Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal  Vlagyimir Viszockij elődei közül azokat az újkori bárdokat mutatja be, akik végig szolgálták a nagy háborút, bátorítást, elszánást sugallva a fronton harcolóknak, ezzel is segítve népük győzelmét. Henryk Gold és Jakov Galickij kettőse, Pavel Kogan, Mihail Ancsarov és Pavel Subin megmutatták, hogy a dal is lehet fegyver. Miközben olvassák e bárdok változatos élettörténeteit, hallgassák meg a Kék kendő, a Brigantina, a Ballada az ejtőernyőről és a  Volhovi pohárköszöntő című, a háború éveiben népszerűvé vált dalokat!

Vertyinszkij már régóta emigrációban van, Nyugat-Európában, majd Sanghajban szórakoztatja a tisztelt közönséget, és készteti könnyekre a hazája iránti szeretetet soha fel nem adó orosz emigrációt. Szovjet-Oroszországban Szavojarov csillaga is leáldozóban a NEP és a szocialista építés forgatagában, ám az orosz költők, – ifjak és kezdők – vonzalma a dalok iránt nem csökkent. S ugyan hol másutt élhették volna ki szenvedélyüket, szerelmit, politikait, ha nem az egyetemek és főiskolák diák közösségeiben.

„Természetesen távol állt tőlük a polgári világ zenés színpadának stílusa, dohányfüstbe burkolózó, és pezsgősüveg pukkanásával kísért világa. Mást akartak, újat, miként Oroszhon is az átalakulás sorsfordító esztendeit élte”

A változtatni akaró, a fordulatban élen járó fiatalság vonzalmát a romantika iránt leginkább és legtermészetesebben versben és zenében tudta kifejezni – így együtt. Ám a hivatalos csatornákon, rádióadásokban sugárzott dalok, noha a zene klasszikusan vonzó volt, kissé – vagy nem is annyira kissé – átpolitizált tartalmukkal nem elégítették ki az ifjú szíveket.

Szinte közhelyszerű tétel, hogy „teher alatt nő a pálma”, a nagy teljesítmények a művészetben nem feltétlenül a legbékésebb, legkiegyensúlyozottabb korban születnek, Sőt…

„Az épülő új rend forradalom utáni harmadik évtizedében kitör a háború”

1939. szeptember 1-én Németország lerohanja Lengyelországot, s aligha kétséges, hogy a német birodalomalapító mohóság az orosz földet sem kerüli el. Talán nem véletlen, hogy a kor legnevesebb romantikus dala éppen az események középpontjában született meg.

Belostok (Białystok) szovjet kézbe került, és a később világhírt szerzett lengyel származású zeneszerző és zenekarvezető, Henryk Gold hazájából elmenekülve együttesével végig koncertezi a Szovjetuniót. 1940 tavaszán éppen a moszkvai Ermitázs kertben lépett fel, ahol a dalok kedvelői először hallhatták azt a népszerű keringő dallamára írt dalt, amelyik talán a legfantasztikusabb karriert futotta be az orosz dalirodalomban. A koncerten a közönség között ott volt Jakov Galickij, a magát már akkor is a dal műfajban megmutató költő, s a dallamra nyomban vers született. Galickijt hiába is keresnék a lexikonokban, ez egyike volt sok írói álnevének. Polgári neve Jakov Markovics Goldenberg (1891-1963).

„A szöveget még aznap este a szállóban megmutatta Goldnak, és ettől kezdve megállíthatatlan volt a dal sikere. <A kék kendő> sokféle változatban, átiratban, népi átköltésben keringett, neves énekesek előadásában. A legnépszerűbb Klavgyija Sulzsenko (1906-1984) előadásában lett, aki még a háború után is évtizedekig repertoárján tartotta”

A dal népszerűségének titka a szöveg volt. A címben szereplő kék kendő a harcost végigkísérte a háború, a haza védelmének legfelemelőbben hősies pillanataiban. Henryk Gold később az Észak-Afrikában a németek ellen a szövetségesek oldalán harcoló, lengyel menekült katonákból toborzott Anders hadsereghez csatlakozott, és zenekarával szolgálta a szövetségesek győzelmét.

A „Brigantina” Dmitrij Bogdanov előadásában

Kogan nem egyszerű életét még kezdő poétaként egy szerencsés véletlen mentette meg. Versben állított emléket az 1937-ben kivégzett Nyikolaj Sztyepanovics Gumiljovnak, az orosz modern költészet megújítójának, a késői szimbolizmussal leszámoló akmeista költőnek. A nyomtatásban is megjelent költemény szerencsére elkerülte az NKVD figyelmét.

Kogan sorsa izgalmasan alakult. Még iskolásként kétszer is gyalog bebarangolta Közép-Oroszországot. Geológiai expedíción járt Örményországban, s itt érte a háború híre. Nyughatatlan lelke és tettvágya nem engedte, hogy békés életet éljen. Mindenképp harcolni akart. Ebben erős rövidlátása meggátolta, frontszolgálatra nem sorozták be, ám el tudta végezni a hadsereg idegen nyelvek főiskoláját német szakon, s tolmács és fordító tisztként besorozták egy ezred felderítő osztagába. A szolgálat ritka szabad perceiben népszerű versének a „Brigantiná”-nak a dallamára háborús dalt is szerzett.

A „Ballada az ejtőernyőről” Jurij Kirszanov előadásában

Költői és dalszerzői karrierje a fronton tragikusan ér véget. Ezúttal nem áll mellé a szerencse. A vezetése alatt álló felderítő csapat egyik bevetése során 1942 szeptemberében Novorosszijszk alatt tűzharcba keveredik, és a költő-felderítő tiszt hősi halált hal.

„Költői pályáját Kogan nem tudta kiteljesíteni. Dalai azonban tovább élnek halála után is”

Hasonló, csak éppen szerencsésebb életutat mondhat magáénak az orosz dalszerzői és énekesi pályán az az irodalmi vénával megajándékozott fiatalember – nem mellesleg versel is -, aki az építészeti egyetemet felhagyva a háború kitörésekor frontszolgálatra jelentkezik. Ám a front helyett őt is a hadsereg idegen nyelvi iskolájába küldik, ahol költői nyelvi leleményességét a kínai és japán tanulmányozásában és elsajátításában kamatoztathatja – nem is eredménytelenül.  És amikor a háborús események áttevődnek a Távol-Keletre, a líra és a dal iránt nem érzéketlen Mihail Leonyidovics Ancsarovot (1923-1990) egy légideszant alakulathoz vezénylik. Mandzsúriában kergetik a japánokat egészen a háború végéig, amikor alakulatát visszavezénylik Moszkvába.

„Ezeket az élményeit eleveníti meg ma is népszerű és a fegyvernem indulójaként is tisztelt <Ballada az ejtőernyőről> című dalában”

A dalt gyakran előadja az a Jurij Kirszanov, aki legalább olyan bámulatosan érdekfeszítő életutat mondhat magáénak, mint a két előd dalszerző. Kirszanov, aki maga is dalokat szerzett, bokorugró regrutából vagányságának köszönhetően a titkos hadviselés harcosa lesz, besorozzák egy olyan fegyvernemhez, melyről nem szívesen beszélnek. Harcol Afganisztánban is. Egy sikertelen légideszant bevetés alkalmából a média még a halálhírét is kelti – katonai tiszteletadással el is búcsúznak tőle. Nagy a meglepetés, amikor 1988-ban Taskentben egy dalfesztiválon ismét megjelenik és fellép – élve, egészségesen.

Térjünk vissza azonban Ancsarovhoz. A háború után belekóstol a képzőművészetbe is. Táblakép festészetet tanul a Moszkvai Művészeti Akadémián, ám ez sem elégíti ki alkotásvágyát. Átnyergel a filmforgatókönyv írói pályára. Szerzője az első szovjet szappanoperának a „Nap nap után”-nak. Nevét mégis leginkább dalai őrizték meg, és rövid szócikk az irodalmi, életrajzi lexikonokban.

A „Volhovi pohárköszöntő” Valerij Dubickij előadásában

A háború nem csak dicsőséges harcokat, de hatalmas tragédiákat szabadított az orosz népre. Leningrád hősi védelme ezt bizonyítja. Nem véletlenül született meg erről a talán legnépszerűbb dal.

Szerzője a leningrádi tanárképző főiskola irodalom szakán végzett. Pavel Nyikolajevics Subin (1914-1951) első kötetei az 1930-as években láttak napvilágot. A honvédő háborúban a Leningrád környéki frontszakaszon szolgált, mint haditudósító. Két verseskötete is megjelent a blokáddal körülzárt városban.

„Legnevesebb dala, a <Volhovi pohárköszöntő> 1942 májusában hangzott el először a rádióban. 37 éves korában a szívroham vitte el. Dala ma is ott van az orosz dalköltészet aranyalapjában”

Az újkori bárdok közül sokan végig szolgálták a nagy háborút, bátorítást, elszánást sugallva a fronton harcolóknak, ezzel is segítve népük győzelmét. Ami után egy másik, békés, de kihívásokkal teli korszak köszöntött be. A továbbiakban ennek az időszaknak a dalszerző és előadóművész költőire is emlékezünk.