//Bajkonur, a pusztuló legenda
Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov gyakorlaton a Bajkonur melletti tajgán 1979. április 26-án #moszkvater

Bajkonur, a pusztuló legenda

A Kazahsztánban található űrrepülőteret 1955. július 2-án nyitották meg, és 2050-ig vette bérbe Oroszország. Összesen 6000 km²-es a körzete, és a szovjet űrtörténet bölcsője, ahonnan még ma is rendszeresen lőnek ki rakétákat, ám a nagy része már az enyészeté.

Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov gyakorlaton a Bajkonur melletti tajgán 1979. április 26-án #moszkvater
Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov gyakorlaton a Bajkonur melletti tajgán 1979. április 26-án
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Aleksander Mokletsov

Ha valaki azt a szót hallja, hogy Bajkonur, akkor mindenek előtt a legnagyobb orosz űrközpont jut az eszébe. Ennek kapcsán pedig beugorhat neki, hogy 1957. október 4-én innen indították az első műholdat, a Szputnyik-1-et , vagy 1961. április 12-én innen indult az űr meghódítására a Vosztok–1 fedélzetén az első ember Jurij Gagarin. De innen lőtték fel 1980. május 26-án az eddig egyetlen magyar űrhajós, Farkas Bertalan űrhajóját, és a mai napig innen indulnak a Nemzetközi Űrállomásra az orosz Progressz és Szojuz űrhajók.

„De természetesen a végül szerencsétlenül járt Lajka kutya is innen indult a Szputnyik-2 fedélzetén utolsó nagy útjára”

Ugyanakkor olyan történet is kötődik a legendás Bajkonurhoz, mint például az utolsó szovjet polgár esete. Amikor a Szovjetunió szétesésekor 1991. december 25-én a Mir űrállomáson szolgálatot teljesítő Szergej Krikaljov űrhajósról nemcsak az oroszok, de a kazahok is megfeledkeztek. Egyszerűen nem volt már  olyan szakember az űrállomáson, aki lehozhatta, illetve fogadhatta volna az űrben rekedt kozmonautát. Krikaljov végül csak 1992. március 25-én térhetett vissza a Földre.

Ma már talán furán hangzik, de maga a későbbi űrközpont létrejötte is a hidegháborúnak volt köszönhető. Az 1950-es évek első felében ugyanis új teszthelyet kellett keresni a szovjet hadseregnek a különböző titkos rakétaprogramjaihoz. A megfelelő helyszín kiválasztása végül 1955 elejére megtörtént, mégpedig a Szir-darja folyó jobb partján, a mai Kazahsztán területén.

„A kopár sztyeppén nem voltak akadályok a jövőbeli rakéták számára, így az első katonai csoportok már 1955 januárjában elkezdték az építkezést”

Az építkezési munkálatokat Georgij Makszimovics Subnyikov vezérőrnagy irányította. Az 527 katonai mérnököt, 237 technikust és a 2900 fős őrző-védő alakulatokat kezdetben csak fából összeácsolt épületekben szállásolták el, az első, panelból épített lakótelepeket 1958. január 29-én adták át, amelyekből 1966-ra alakult ki Leninszk városa, a későbbi Bajkonur. Viszont a 6717 négyzetkilométeren elnyúló űrállomást 1960-ban alakították át 40 kilövőállomással rendelkező objektummá, amelyek között több mint 200 földalatti létesítmény, megfigyelőpont és közlekedőfolyosó helyezkedett el.

„Az amerikaiak mindent bevetettek annak érdekében, hogy feltérképezzék, hol épülnek a szovjet rakétasiklók”

Dwight D. Eisenhower elnök ezzel a kényes feladattal a hadsereg helyett a CIA-t bízta meg, és a szervezet az 1955-ben hadrendbe állt U-2 kémrepülőgéppel próbálta megtalálni a már épülő űrközpontot. Egy U2-es kémrepülőnek köszönhetően 1957. szeptember 22-én az Egyesült Államok már tudott a bajkonuri előkészületekről. Igaz, Moszkva egy hatalmas kiterjedésű Patyomkin-kilövőbázist is felépített, amelyről Washington 1959 decemberéig azt hitte, hogy valódi, azaz nem egy újabb orosz katonai díszletvárossal van dolguk. Egy idő után aztán rájöttek az orosz stiklire, ám továbbra sem jutottak el az eredeti kilövőállomások végső, pontos meghatározásához. A szovjet légvédelem ugyanis 1960. május 1-én lelőtt egy U-2 kémrepülőt Szverdlovszk – ma Jekatyerinburg – városa felett, így a keresett helyek pontos hollétéről továbbra sem tudtak az amerikaiak megnyugtató értesüléseket beszerezni.

„Persze, nem volt véletlen az Egyesült Államok és szövetségeseinek ilyen nagy érdeklődése, hiszen a projekt a Szovjetunió egyik legköltségesebb vállalkozása volt”

Az Interfaxra hivatkozva a Vzgljad című orosz lap szerint Oroszország napjainkban 6,16 milliárd rubelt költ el évente az objektum fenntartására. Jelenleg az oroszok évi 115 millió dollárt fizetnek Kazahsztánnak az űrközpont használatáért. Az utóbbi évtizedben rendszeresen hallani lehetett arról, hogy Oroszország új űrközpontot épít, amely a tervek szerint sokkal olcsóbb és hatékonyabb lehet a kiöregedő Bajkonurnál. A kelet-szibériai Vosztocsnij (Vosztocsnij, azaz Keleti) Űrközpont megépítésére, amely teljesen átvenné egy idő után Bajkonur szerepét a nemzetközi űrhajózásban.

„Oroszország 2013 és 2020 közt 52 milliárd dollárt költött el, ám már most elképesztő méretű korrupciós botrányok lengik körül az egész projektet”

De ez még a jövő kérdése. Mindenesetre abban reménykedhetünk, hogy a leendő űrközpontban nem történnek olyan katasztrófák, mint Bajkonurban. Az űrrepülőtér egyik indító állásán például 1960. október 24-én óriási rakétabaleset történt. Az R–16 első generációs szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta prototípusa az indítóállásban felrobbant, mert a rakéta második fokozata az indítási előkészületek közben váratlanul működésbe lépett. A balesetben számos katona, mérnök és technikus meghalt. A hivatalos okmányok 78 halálesetet említenek, míg a szakértők 120 körülire becsülik a helyszínen meghalt, és 50 körülire a később kórházban elhunyt áldozatok számát.

A tragédiában elhunyt többek között Mitrofan Nyegyelin marsall, a szovjet Hadászati Rakétacsapatok parancsnoka. A főkonstruktőr Mihail Jangel ugyanakkor túlélte a katasztrófát, mert erős dohányosként a baleset előtt félrevonult és rágyújtott. Nyikita Hruscsov annak ellenére azonnal elrendelte a teljes titoktartást és álcázást, hogy a közelben felállított kamerák önműködően bekapcsoltak, és filmre vették a katasztrófát. A híradások szerint Nyegyelin marsall repülőgép szerencsétlenség áldozata lett, de az összes áldozat családjainak is azt kellett mondaniuk, hogy a szeretteik ugyanebben a tragédiában hunytak el. A tényfeltáró bizottságot Leonyid Brezsnyev vezette, amely ugyan számos hibát talált, de Brezsnyev javaslatára úgy döntöttek, nem lesz felelősségre vonás, hiszen a „bűnösök már úgyis megbűnhődtek”. A Nyegyelin-katasztrófa megtörténtét csak 1989 után ismerték el hivatalosan.

„De nem ez az egyetlen gond Bajkonur körül. A Nature brit tudományos hetilap komoly cikkben tárta fel a dél-szibériai lakosság egészségét veszélyeztető, a hordozórakéta-indításokra visszavezethető állítólagos környezeti károkat”

Azt állítják, hogy a kazahsztáni rakétaindító állomás közelében bizonyos betegségek akár kétszeres valószínűséggel fordulnak elő. A kutatást végző novoszibirszki orosz állami kutatóintézet, a Vector állítása szerint az elhasználódott hordozórakéta-fokozatokból származó, erősen mérgező hajtóanyag súlyos betegségek okozója lehet az egyébként ritkán lakott vidéken. A becslések szerint minden egyes indításkor több tíz liter el nem égett dimetil-hidrazin kerül a levegőbe. Talán megmutatja, hogy ez mekkora probléma, hogy ha egy kanálra való ilyen anyagot egy úszómedencényi vízbe kevernek, akkor halálos mérget kapnak. A Roszaviakozmosz, Bajkonur üzemeltetője saját vizsgálataira hivatkozva kételkedik a kutatás eredményében, ugyanakkor egyre erőteljesebben dolgozik a hidrazin kiváltásán.

„Az orosz hírügynökségek úgy becsülik, hogy a központ 1950. július 2-i megnyitása óta mintegy 2500 tonna rakétatörmelék zuhant a térségre”

A helyieket minden kilövés előtt 24 órával figyelmeztetik, hogy biztonságos helyet találjanak maguknak. Mi sem természetesebb, hogy itt virágzik a hulladék kereskedelem. Az ebből élők minden kilövéskor távcsövekkel kémlelik az eget a lezuhanó törmelék után kutatva.

Mára már az sem titok, hogy a bajkonuri felkészítés utolsó éjszakáján és közvetlenül az indulás előtti órákban pontos rítusokat követnek a repülésben érintett szakemberek, kozmonauták. Az első űrhajósokat pilóták közül válogatták, akik közül sokan babonásak voltak. Ezért az űrrepülés első pillanatától kialakultak bizonyos hagyományok, amelyek néha változnak egy keveset, néha bővülnek, de a legtöbb már évtizedek óta változatlan formában tartja magát.

„Ilyen például az a közel ötven éves szokás, hogy moszkvai idő szerint 15 órakor az űrhajósok beültek a vetítőterembe, hogy megnézzék a Hárem a sivatagban (Белое солнце пустыни) című orosz kalandfilmet, melyet a külföldi űrhajósok is végig néznek”

A film megtekintése után következik egy kis vetélkedő, hogy ki tud több részletet felidézni a számos szállóige forrásává vált filmből. Ugyancsak hagyomány, hogy az első ízben a világűrbe induló űrhajóst megtréfálják valamivel a társai. Az indulás napja az űrutazással összefüggő különféle műveletek mellett teli van rituálékkal. Az űrutasok aláírásukkal látják el szobájuk ajtaját, amikor meg a buszhoz mennek, a Zemljanye – Földiek – nevű orosz együttes „A fű a ház körül” című száma szól. A hagyományokat, rítusokat a Jurij Gagarinról elnevezett felkészítő központban mind az űrhajósok, mind az tanácsadók aprólékos gonddal követik, és igyekeznek megőrizni ezeket. Úgy tartják, hogy mindez nem puszta babonaság, hanem jelzi a folyamatosságot Jurij Gagarintól kezdve a világ mai űrhajósaiig és tovább.

Források:

Jamrik Levente: Bajkonur halott, de még egy picit élvezi (falanszter.blog.hu – 2012)

Horvai Ferenc: Bajkonur – a következő ötven év (urvilag.hu – 2005)

Frey Sándor: Környezetszennyezés Bajkonurból (urvilag.hu – 2005)

Bajkonur története (russianspaceweb.com)

Andrej Caplijenko: Nyegyelinszkaja katasztrófa (podrobnosti.ua – 2005)

Alekszandr Gyegtyarjov: Bajkonuri tragédia (2000.net.ua – 2010)

A hegy, ahol halmokban áll az űrszemét (erdekesvilag.hu)

Wikipédia

MTVA adatbázis

MEGOSZTÁS