Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
(Ferenc pápa, Jorge Bergoglio, Buenos Aires egykori érseke)
Attila és annyi más, hozzánk közelebb álló nagy történelmi személyiség után vajon miért épp a „fekete százak” által több mint 100 év előtt brutálisan meggyilkolt orosz mumusra, Raszputyinra, a züllött, szívtipró szibériai pópára bízta ezt a hozzá nagyon is közel álló feladatot a szerző?
Több már, mint 10 éve, hogy egy, a Securitate által korábban huzamosan megfigyelt, szolid külsejű költő és kultúrapolitikus, az itthoni székéből is túl korán távozott Szőcs Géza kevéssel a halála előtt, egy félelmetesen időszerű esszé-drámát tett közzé az erdélyi Irodalmi Jelenben: Raszputyin küldetése. Ez a két dolog olyan váratlan volt tőle egyszerre, hogy magával a művel nem is igen tudtunk már mit kezdeni. Csak évekkel később, 2014-ben két nyelven, egy magyar-olasz kiadású könyvecskében lett szélesebben ismert, és ősbemutatója a következő év májusában volt az olaszországi Varese város színházában, olasz nyelven.
„A mű igazi, magyar nyelvű ősbemutatójára csak 2019-ben került sor a Bessenyei Gedő István vezette Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Sardar Tagirowsky rendezte előadásában”
Ez a MITEMen és a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján is fontos díjakat kapott, és a Nemzeti Színház, Debrecen és Bukarest után lelkesen fogadták a Kárpát-medence szinte összes magyar színházában a nézők, nagy figyelmet, néha zajos érzelmi reakciókat keltve. Az emlékezetes, 25. előadást Temesváron, a Magyar Színházi Szövetség fesztiválján játszották el, a következő kettőt pedig újra Debrecenben, a Csokonai Fórum Latinovits termében. Minden remény megvan rá tehát, hogy a sikersorozat tovább folytatódik.
„A dráma és a színház figyelmeztet bennünket egy már elfelejtett, de nagyon fontos dologra. Az írók és a politikusok nem mindig férnek meg egymással”
A tudatosan, vagy „csak” sorsszerűen együtt létrehozott teljesítményeikből néha azonban nagy művek születhetnek, és nem is „csak” az irodalomban. Ezek sora szerintem most Szőcs Géza életművével gazdagodott. Ez a talán a verseinél is személyesebb dráma pedig akár végrendeletnek is tekinthető. Éppen úgy, mint hősének a „küldetése”.
A Harag György Társulat előadását a kiváló színészek és a szigorú társulati egység mellett egy, a szerző látnoki erejét feltételező, mélyen átgondolt rendezői koncepció jellemzi.
„Így végre a mű lényege, a nagyhatalmak cinikus érdekpolitikájának kiszolgáltatott kis európai országok egy jelentős költő és gondolkodó által mélyen megélt tragédiája szólalhatott meg”
Néhány éve Bánffy Miklós Attilája figyelmeztetett már bennünket a közelgő veszedelemre a Nemzeti Színház előadásában, de nem vettük még eléggé komolyan. Most aztán már félelmetesen időszerűvé vált a kérdés,
„le lehet-e beszélni csupán humanitárius észérvekkel a világ urait egy olyan háborúról, amelyben a győztesek veszítenek ugyan, az <önzetlen támogatók> azonban hatalmas nyereséget tesznek zsebre?”
Egyáltalán nem volt véletlen tehát az előadások kitörően közvetlen, néha zajos fogadtatása. És ez igen megszívlelendő a mi számunkra is, itt az „anyaországban”. Ha már az utóbbi világháborút követő években csaknem éhezett a családjával hozzánk visszamenekült idős Bánffy Miklós, az Attila szerzője, aki annak idején, az Opera igazgatójaként felfedezte Bartókot, és külügyminiszterként is sikeresen képviselte hazánkat egy, a maihoz fájdalmasan hasonlító helyzetben. Páskándy Géza és a többi „erdélyi ejtőernyős” művei Kádár János túl óvatos szomszédsági politikájának, és Aczél György szimpla sznobságának az áldozatai lettek.
Attila és annyi más, hozzánk közelebb álló nagy történelmi személyiség után vajon miért épp a „fekete százak” által több mint 100 év előtt brutálisan meggyilkolt orosz mumusra, Raszputyinra, a züllött, szívtipró szibériai pópára bízta ezt a hozzá nagyon is közel álló feladatot a szerző? Miért ruházta fel a két világháború és a 20. század minden szörnyű tapasztalatával?
„Gondolom, azért is, mert az sok mindenben hozzá hasonlóan tanácsadója és bizalmasa volt II. Miklósnak és családjának, és ezért, Európa legbefolyásosabb embere lehetett volna az I. világháborút megelőző válságos években. De nem lett az, Szőcs Géza számára akkor már nagyon is érthetően. És azt akarta, hogy mi is értsük meg egy kicsit”
Nem a Merezskovszkij regényéből jól ismert Raszputyin-legenda szaftos történeteit jeleníti meg, hanem azt a történelmi küldetést, amelyre ő csak gondolatban vállalkozhatott, miután az Arkangyal megismertette vele a 20. század történelmének igazi értelmét. Raszputyinja 1914-ben már ismeri, és végig látogatja a nagyhatalmak vezetőit, hogy álljanak el a háborútól. Ez a küldetés azonban csúfos kudarcba fullad. És kiderül, hogy Raszputyin nem egy karizmatikus botrányhős volt, a megidézője pedig nem a többször csak egy különcként kezelt költő-politikus, hanem egy, a bársony székénél jóval messzebb látó európai gondolkodó, aki egyszerre harcolt a Kontinens végzetével, és a drámai gyorsasággal fogyó idővel.
„A halál nem mindig jelent azonban teljes megsemmisülést. A végrendelet éppen az élet folytatását, megújulását szeretné biztosítani új formában, új szereplőkkel”
Raszputyin, a szibériai parasztpróféta ma is élő ikonja magában foglalja a műnek ezt az üzenetét is. Hogy a túlélés módja és egyben ára is a csábító nagy mutatványnak, az ezerszer „megmentett” és eltemetett, és eddig még mindig feltámadott orosz civilizációnak a hordozója. Ennek fő sajátossága a minden megpróbáltatás dacára is érvényesülő, hatalmas szintetizáló képessége: az egyszerre európai és ázsiai alkat, élet- és világszemlélet. Ez hozta létre az életben a földesúri rendszer és a faluközösség, az obscsina, a politikában pedig az önkényuralom és a bizánci kereszténység kultúrájának nagy színjátékát.
„A mi nemzeti kultúránk gyökerei sem hitványabbak ennél. Miért ne tekinthetnénk hát Szőcs Géza halála utáni megkésett zajos színházi sikerét is – hogy a színházi nyelvnél maradjunk – az ügyelő <utolsó figyelmeztetéseként> arra, hogy a <múltat>, a nemzeti sorskérdésekkel való szembenézést nem lehet <eltörölni>, és hogy egy igazi politikusnak az ezért érzett felelősségét nem lehet elkerülni!”
Szőcs Géza és a többi „ejtőernyős” nem a bőrét menteni jött át az anyaországba, hanem mert úgy érezte, hogy itt feladat várja. Meg kell fogalmazni, és át kell adni nekünk azt a történelmi tapasztalatot, amelyet a „kisebbségek” Trianon óta megéltek, megszenvedtek, és a kultúrájukban talán fel is tudtak dolgozni már.
Mikor, ha nem most?
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater