//A kompromisszumok mestere
„Jóllehet hideg embernek tartották, az egyik legnépszerűbb tanára volt az a Gorkij Irodalmi Főiskolának” #moszkvater

A kompromisszumok mestere

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az óvatosan diplomatikus viselkedő, a hatalomnak nyíltan sosem ellentmondó, ám a pártból már 1921-ben kilépő, de később a Szovjet Írószövetséget 12 évig vezető Konsztantyin Fegyint idézi meg nekünk, akit mindezek mellett vagy ellenére is nyugodtan nevezhetünk a szovjet próza jelentős klasszikusának, az orosz irodalom talán utolsó nagy klasszikus polgári írójának.

„Jóllehet hideg embernek tartották, az egyik legnépszerűbb tanára volt az a Gorkij Irodalmi Főiskolának” #moszkvater
„Jóllehet hideg embernek tartották, az egyik legnépszerűbb tanára volt az a Gorkij Irodalmi Főiskolának”

Nem túl illedelmes dolog ezzel a címmel kezdeni egy klasszikusként tisztelt alkotó portréját, hiszen egy írót elsősorban művei alapján kell megítélnünk. Mégis, erre a ritka készségére nagy szüksége volt ahhoz, hogy kiteljesítse pályáját, megalkossa műveit, amelyekben hitelesen tárta fel nem egyszerű korát az első világháborútól az olvadásig.

„Szinte mindent megkapott, amit író elérhet. Rangot, pozíciót, alkotói nyugalmat, támogatást a legfelsőbb körökből”

Annak ellenére, hogy noha a forradalom mellé állt, 1921-ben kilépett a pártból. Ettől függetlenül alaposan kivette részét az új rend építéséből. A Nagy Honvédő Háborúban tollával segítette a győzelmet, majd tudósított a nürnbergi perről. Ő volt 12 éven keresztül a Szovjet Írószövetség első embere, melynek létrehozásában a Szovjet Írók Első Kongresszusán tevékenyen részt vett.

A nagy kortárs, Konsztantyin Pausztovszkij találóan és pontosan jellemezte: „Elsősorban szereti az életet, annak minden szeletét, lett légyen kicsi vagy nagy. És szereti az embereket, a közösséget… Kedveli a zajos, eleven társalgást fehér asztal mellett, a találó és meglepő történeteket – tőle, vagy másoktól. Saját történeteit művészien adja elő, pipájának könnyű mozdulataival hangsúlyozva a fontos részleteket. Ha kellett, remeteként megbújt és úgy dolgozott. És tudott közlékeny is lenni.”

„Jóllehet hideg embernek tartották, az egyik legnépszerűbb tanára volt az a Gorkij Irodalmi Főiskolának”

Nagy ívű pályát befutott tanítványa, Jurij Trifonov szép szavakkal emlékezett meg arról, hogyan „sétált órákig a foglalkozások után és beszélgetett tanítványaival, írópalántákkal, jövendő írókkal, álmodozva és fiatalos hévvel az irodalomról, nyíltan, kincstári sallangok nélkül. Mint író, mint mester. Nem mint feljebbvalójuk. Később büszkén emlékezett tanítványaira, akármilyen fekete macska keresztezte útjaikat.”

Konsztantyin Fegyin (1892-1977) polgári értelmiségi családból származott. Apja Szaratovban volt papírkereskedő, de titokban verseket is írt. Ez nem befolyásolta abban, hogy megpróbálja saját, az íráshoz ugyan áttételesen köthető, meglehetősen prózai hivatását ráerőszakolni fiára. Nem sok sikerrel. Lázadó gyermeke részt vesz az 1905-ös forradalom diákmegmozdulásaiban, majd hegedűjét zálogba csapva 15 évesen Moszkvába szökik. Apja hazahozza, és nagy nehezen beleegyezik, hogy elvégezze a kereskedelmi iskolát, de már huszonévesen megjelennek novellái. Irodalmi próbálkozásait az Arkagyij Avercsenko szerkesztette peterburgi humoros lapban, az „Új Szatírikon”-ban látnak napvilágot.

„És ekkor valami olyasmi történik életében, ami örökre meghatározza pályáját, kötődését Európához, az európai kultúrához, annak termékeny, polgári individualizmusához. Hogy német nyelvtudását tökéletesítse, 1914 tavaszán Nürnbergbe utazik. Itt éri az első világháború”

Internálják, és egészen a német forradalom kitöréséig Szászországban él. Orosz nyelvórákat ad, kórista de színészkedik is előbb Zittauban, majd Görlitzben. 1918 őszén fogolycserével tér haza és a Közoktatásügyi Népbiztosságon dolgozik. Németországi éveit idézi meg 1924-ben megjelenő regénye a „Városok és évek”. Oroszhoni megjelenését hamarosan követi német, lengyel, cseh, spanyol és francia nyelvű kiadása.

Fegyin az orosz irodalom hagyományait megújítani akaró Szerapion testvérek laza írói társaságának tagja lesz, többek között Jevgenyij Zamjatyinnal, Alekszej Remizovval, Mihail Zoscsenkóval, Vjacseszlav Ivanovval együtt. A fiatalok nagy mentoruk, Gorkij szerint szakítani akartak „Tolsztoj passzív anarchizmusával, Dosztojevszkij komor, szadista inkvizítorságával, s Turgenyev vértelen líraiságával”.

1921-ben Fegyin kilép a pártból. „Kiléptem, súlyos könyvszekrénnyel a hátam mögött, írni akarok” – vallott erről a bátor lépéséről.  Pályájának kutatói szerint ebben inkább szerepe lehetett a bolsevikok által kíméletlenül levert kronstadti lázadásnak, valamint az új gazdaságpolitikának, a NEP-nek, ami korántsem nyerte el minden, a szocializmusban hívő értelmiségi rokonszenvét.

„Útkeresését tükrözi <Fivérek> című, a kritika és irodalomtörténet által legmagasabbra taksált regénye”

Fegyinre korán, már a két háború között felfigyeltek Magyarországon, elsősorban a baloldali sajtóban. Nádass József 1928-ban könyvében „Az új orosz regény – az új orosz ember”-ben ismertette a „Városok és évek”-et, és a Kolozsvárott megjelenő „Korunk” 1934-ben közölte az író egyik novelláját. 1931-ben az egészség beleszól Fegyin életébe. Súlyos tuberkolózisát Gorkij közbenjárására sikerül először Davosban, majd a németországi Sankt Blasienben gyógyíttatni.

Hazatérése után részt vesz a Szovjet Írók Első Kongresszusának az előkészítésében, s közben megfeszített erővel dolgozik nagy vállalkozásán, az első szovjet politikai regényen, az „Európa elrablásá”-n. Könyvében a polgári és szovjet társadalmat veti össze, nem vitás, melyik javára. Művei közül talán ezt érte a legtöbb, sematizmusa és átpolitizáltsága okán részint jogos kritika, ami nem ritkán támadásba ment át. Fegyin maga is érezte a mű fogyatékosságait, és fájdalmasan élte meg a bírálatokat.

„Szanatóriumi élményeit és Thomas Mann <Varázshegy>-ének hatását tükrözi regénye <Az Arkturusz szanatórium>, mely a gyógyulás folyamatának megjelenítése mellett érezteti a gazdasági válságot követő fasiszta hatalomátvétel fenyegető közeledtét”

Fegyin szeretett városából, Leningrádból 1937-ben átköltözött Moszkvába. Itt éri a világháború kitörése, innen evakuálják a Tatár Köztársaság területén levő Csisztopolba. Nem volt egyedül, a városba telepítették a Szovjet Írószövetséget, és menekítettek számos szovjet írót, többek között Borisz Paszternakot, Alekszandr Fagyejevet, Marina Cvetajevát, Mihail Iszakovszkijt, Leonyid Leonovot. Napjainkban az alig húszezer lakosú városkában múzeum emlékezik erre az időszakra. Itt írt Fegyin értő és avatottan értékelő megemlékezést Gorkijról. 1943 nyarán kikerül a frontra, majd végiglátogatja a felszabadított terülteket. 1944-ben, amikor a szovjet csapatok 900 nap után feltörik a leningrádi blokádot, megszületik megrázó szépirodalmi riportkötete a „Találkozás Leningráddal”, melyről így írt: „Több tucatnyi európai várost láttam, nyolc fővárosban éltem, ám az a harmónia, ami elfog Leningrádban, sehol nem ismétlődött meg… Igen, Leningrád múlt és jelen, a város egyszerre öreg és örökifjú. Gyógyítsuk sebeit.”

Már a háború alatt belekezdett egy regénytrilógia írásába, melynek teljes befejezését halála akadályozta meg. Az „Első örömök”, „Rendkívüli nyár”, majd a „Máglya” az orosz próza hagyományait folytatva széles ívű történelmi tablóban foglalta volna össze 1910-től a Nagy Honvédő Háború kitöréséig a szovjet történelmet. Nagy lélegzetű epikus művében nem kerülhette meg, hogy ne töprengjen Oroszhon történelmi küldetésén, a forradalom szociális és erkölcsi kérdésein. És bár ebben a regényfolyamban nem Európáról ír, európai szemmel, tarsolyában az európai kulturális örökséggel fordul témájához, nemzedékek váltakozásához, felemelkedésekhez és bukásokhoz, nem kerülve meg a személyi kultusz éveit, hiszen ahogy megjegyezte:

„Hősei maguk írják a történetet, ahogy élik életüket, mást nem tehettek. Ez az orosz föld története a világban, az orosz emberek sorsa az emberiség életében”

Fegyinnek, mint a szovjet irodalmi közéletben vezető posztot betöltött írónak nem csak az alkotás gondjaival kellett megküzdenie, de a pártirányítás elvárásaival is. Ez gyakran baráti kapcsolatok felbomlásához, lelkiismereti gondokhoz vezetett.

Különösen alakult kapcsolata Borisz Paszternakkal, aki ismeretségük elején lelkesen, és találóan nyilatkozott írótársáról: „Úgy kell írni, mint Fegyin, érzékenyen, pontosan, hitelesen”. Kapcsolatuk komolyságát levelezésük is jól mutatta, melynek során meglehetősen őszintén váltottak véleményt egymás műveiről. Ám ez a kapcsolat megváltozott azután, hogy a „Zsivago Doktor” megjelent külföldön, kialakult körülötte a mesterségesen is táplált hisztéria,  melynek végén a szerző 1958-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat.

„Fegyin óvatos duhaj volt. Kezdetben lelkesedett a regényért, de rámutatott gyengéire is. Majd próbálta rávenni írótársát, hogy utasítsa vissza a díjat”

Ezt még egy bizonyos, általa felajánlott kompromisszummal is megtámogatta. Hajlandó lett volna elintézni, hogy kisebb példányszámban megjelenjen a mű, csak hogy napvilágot lásson. Fegyin abban a naiv hitben élt, ami talán nem is volt annyira naiv, hogy tíz-tizenöt év múlva óhatatlanul újra ki fogják adni a könyvet, és szerzőjével együtt elfoglalja méltó helyét a  szovjet irodalomban. Az évek számában tévedett, kétszer ennyi időbe telt, hogy Paszternak halála után 28 évvel, 1988-ban megjelenjen a mű teljes szövege hazájában.

Érdekesség, hogy Fegyint is javasolták 1968-ban Nobel-díjra, ám a bizottság komolyan nem foglalkozott az ajánlással, azzal a dodonai indoklással, hogy Fegyin „írói érdemei időben túlontúl messzire nyúlnak vissza”. Ebben volt némi igazság is, hiszen a ’60-as évek végére érezhető volt némi kifáradás az író munkáságában. Nyilván azt a nem éppen irodalmi érvet is felróhatták neki, hogy jóllehet üdvözölte Andrej Szolzsenyicinnek a személyi kultusz ábrázolásában fordulópontot jelentő, 1959-ben a „Novij mir”-ben megjelent kisregényét, az „Ivan Gyenyiszovics egy napjá”-t, a „Rákosztály” megjelentetését már elutasította. Mi több, aláírta azt a levelet, amit 1973. augusztus 31-én a szovjet írók küldtek a „Pravda” szerkesztőségének elítélve Szolzsenyicint és Andrej Szaharovot.

„Óvatosan diplomatikus viselkedésével Fegyin elkerülte, hogy nyíltan ellentmondjon a hatalomnak”

Sértetlenségét ezért a párt hierarchia élén álló, őt igen nagyra tartó Mihail Szuszlov garantálta. Noha a kortársainál jóval kevésbé rögződött meg benne a vezetői megszokás, ennek ellenére utólag sok vád érte.

Mai méltatói kimondják a „ceterum censeo”-t: minden hangulatkeltés ellenére Fegyin a szovjet próza jelentős klasszikusa. Az irodalomtörténeti tisztánlátás érdekében ezt újból és újból ki kell mondani.

A szovjet filmgyártás nem volt kegyes Fegyinhez. Feltehetően azért is, mert regényei igazából olvasásra születtek.

„Városok és évek”-ből 1930-ban némafilmet forgattak.

Később „Első örömök” és „Rendkívüli nyár” című regényei alapján 3 részes játékfilm is készült.

 

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.