//Azeri és örmény Trianonok
Gandzaszar kolostor a 13. századból. Az örmények számára az egyik legszentebb hely Karabahban, vagyis nekik Arcahban #moszkvater

Azeri és örmény Trianonok

MEGOSZTÁS

Azerbajdzsán karabahi győzelme után az azeri Trianont az örmények Trianonja, sokadik nemzeti katasztrófája követi. Kölcsönös sérelmek, igazságtalanságok, tömeggyilkosságok. Amikor az egyik fél sérelmére mindig a saját sérelmével tud válaszolni a másik. De mi is egyáltalán az a Karabah?

Perger István, A Keletiből Hongkongba blog szerzőjének írása  

Gandzaszar kolostor a 13. századból. Az örmények számára az egyik legszentebb hely Karabahban, vagyis nekik Arcahban #moszkvater
Gandzaszar kolostor a 13. századból. Az örmények számára az egyik legszentebb hely Karabahban, vagyis nekik Arcahban
Fotó:EUROPRESS/R. Mangasaryan/Sputnik

Nehéz belekezdeni Karabah történetének még nagyon leegyszerűsített felvázolásába is. Természetes, hogy egész máshogy látják az örmények és az azeriek. Nem nehéz ezt elképzelni, ha belegondolunk, hogy mit tud, mit gondol Erdélyről, mit érez Erdéllyel kapcsolatban egy győri magyar és egy konstancai román, vagy éppen egy hátszegi román és egy csíki székely. Pláne, hogy miként vélekedtek ezekről Trianon után közvetlenül. (És mit tud minderről egy amerikai, francia vagy éppen brazil.)

„A trianonos hasonlat nem véletlen. Karabah bizonyos szempontból „Erdély” az örményeknek és az azerieknek is”

Mindkét nép identitásában, történelmi tudatában meghatározó szerepet játszik a terület. Azeri szemszögből örmény többségű területek „mögött” lakott évszázadok óta sok azeri, örmény szempontból azeri többségű területek „mögött” lakott ősidők óta sok örmény.

Azerbajdzsánt járva – sok helyen jártam vidéken is – mindenhol „Nagy-Azerbajdzsán”, vagyis a Karabahot is magában foglaló ország képe köszön vissza. Posztereken, emlékműveken, mindenhol. Nagyjából úgy, mint az 1920-as, 1930-as évek Magyarországán Nagy-Magyarország és a „Nem! Nem! Soha!” fogadalom.

„Az azeriek a Szovjetunió felbomlása után, 1994-ben veszítették el „Erdélyüket”, vagyis Hegyi-Karabahot, és az azt körbevevő, túlnyomórészt azeri lakosságú területeket, amelyeket szintén megszállt az akkor győztes örmény-arcahi hadsereg”

A többszázezer menekült a „csonka” Azerbajdzsánban talált új otthont magának, ahogy például az elmenekült erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarok tömege is a román, csehszlovák, délszláv bevonulás(ok) után Magyarországon. Azóta napi szinten meghatározó téma Azerbajdzsánban az elveszített területek visszaszerzése, ahogy Magyarországon is az volt a két világháború között.

Karabah térségének a térképe #moszkvater
Karabah térségének a térképe
Forrás:Wikipédia

A most vesztes örmények pedig most élnek át – újra – egy Trianonhoz hasonlítható katasztrófát.

Mi az a Karabah?

Mielőtt visszatekintenénk a terület történelmére, egy fontos distinkció: Karabah és Hegyi-Karabah nem ugyanaz. Bár az elnevezések különbségéből ennek evidensnek kéne lennie, sokszor úgy tűnik, hogy egyáltalán nem az. Pedig éppen ebből a különbözőségből fakad, hogy valahol mindenkinek igaza van.

„Az azeriek ugyanis azt mondhatják, hogy az 1994-ben véget ért előző háború előtt azeri többségű volt Karabah, az örmények pedig azt, hogy örmény többségű volt Hegyi-Karabah. És mindkettő stimmel is. Ahogy román többségű Erdély, de magyar többségű Székelyföld”

A Karabah név a legáltalánosabb nézet szerint a türk kara = fekete és a perzsa bah (bagh) = kert szavak összetétele. Ez az elnevezés az 1230-as években bekövetkezett mongol hódítás óta használatos a mai Örményország déli és Azerbajdzsán nyugati részére.

Tehát történelmi, tág értelemben Karabah Dél-Örményországot is magában foglalja. Szűkebb értelemben a mai Örményországtól keletre levő, eddig örmény ellenőrzés alatt állt területekre érthető. Hegyi-Karabah pedig tágabb értelemben Karabah hegyes része, szűkebb értelemben ebből az, ahol 1923-ban megszervezték a Hegyi-Karabahi Autonóm Területet. Most pedig egy még szűkebb jelentését fogjuk megtanulni. De erről bővebben később. (Igen, bonyolult. De gondoljunk bele, hogy Erdély definíciója sem egyértelmű. Ma általában az összes Magyarországtól Romániához került területet nevezik Erdélynek, hozzáadva a kelet-magyarországi, máramarosi, temesközi részeket is. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna.)

Örmények, türkök, perzsák és oroszok 

Ez a terület már sokkal korábban, a Kr.e. 2. (más források szerint 4.) században az ókori Nagy-Örményország része lett. Itt szervezték meg Arcah tartományt, innen ered Karabah ma is használatos örmény neve.

A későbbi évszázadok folyamatos háborúi, a perzsa, arab, aztán török és mongol támadások elől egyre több örmény menekült el. Részben messzi tájakra (például éppen Erdélybe), részben pedig a jobban védhető, hegyes területekre, vagyis – ahogy ma ismerjük – Hegyi-Karabahba.

„A mai törökök és azeriek ősei, a türk nyelvű oguzok, magyarosan úzok a 11. századtól, tehát az első magyar királyok idejében érkeztek a térségbe, ahol fokozatosan többségbe kerültek”

Az örmény, keresztény államalakulatok pedig függésbe kerültek, illetve felbomlottak. A helyüket muzulmán, türk dominanciájú, többnyire perzsa fennhatóság alatt álló tartományok, államok vették át. Ilyen volt az 1748-tól fennállt Karabahi Kánság is. Miután a terjeszkedő oroszok legyőzték a perzsákat, az 1813-as gulisztáni béke következtében a terület az Orosz Birodalom része lett.

Az 1820-as, 1830-as évek orosz statisztikái szerint Karabah egészében mintegy 90 százalék volt a muszlim lakosság, a hegyi Karabahban viszont pont fordítva, 90 százalék feletti volt az örmény. A korábbi évtizedekben elmenekült örmények – az orosz kormányzat által támogatott – visszatérése és a muszlimok kivándorlása miatt nőtt a keresztények aránya, így 1845-ben Karabah egészében nagyjából egyharmadra jöttek fel az örmények. Érdekesség, hogy ekkoriban a helyi, türk nyelven beszélő muszlimokat, akiket ma azerbajdzsánoknak vagy röviden azerieknek nevezünk, az oroszok akkor tatárnak, vagy kaukázusi tatárnak hívták.

„A 20. század elejére az etnikai-vallási konfliktusok véres összecsapásokhoz, pogromokhoz, tömeggyilkosságokhoz vezettek”

(Ez az írás nem erről szól, de fontos megemlíteni, hogy ekkoriban, 1915-től kezdődően bontakozott ki az örmények másik nagy tragédiája, a törökországi örmények jelentős részének elűzése, meggyilkolása is.) Az első világháború és az Orosz Birodalom összeomlása, az orosz katonaság távozása (és a törökök, majd a britek megjelenése) után nyílt örmény-azeri háború alakult ki, amelyet több helyen brutális tömegmészárlások kísértek. Bakuban 1918. márciusban 3-12 ezer azerit, szeptemberben pedig 10-30 ezer örményt mészároltak le (a becslések jelentősen eltérnek egymástól). 1920 márciusában Karabah akkori fővárosa, Susa örmény részét elpusztították a muszlimok, 500 és 20 ezer közötti örményt gyilkoltak meg, a többiek pedig elmenekültek.

Szovjet idők

1920 áprilisára végül az egész területet elfoglalták a bolsevikok, és létrehozták az Azerbajdzsán Szovjet Szocialista Köztársaságot és az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaságot. Az örmény többségű Hegyi-Karabah és az azt körülvevő, azeri többségű területek – az akkor nemzetiségi népbiztos, Sztálin nyomására és egyes korábbi ígéretekkel szemben – az Azerbajdzsán SzSzK részévé váltak.

„Ezek a bolsevik hatalom által megrajzolt határok a mai, nemzetközileg elfogadott határok is. Így alakult ki mára az a bizarrnak tűnő helyzet, hogy a nemzetközi jog a Kaukázusban a Sztálin által megrajzolt határokat védi”

Hegyi-Karabah örmény többségű részeiből 1923-ban alakították ki a Hegyi-Karabahi Autonóm Területet (oroszul Нагорно-Карабахская автономная область), ahol a lakosság 94 százalékát tették ki az örmények. (Nem számítva a nagy számú azeri nomádot, akik nyaranta állataikkal együtt vándoroltak fel a hegyekbe.) 1987-re a hivatalos adatok szerint 77 százalékra csökkent az örmények aránya.

„A következő évtizedekben az örmények újabb és újabb akciókkal, tüntetésekkel követelték Örményország és Hegyi-Karabah egyesítését”

Ugyan a kettő területe nem volt határos, de hasonló példáért egyáltalán nem kellett volna messzire menni. Csak a szomszédba. Azerbajdzsán része ugyanis egy másik autonóm terület, a Törökországgal határos Nahicseván, amelyet éppen Örményország választ el a többi azeri területtől. (És ahonnan a száz éve még 40 százalékos örmény kisebbség mára teljesen eltűnt.) Nem véletlen, hogy a mostani háborút lezáró egyezmény sarkalatos pontja a nahicseváni exklávé és Azerbajdzsán többi része közötti közlekedési folyosó biztosítása – örmény területen keresztül.

1988-1994: etnikai feszültségek és háború

Az 1980-as évek végén a recsegő-ropogó Szovjetunióban új erőre kapott az örmény nemzeti mozgalom, és egyre hangosabban kezdték követelni Hegyi-Karabah Örményországhoz csatolását. 1988 februárjában a Hegyi-Karabahi Autonóm Terület parlamentje kérte, hogy a terület kerüljön át Azerbajdzsántól Örményországhoz.

„A felerősödő etnikai feszültség újra pogromokhoz vezetett”

Még 1988 februárjában több azerit is meggyilkoltak Hegyi-Karabahban, aztán az azeri fővároshoz, Bakuhoz közeli Szumgaitban hivatalosan 32, örmény források szerint kétszáznál több örményt gyilkoltak meg azeriek, a város örmény lakossága elmenekült. Hasonló örményellenes események történtek ugyanabban az évben Kirovabadban (a mai Gandzsában, azeriul Gəncə), aztán 1990-ben Bakuban is. Azerbajdzsán szerint ezekben az években többszáz azerit öltek meg örmények Karabahban.

„1991 szeptemberében kikiáltották a Hegyi-Karabahi Köztársaságot, 1991. december 10-én pedig az örmény többség az azeriek által bojkottált népszavazáson erősítette meg, hogy el kívánja hagyni Azerbajdzsánt”

A karabahi örmények nemzeti önrendelkezéshez fűződő jogát viszont más országok nem ismerték el, elismerték viszont a Szovjetunió felbomlásával függetlenné váló Azerbajdzsán határait.

1992-ben történt az azeri közgondolkodásban meghatározó és gyakran hivatkozott tragédia, a nyugati közvéleményben mégis kevéssé ismert hodzsali mészárlás, amikor a hegyi-karabahi Hodzsali településen az azeri források szerint 613 (más források szerint legalább 161) civilt mészároltak le örmény és más nemzetiségű katonák. Azerbajdzsánban sok helyütt emlékművek, táblák, poszterek emlékeztetnek erre a vérontásra.

Ezt követően, 1992 májusában foglalták el az örmények az azeriek legfontosabb hegyi-karabahi városát, Susát, ahonnan addig rendszeresen lőtték az örmény lakosságú fővárost, Sztepanakertet. (A két „főváros” már 1988-ban elűzte a másik oldalhoz tartozó kisebbségét.)

„Az örmények innentől fogva fokozatosan felülkerekedtek, Azerbajdzsán pedig képtelen volt ellenállni”

Ebben szerepet játszott az oroszok támogatása, és egyesek szerint az is, hogy az afganisztáni háborúban a szovjet hadsereg inkább támaszkodott a keresztény örmény katonákra, mint a muzulmánokra, így az előbbiek katonailag képzettebbek voltak.

Miután az örmények már nemcsak Hegyi-Karabah majd’ egészét ellenőrizték, hanem a környező azeri járások elfoglalásával „biztonsági övezetet” is kialakítottak körülötte, a helyzet azzal fenyegetett, hogy Azerbajdzsán szívébe támadnak. Végül 1994 májusában – az EBESZ közvetítésével – aláírták a fegyverszünetet, ami teljes örmény győzelmet jelentett.

„Nehéz nem összevetni Hegyi-Karabah helyzetét Koszovóéval. Míg az albánok nemzeti önrendelkezését elismerte a nemzetközi közösség, sőt a világ országainak több mint fele Koszovó önálló államiságát is, Hegyi-Karabah és az ott lakó örmények ezt soha nem érték el”

Ha az örmények helyzetét nem az albánokéhoz, hanem éppen hogy a szerbekéhez hasonlítjuk, akkor most azt mondhatnánk, ahogy Koszovóban szerb templomok váltak elhagyatottá, most Karabahban lesznek elhagyatott örmény templomok. Ahogy Koszovóból, a szerbek ősi földjéről sok szerb távozott Szerbiába, most Karabahból, az örmények ősi földjéről távozik sok örmény Örményországba.

Mindkét megközelítéshez képest különbség azonban, hogy az örmények (részben vagy egészben) hét környező azeri járást is elfoglaltak Hegyi-Karabahon kívül, ahonnan a teljes azeri lakosság elmenekült. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993-ban négy határozatban is követelte a megszállt azeri területek kiürítését.

„Az örmények az 1988-1994-es háborúban – ha lehet ilyet mondani – túlnyerték magukat”

Számukra nem volt elfogadható a területek feladása és az azeri lakosság visszatérése, az azeriek számára pedig semmi, ami Azerbajdzsán területi egységének megbontását jelentette volna. Ez pedig békés eszközökkel feloldhatatlan ellentétnek bizonyult.

26 év Arcah

Ahogy láttuk, Hegyi-Karabahból és az örmények által elfoglalt többi azeri területről gyakorlatilag a teljes azeri népesség elmenekült, és nem lehet azt állítani, hogy az örmények igyekeztek volna megállítani ezt a folyamatot. A „biztonsági övezetben” lévő, korábban szinte teljesen azeriek által lakott települések jórészt romokban álltak. Az azeriek különös sérelme, hogy – bár az utóbbi években volt példa mecsetfelújításra is – sok mecset lepusztult, üresen állt, némelyikükben elbeszélések szerint egyenesen állatokat tartottak. (Most remélhetőleg nem hasonló fog történni az örmény templomokkal.)

„Hiába jött azonban létre a területileg Örményországgal összefüggő, kizárólag örmény lakosságú Arcah, vagyis az el nem ismert Hegyi-Karabah Köztársaság, oda csak kis számú örmény érkezett, a terület ritkán lakott, elmaradott, szegény térség maradt. A fiatalok betelepülési kedvét valószínűleg a folyamatos háborús fenyegetés sem növelte”

A következő 26 évben mindkét oldalról számos katona halt meg a határvillongások során, nyílt háború azonban nem tört ki. A 2000-es években viszont gyökeresen eltolódtak az erőviszonyok az olajban gazdag, a mindössze hárommilliós Örményországnál több mint háromszor nagyobb lakosságú, állandó revánsvágyban égő és fegyverkező Azerbajdzsán javára.

folytatást ismerjük.

(A mostani háború és a kialakult helyzet bemutatása a Keletiből Hongkongba oldalán olvasható. Ugyanitt sok fotó és bejegyzések a szerző keleti utazásairól, a transzszibériai vasútról, Iránról, Közép-Ázsiáról, Ujgurföldről.)

MEGOSZTÁS