásával Párizsba emigrál”
Nyolc évet él itt – a francia főváros élete végéig második otthona marad. Törzshelyévé válik a Montparnasse negyed kávéháza, a Rotonde, ahol olyan később világirodalmi rangú alkotókkal ismerkedik össze, mint Jean Cocteau, Max Jacob, de betértek a nevezetes helyre művészek is, a modern művészet olyan nagyjai, mint Pablo Picasso, Fernand Léger, Amedeo Modigliani, Diego Rivera. Sokan élete végéig barátai maradtak. És az már szinte magától értetődik, hogy a renitens ifjú összejár az orosz emigráció tagjaival, Alekszej Tolsztojjal, Makszimilan Volosinnal, s fogadja a fiatal lázongót párizsi lakásán Lenin is. Aggódó édesanyja rendszeresen küld pénzt fiának, aki az irodalmi ismeretségek kötése mellett mással is foglalkozhatott. Többek között kiadott egy kis kötetet „Lányok, vetkőzzetek le magatoktól” címmel 50 példányban. Emellett, hogy javítsunk a képen, Villont fordít.
„A havi 50 rubeles apanázs természetesen nem fedezi szerény kiadásait, ezért rakodómunkásként, illetve alkalmi fordítóként keresi meg szűkös kenyerét. Ezen csak az változtat, amikor az első világháború kitörésekor a peterburgi <Tőzsdei hírek> felfogadja párizsi tudósítójának”
Az 1917-es forradalmak hírére Ehrenburg Anglián és Skandinávián át emigráns társaival hazatér. Ő szülővárosába, Kijevbe tart. Nem híve a bolsevik hatalomátvételnek, s ennek újságcikkeiben is hangot adott. A polgárháborús évek vándorlással telnek. Előbb Rosztovba kerül, majd egykori párizsi barátjánál, Volosinnál lakik Koktebelben feleségével, Ljubov Kozincovával, aki később, mint festőművész szerez nevet magának.
Ehrenburg 1920-ban visszatér Moszkvába, ahol korábbi zűrzavaros éveire tekintettel letartóztatják, de Buharin közbenjárására három nap után kiszabadul, s a politikus segítségével ismét külföldre utazik. Párizsban azonban még emlékeznek rá és kiutasítják, ezért Belgiumban telepedik le. Majd az orosz emigráció fővárosa Berlin következik, ahol közel két tucat könyve jelenik meg, és a nagyszerű modernista művésszel, a fotómontázs egyik első, zseniális művelőjével, El Liszickijjel közösen konstruktivista folyóiratot ad ki.
„Itt jelenik meg 1922-ben első regénye a <Julio Jurenito>, amely részint a festő Diego Rivera sugallatára egy mexikói forradalmárról szól, de nem mellesleg bizarr képét nyújtja a forradalmi évek Európájának és oroszhon jövőjére vonatkozó profetikus, később megvalósult jóslatokkal lepi meg olvasóit”
A német fasizmus megjósolásához nem kellett különösebb prófétai előrelátás. Az atomháború megjövendölése viszont már jelzi alkotói erősségét, „intellektusa gyorsan reagál az eseményekre, s biztos kézzel leli meg a kontinens népeinek, nemzeteinek jellegzetes vonásait és jövőbeli szándékait”.
Németország egyre kevésbé volt kegyes az orosz emigrációhoz, s Ehrenburg visszatér fiatalkorának kedvelt városába, Párizsba. Itt megint csak Buharin támogatásával a szovjet sajtót szolgálja, az „Esti Moszkva” és az „Izvesztyija” tudósítójaként.
Közben beutazza Európát, s rövid kirándulásokra haza is tér. Ellátogat a Moszkva-Donbasz vasút építésére, a szovjet ipar új fellegvárainak a helyszínére. Itt szerzett élményeit „A teremtés második napjá”-ban írja. Több regényben örökíti meg a húszas-harmincas évek Moszkvájának izgalmas világát. Még arra is van energiája és bátorsága, hogy Voronyezsben meglátogassa az oda száműzött Oszip Mandelstamot. Moszkvában felszólal az írószövetséget is megalapító Szovjet Írók Első Kongresszusán.
„Közben a fasizmus hatalomra jut Németországban, és barna árnyéka rávetül a kontinensre. Ehrenburg a hitleri fasizmus egyik legkeményebb bírálója a ’30-as években”
Nem csak tollával szolgálja az antifasiszta harcot. Egyik szervezője az 1935-ös, a kultúra védelmére összehívott párizsi nemzetközi írótalálkozónak, melyen többek között olyan neves írók is részt vettek, mint Louis Aragon, Edward Morgan Forster, s melynek vitájára a résztvevők követelésére – igaz csak utolsó napjára – Sztálin kiengedte Franciaországba Borisz Paszternakot és Iszaak Babelt is.
Ugyan hol máshol lenne 1936-ban Ehrenburg, mint a spanyol polgárháború hadszínterein. Együtt Hemingway-jel és sok más haladó nyugati kor- és pályatársával. Élményeit cikkjekben, novellás kötetekben osztja meg, melyek számos nyelven látnak napvilágot.
„Többszöri levele után végre Sztálin hozzájárul, hogy kapjon szovjet útlevelet”
A nyugati hatalmak csendes asszisztálásával a spanyol köztársaságot eltiporják, s 1939. szeptember 1-én kitör a második világháború. 1940-ben Hitler csapatai bevonulnak Ehrenburg szeretett Párizsába, s az írónak nagy nehezen, a szovjet nagykövetség segítségével sikerül visszatérnie hazájába. A tragikus eseményekkel magyarul is megjelent regénye a „Párizs bukása” ismertet meg.
1941. június 22-én a német hadsereg megtámadja a Szovjetuniót. Ehrenburg, mint újságíró közel 1500 cikkel szolgálja hazáját, buzdítja a szovjet katonákat a háború véres éveiben. Többek között az ő „találmánya” volt a„Győzelem Napja”kifejezés, amit először 1941 decemberében írtak le a szovjet lapok, amikor a német csapatokat visszaverték Moszkva alatt. Eljövetelére azért még több mint három gyötrelmes esztendőt kellett várni, és több millió ember áldozta érte életét.
„Hitler <Sztálin házi zsidójának> nevezte Ehrenburgot és parancsba adta, hogy öljék meg”
A gyűlölet kölcsönös volt. Az író egyik leghíresebb, cikke az „Öld a németet!” 1942 nyarán a nagy német támadás idején jelent meg először, karöltve Konsztantyin Szimonov hasonló témájú versével. Később, és még napjainkban is bírálják tartalmáért. Közvetlenül a háború befejezése után nem más, mint a Kriegsmarine egyik magas beosztású tisztje, Karl Walter Lüdde-Neurath kifogásolta hangnemét. A bírálók jó része szemérmesen elfeledkezik a cikk első részéről, ahol Ehrenburg egy bizonyos Otto Essman közlegény Helmuth Weigand hadnagyhoz írott leveléből idéz a német katonák „humanizmusáról” tanúskodó részletet, ami némileg más beállításba helyezi kemény szavait:
„Vannak nálunk fogoly oroszok. Ezek az alakok megeszik a gilisztákat a repülőtér füvéről, és rávetik magukat a moslékos vödörre. Gondold meg, emberek ezek…”
Tempora mutantur, 1945 tavaszán egészen más volt a helyzet. A Vörös Hadsereg már felszabadította Bécset és Berlin kapujában állt. Georgij Alekszandrov, a párt egyik ideológusa április 14-én a Pravdában közölt cikkében („Ehrenburg elvtárs leegyszerűsít”) már arra figyelmeztetett, nem szabad a német katonák kegyetlenkedéseit azonosítani az egész német néppel.
A háborús élményeit Ehrenburg „Vihar” című regényében összegzi. A háború utáni években több alkalommal is kifejezi egyet nem értését a személyi kultusz egyes lépéseivel, módszereivel. Így 1953-ban az „orvosok ügyében” a zsidósággal szembeni fellépést, deportálásukat bírálva két levelet is ír Sztálinnak, melyekben kifejteti véleményét a zsidóság asszimilációja kapcsán. A leveleket a sajtóban nem közölték. Hogy mennyiben változtatott ez a helyzeten, arról önéletrajzi trilógiájában („Emberek, évek, életem”) ezt írja:
„Olvasók millióinak szemében én voltam az az író, aki elmehetett Sztálinhoz és elmondhatta, miben nem ért egyet. Valójában én ugyanolyan kis kerék vagy csavar voltam a nagy gépezetben, mint olvasóim. Próbáltam tiltakozni. Az ügyet nem a levelem, hanem a sors oldotta meg”
(Sztálin halála után az intézkedéseket azonnal megszüntették). A nagy Vezér halála után jelent meg a korral el- és leszámoló regénye az „Olvadás”. Az újabb, a szovjet és az európai történelembe meghonosodott címadó kifejezés is tőle származik.
Ehrenburgnak múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy az olvadás hullámain felnövő új írónemzedéket megismertette számos méltatlanul elfeledett, nagy előddel. Ismét a klasszikusok közé emelte Marina Cvetajeva, Oszip Mandelstam, Iszaak Babel nevét, de számos fiatal írót is támogatott. Elévülhetetlen érdemei vannak abban is, hogy megismertette a művészet barátaival olyan nagyszerű festők, mint a korábban dekadensekként elhallgatott Paul Cézanne, Pierre-Auguste Renoir, Éduard Manet vagy a barátjaként tisztelt Pablo Picasso és Amedeo Modigliani munkásságát.
„Életpályáját, irodalmi és művészeti kapcsolatait, élményeit, gondolatait összegzik több kötetes emlékiratai, az <Emberek, évek, életem>, melyek mint kortörténeti források is jelentősek és amelyeket szinte minden európai nyelvre lefordítottak”
Halála előtt egy évvel a szovjet tudomány, irodalom és művészet számos jeles képviselőjével közösen levelet írtak az SZKP elnökségének Sztálin rejtőzködő, ám nem túl jól leplezett hivatalos rehabilitációja ellen. Tizenhárman támogatták aláírásukkal azt a levelet, amelyben a szovjet kultúra 25 világhírű személyisége ugyanezt kérte Leonyid Brezsnyevtől, mint ismeretes, nem túl átütő sikerrel. Az olvadást a brezsnyevi kultúrpolitika vékony jege elfedte, ám az írók Ehrenburgot és társait követve a későbbiekben műveikben fejezték ki, kivel értenek egyet.
Hogy boldog volt-e a szovjet irodalom egyik legtermékenyebb, nemzetközileg ismert és gyakran fordított írója? A kérdésre a választ művei adják meg.
Félszáznál több könyvet fordítottam oroszból Puskin kortársaitól a belorusz, de oroszul író Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevicsig. Nem túl értelmes dolog napjainkban s szovjet irodalom hatalmas kincsesházából politikailag tendenciózusán kiragadni egyes szerzőket. Az emigráció irodalmát sorozatban bemutattam. Most már kár azon morfondírozni, „mi lett volna ha”, mert – nem kellemes kimondani és a sors igazságtalansága,- lényegében nem hatottak a szovjet irodalom fejlődésére, ami akkoriban nélkülük is sok értéket hozott létre.
Megírni a szovjet irodalom történetét nem a moszkvater feladata. Hálás vagyok a szerkesztőségnek, hogy sok elfeledett vagy akkoriban magasra értékelt műről más, érzésem szerint objektívabb hangnemben írhatok.
23 évet töltöttem az Írószövetségben. A rendszerváltás után kiderült, hogy nincsenek betiltott remekművek a fiókokban talán az egyetlen Haraszti Miklós által jegyzett „Darabbér”-en kívül, ami azért nem kell versenyre a „Magyarország felfedezése” sorozat egyetlen valóságfeltáró művével sem. Mondhatnám erre, hogy „hagyjuk a rizsát”, nézzük a műveket. Vajon a mai preferált könyvekből megtudjuk ismerni úgy a hazai valóságot, mint annak idején Galgóczy, Gáll István, Moldova és még sorolhatnám az úgynevezett valóságközpontú alkotásokat műveiből. És akkor még nem szóltam Németh László, Illyés vagy Déry műveiről, akik a történelmünket is helyre tették. Szóval szeretni (és ismerni) kell az irodalmat (a teljeset) és az alkotókat (esztétikai értékük szerint) nem ideológiailag, ráadásul visszamenőleg beskatulyázni. Adomázni én is tudnék, pro és contra.
Még Moldovát is betiltották. A nagyobb könyvtárak megkapták, hogy a Titkos Záradék c. regényét (1973) nem szabad kikölcsönözni. A boltokból begyűjtötték. Csak 1984-ben jelenhetett meg ismét a Magvető kiadónál.
Amúgy egy országot nem lehet a könyvekből megismerni, legfeljebb néhány részletét. Egy nép kultúrájának csak néhány szeletét. Korrajznak is jók a könyvek, de átfogó ismeretekkel az irodalomról kevesen rendelkeznek.
A világ és a valóság olyan, mint egy kaleidoszkóp, ráadásul ahogyan az idő forog, úgy cserélnek helyet a mozaikok. A valóságot igazából nem lehet megragadni, csak egy-egyvillanásnyit lehet látni/láttatni belőle.
Félszáznál több könyvet fordítottam oroszból Puskin kortársaitól a belorusz, de oroszul író Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevicsig. Nem túl értelmes dolog napjainkban a szovjet irodalom gazdag kincsesházából politikailag tendenciózusán kiragadni egyes szerzőket. Az emigráció irodalmát sorozatban bemutattam. Most már kár azon morfondírozni, „mi lett volna ha”, mert – nem kellemes kimondani és a sors igazságtalansága,- lényegében nem hatottak a szovjet irodalom fejlődésére, ami akkoriban nélkülük is sok értéket hozott létre.
Megírni a szovjet irodalom történetét nem a moszkvater feladata. Hálás vagyok a szerkesztőségnek, hogy sok elfeledett vagy akkoriban magasra értékelt műről más, érzésem szerint objektívabb hangnemben írhatok.
23 évet töltöttem az Írószövetségben. A rendszerváltás után kiderült, hogy nincsenek betiltott remekművek a fiókokban talán az egyetlen Haraszti Miklós által jegyzett „Darabbér”-en kívül, ami azért nem kell versenyre a „Magyarország felfedezése” sorozat egyetlen valóságfeltáró művével sem. Mondhatnám erre, hogy „hagyjuk a rizsát”, nézzük a műveket. Vajon a mai preferált könyvekből megtudjuk ismerni úgy a hazai valóságot, mint annak idején Galgóczy, Gáll István, Moldova (még sorolhatnám az úgynevezett valóságközpontú alkotásokat) műveiből. És akkor még nem szóltam Németh László, Illyés vagy Déry műveiről, akik a történelmünket is helyre tették. Szóval szeretni (és ismerni) kell az irodalmat (a teljeset) és az alkotókat (esztétikai értékük szerint) nem ideológiailag, ráadásul visszamenőleg beskatulyázni. Adomázni én is tudnék… pro és contra.
Kedves Iván!
Az ideológia jelentése világkép. Ideológiája azaz világképe mindenkinek van. (Még a házimacskának is, miszerint a tej az jó, és egeret kergetni felesleges amíg ad a gazdi Whiskast.)
Egy mű ideológiai tartalma alapján sokkal jobban besorolható, mint egy homályos „esztétikai érték” szerint. A népies, urbánus (városi-vidéki gyökerek) tényleg létező kategóriák. Veres Péter világa, világképe valóban más volt, mint Karinthy Ferencé, akivel összevitatkozott az Írószövetségben. Muharay Elemért és társait „narodnyiknak” minősítették, holott csak mentették azt ami még menthető érték volt a népi kultúrában. Én hitelesnek azt az embert hívom aki a saját helyzetéből fakadó világképpel (ideológiával) szemléli a valóságot. Az Internacionálét műkönnyekkel éneklő milliomosok nagyon hamisan dalolnak az éhes proletárról. Az Ön világképe az Írószövetség. Mondjuk az orvosok, ügyvédek, stb. másképp látják a világot.
Üdvözlettel nem-barátja
Moldova a legtöbbet publikált és olvasott szerző volt, a Magvető igazgatójának, volt AVH-s tisztnek, akiről könyvet is írt, a kedvence. Egyébként a róla szóló legendákkal – tudnék én is mesélni – nem foglalkozom. A Titkos záradék megjelent, nekem is megvan egy kötetben a Hitler Magyarországon-nal. Annak, hogy a milliomosok hogyan éneklik az Internacionálét, könnyeznek-e közben, nincs sok köze ahhoz, hogy egy irodalom miként tükrözi a valóságot, ahogy annak sem, hogy egy ügyvéd vagy orvos hogyan látja, akik ennek ellenére olvasnak, tehát mégis csak igénylik, hogy más szemével is lássák a világot. Karinthy Ferencnek nem hiszem, hogy elvi jellegű, vérre menő vitája lett volna Veress Péterrel, az a gyanúm, hogy kölcsönösen elismerték és tisztelték egymást. Felesleges átideologizálni a magyar irodalmat. Muharay Elemért és munkásságát nem ismerem, nekem a népi írók elsősorban Móricz Zsigmond, Veres Péter, Illyés Gyula, Féja Géza, Kodolányi János, Németh László, hogy csak a legjelentősebbeket említsem.
Szerény személyem Ehrenburgot inkább újságírónak tartja. Amúgy az „Emberek, évek, életem” c. önéletrajzából kitűnik, hogy félt a kiszámíthatatlan Sztálintól, és csak külföldön érezte biztonságban magát. A moszkvai orvosperek idején megint rátört a félelem, lévén ő is zsidó származású. Össze is állított Sztálin antiszemitizmusáról egy „Fehér könyvet” bár nem mindig mondja ki, de benne van, hogy a zsidók üldözése nemcsak a nácik előjoga volt.
Felvetem, hogy a probléma valós. Nehéz eldönteni, hogy Iszak Babel miért is került táborba, és miért kellett őt 1940-ben agyonlőni? Erős a gyanúm, hogy ez is a sztálini antiszemitizmus egyik példája. Ha megnézzük kiket tekintett Sztálin ellenségeinek, nos Lev Davidovics Bronstejn (=Trockij) és sok más zsidó származású pártvezető volt a lista élén. Trockijt ki tudja miért inkább száműzték, de őt is 1940-ben gyilkoltatta meg Sztálin. Ha innen nézzük akkor nem a paranoiás orvosperekkel kezdődött, hanem -legyünk egészen tárgyilagosak- a Buharin perrel 1937-ban. Akkor a csisztka idején elsősorban a zsidó származású párttagokra csaptak le, mint „befurakodott” ellenséges elemekre.
Ehrenburg írói rangjának a megítélése valóban nem egyértelmű, életútjában kétségkívül erősebb az újságírói véna.
Az antiszemitizmus nem bolsevik találmány, mélyek a gyökerei és már a cári rendszerben is megvoltak, nekik is volt a tiszaeszlárihoz hasonló vérvád-perük, a Bejlisz-ügy.
Hogy a lakosság lélekarányához mérve sokkal több zsidó származású volt az értelmiség körében, ebben nincs semmi meglepő. Ez minden kelet-európai országra jellemző, a zsidóság gazdasági helyzeténél fogva sokkal több kiművelt emberfőt tudott felmutatni és a kultúra és művészetek pártolásában is élen jártak.
Már írtam, hogy nagy történelmi tanulság, számos társadalmi változásra jellemző volt, hogy a „forradalom felfalja gyermekeit”. Azt is számításba kell venni, hogy a fiatal szovjet állam az intervenciótól egészen a szégyenletes müncheni paktumig az általános veszélyeztetettség állapotában élt. A Benes adminisztráció a hamis, a szovjet tábornokokat megrágalmazó titkos iratok átadásával még rá is tett erre egy lapáttal. Nem hiszem, hogy Benes, aki sohasem tűnt ki szovjet barátságával ne tudott volna arról, hogy a dokumentumok hamisak. Vissza is kapta a jutalmat Münchenben a nyugatiaktól, ahová a Szovjetuniót nem hívták meg és senki nem állt ki a szudétanémet ügyben a csehek mellett. Szóval a dolog nem olyan egyszerű, sokféle tényező játszott közre a törvénytelenségek kialakulásában. Na és persze ehhez még hozzájárult, hogy a bolsevik párt, – mint minden politikai szervezet – sem volt mentes a frakciózástól, a belső harcoktól, amelyek az általános veszélyeztetettség légkörében (a fasizmus kialakulása és térnyerése, a nyugati hatalmak hallgatólagos beleegyezése, majd a hidegháború) sokkal keményebb fellépést váltottak ki. Mindez nem lehet mentség a személyi kultusz túlkapásaira, csupán árnyalja a képet.
Így igaz, kedves Nem-barátom!
Az már külön téma lehetne, hogy Európában és ennek keleti fertályán mikor, hol, milyen formában jelent meg az antiszemitizmus. Vannak vélemények, miszerint az antiszemitizmus egyidős a zsidósággal, minden esetre már a Római Birodalomban is megvolt. Nyilván a szovjet rendszer is átvette, mert az antiszemitizmushoz még zsidó se kell. Ukrajnából minden esetre nagyon sok zsidó elmenekült, Golda Meir is onnan ment Izraelbe. Iszaak Babel Lovashadsereg c. írásában saját személyét ért megnyilvánulásokat is belevette.
De nem is ez a fő kérdés, hanem a Sztálini terror, mert ne feledjük a Szovjetunió kikiáltásától 1922. december 30.-tól a haláláig Sztálin volt a vezető, a totalitárius diktatúra Vezére, Hitler méltó társa. Ehrenburg önéletrajzában Machiavellire, a Fejedelemre asszociált. EnnekiIsmert kitétele, hogy a fejedelemnek nem azt kell elérni, hogy szeressék, hanem azt, hogy féljenek tőle.. Ehrenburg minden esetre félt Sztálintól.
Jó kérdés, hogy a Szovjetunió eredményei a terror miatt, vagy annak ellenére születtek meg. De erről nem lenne itt célszerű vitát nyitni.
Tiszteletteljes üdvözlettel a Nem-barától.
A terror sajnos a Szovjetunióban nem csak a zsidóságot érintette, mint ahogy a golodomor (éhínség) sem csak az ukrán területeket, ám ez nem csökkenti egyik nemzet fájdalmát sem.
Más. Érdekes lenne végignézni, miféle toleranciával tűrték éveken, évtizedeken keresztül az emberi jogok védelmét is a zászlajára tűző civilizált nyugati demokráciák olyan emberek egyeduralmát, mint Salazar, Franco, Pinochet és még sorolhatnám. Azután, hogy a Sztálin vezette Szovjetunió aktív részvételével és 27 millió szovjet ember élete árán sikerült legyőzni Hitlert. Erről azonban valóban nem itt és nem nekünk kell vitát nyitni. Arról sem, hogy ki kinek méltó társa, amikor történelmi rövidlátásunkat a napi politikai fillérjeire váltva utcákat nevezünk át és szobrokat emelünk. Lásd az MTV Híradója krokodilkönnyeket hullajt abból az általuk kitalált évfordulóból, hogy 230 éve fejezték le a szegény XVI. Lajost, akiről csak egy eldugott tér van elnevezve Párizsban. S elfeledkeznek arról, hogy az önkényuralom, és XVI. Lajos uralma megdöntésének dátuma ma nemzeti ünnep Franciaországban. A szelektív történelemtudattól bizony lassan válik meg az emberiség.
Kedves Iván!
Ebben a rovatban főképp az lenne ami beleillik, és amiről -tudtommal- nem jelent meg még átfogó elemzés, hogy mennyire deformálta az irodalmat és a művészetet (ld. „szocialista realizmus”) az eufemisztikusan személyi kultusznak nevezett Sztálini rémuralom. Sik Endre villámgyorsan betiltott művében: Vihar a levelet c. ír erről itthon, jóval Sztálin után.(1970) Megírta, hogy kit mikor „kapott el a gépszíj”. Szép, tárgyilagos összefoglalás: Ma elvitték Madzsar Józsefet, nem láttuk többé.. (Aczél miért félt még évtizedekkel Sztálin halála után ezektől?) Vajon ott hány mű került a fiókba? Bulgakov: Kutyaszív c. írásáról tudom, hogy 1925-ben írta a szerző, és még kéziratban volt, de már le is csapott rá a GPU. Csak a betiltott szerzőkkel foglalkozó YMCA Press (Párizs) kiadásában lehetett olvasni 1988-ig. (Istenem hány „Z” jelzésű könyv fordult még a kezemben különböző könyvtárakból..) De ezen csodálkozni sem kell. Bulgakov kutyaszívű embere lumpenproletárrá fejlődött, mondhatni igazi szovjetember lett aki nagyokat lép és hosszúkat köp, a vodkavedelésről nem is szólva. Amúgy is van valami realista báj abban amikor vizespohárból isszák a vodkát, ahogyan itt az oldalon megemlített: Moszkva nem hisz a könnyeknek c. filmben is látható.
Szóval a szovjet cenzúráról is kellene egyszer valamilyen összeállítás, de ha a magyar cenzúráról készülne az is jó lenne.
Ez lenne az egyik oldal, a másik oldal az a sok megrendelésre írt szemét amelyek hősei 2000%-ot teljesítenek a munka frontján. Igen, a Sztahanov mozgalomról beszélek, amelyről állítják, hogy a rekordjai látványos csalások voltak. Minden diktatúra rányomja a bélyegét a művészetekre, márcsak a szólásszabadság korlátozásával is.
– Sztálin elvtárs!
– Tessék!
– Van szólásszabadság a Szovjetunióban?
– Természetesen. Mindenki azt mond amit akar. De csak egyszer!
Az irodalommal is valahogy ez volt a helyzet. Mindenki azt írt amit akart. (Célszerűen duplafedelű íróasztalon.)
Üdvözlettel és barátsággal a nem barát.