„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Somkuti Bálint írása a #moszkvater.com számára
„Eközben Azerbajdzsán nemcsak a Türk Államok Tanácsának egyre aktívabb tagja, hanem egyértelműen az orosz befolyás visszaszorítására irányuló törekvéseivel és a nyugati nyitással a régió évszázados hatalmi rendszerének jelentős átalakulását eredményezheti”
Fotó:EUROPRESS/AFP/Azerbaijani Presidential Press Office
A nagyhatalom, mint fogalom megszületése óta egyfajta ütköző zónaként működik a Kaukázus, elsősorban földrajzi fekvésének köszönhetően. A hettiták, a mitanni birodalom, Urartu is birtokolta a területet. Idáig terjedt ki a Római Birodalom, de a Bizánci is, a területért a szafavida perzsa, és az ottomán török is vetélkedett egymással. Kevéssé ismert, hogy az örmény és grúz (szakartvelói) középkori királyság még a keresztes hadjáratokban is szerepet játszott, még ha a távolság miatt kisebbet is. A 18-19. századra megjelenik az orosz befolyás, és a korszak állapotát jól mutatja Lermontov Korunk hőse című könyve. Ebben az időszakban a megfelelő utazási alkalmatosságot egy szakasz gyalogos és egy ágyú jelenti, illetve a szerző véleménye szerint „minél nagyobb az öldöklés, annál tovább tart a béke” a régióban.
„A Szovjetunió felbomlása azonban nemhogy megoldotta volna, hanem egyenesen fokozta a problémákat. A Szovjetunió belső viszonyaihoz mérten teljesen másodlagos volt, hogy a Hegyi-Karabah milyen távol van vagy milyen lakosságú. Kérdése ugyanúgy nem okozott problémát a hatalmas területű kommunista államon belül, mint a Krím-félsziget az Ukrán Szocialista Szövetségi Köztársághoz való csatolása sem”
Azonban, ahogy megszűnt a szovjet állam, és váltak függetlenné egymás után a tagköztárságok, úgy vitték magukkal a korábbi közigazgatási határokat, és az ezek ezáltal jelentett problémákat. Érdemes kiemelni, hogy hagyományos módon az összes tagköztársaságban – nem meglepő módon – a kommunista vezetés maradt hatalmon. Némileg átfazonírozott formában. Elég csak Eduard Sevarnadzéra, az utolsó szovjet külügyminiszterre gondolni, aki később Grúzia (Szakartvelo) elnökeként folytatta karrierjét. Nem meglepő módon a „színes forradalmakként” elhíresült koncepció ezen a régión söpört végig, és a „narancsos forradalom” Ukrajnában, majd a „tulipános forradalom” Grúziában megszüntette ezeknek a posztkommunista vezetőknek a befolyását.
„De a régió kiemelt feszültségforrását az örmény-azeri szembenállás jelentette”
A konfliktus 1991-ben a Szovjetunió felbomlása után robbant ki, és csak 1994 májusában fagyott be orosz közvetítéssel. Amíg Örményország gazdaságilag jobban teljesített, mint keleti szomszédja, addig ez a kérdés egyértelműen Örményország javára dőlt el. A hamu azonban ott izzott a parázs alatt, és 2020-ban a török és izraeli segítséggel az olajbevételekből újra felfegyverzett Azerbajdzsán már megsemmisítő vereséget mért az a szakadár, de egyetlen ország által sem elismert Hegyi-Karabah fegyveres erőire.
„Ez a helyzet drasztikus átalakulást hozott a régióban, és hiába küldtek néhány ezer könnyű fegyverzetű orosz, névlegesen határőrnek nevezett katonát a helyzet fenntartására, az orosz-ukrán háború kirobbanásával folyamatosan alakult át és változott a régió helyzete”
„A Szovjetunió felbomlása azonban nemhogy megoldotta volna, hanem egyenesen fokozta a problémákat. A Szovjetunió belső viszonyaihoz mérten teljesen másodlagos volt, hogy a Hegyi-Karabah milyen távol van vagy milyen lakosságú. Kérdése ugyanúgy nem okozott problémát a hatalmas területű kommunista államon belül, mint a Krím-félsziget az Ukrán Szocialista Szövetségi Köztársághoz való csatolása sem”
Forrás:Wikipédia
Pasinjan, örmény miniszterelnök nyugatbarát lépései 2025 augusztusában hozták meg gyümölcsüket, és a Washingtonban, Donald Trump jelenlétében aláírt megállapodásban Örményország lemondott ezekről a területekről, sőt egy régi követelésre is rábólintott, amely szerint létrejön a korábban Zangezurnak, jelenleg Trump folyosónak nevezett terület, a mostanra azeri exklávévá, tehát területen kívüli területé vált Nahicsevánt köti össze az azeri anyaországgal, egy lendülettel elválasztva Iránt is északi összeköttetéseitől.
„Eközben Azerbajdzsán nemcsak a Türk Államok Tanácsának egyre aktívabb tagja, hanem egyértelműen az orosz befolyás visszaszorítására irányuló törekvéseivel és a nyugati nyitással a régió évszázados hatalmi rendszerének jelentős átalakulását eredményezheti”
De ebbéli törekvéseivel, amelyhez az ősellenség Örményország vezetésében meglepő szövetségest talált, nemcsak az orosz, hanem az iráni vezetéssel is szembemegy. Itt érdemes felidézni, hogy a XIX. században nagyjából lezárult hódítások korának eredményeképpen a független Azerbajdzsánban kevesebb azeri él, mint az iráni uralom alá került déli területeken.
Emiatt az a helyzet, hogy Irán szárazföldi összeköttetése Oroszország felé veszélybe került, egyértelműen fenyegeti az iráni érdekeket. A perzsa vezetés az augusztus végi washingtoni megállapodást követően nem habozott kifejezése juttatni abbéli szándékait, hogy ha idegen hatalom jelent meg a régióban, abban az esetben katonai erővel fog fellépni. Bár ez utóbbi fenyegetés Irán jelenlegi helyzetét figyelembe véve nem tűnik túl reálisnak, viszont az is egyértelmű, hogy amint teheti. Oroszország a hátsó kertjében nem fogja hagyni ezt a fajta átrendeződést.
„Tovább bonyolítja a helyzetet az azeri alvilág befolyása Oroszországban, köztük például a kurszki piacon, az ezzel szembeni orosz hatósági fellépés, illetve a tény, hogy az orosz drónok mintha az utóbbi időben kifejezetten vadásznának az azeri elnök családjához köthető SOCAR olajipari vállalat létesítményeire Ukrajnában”
Ismerve a régió szokásait, fentiek előbb-utóbb közvetlen összecsapásba torkollanak, hacsak erről is nem született megállapodás Alaszkában, vagy a következő fordulóban. Mert ne felejtsük el, hogy azt a folyosót nem véletlenül nevezték el Trump folyosónak.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
brüsszelita says:
Látom Bálint nem fekszik be a divatnak, de főleg a politikai konjunktúrának. Ugyanis Grúziát Grúziának hívja, nem Georgiának, mely utóbbi nem más, mint külföldre irányuló ruszofób propaganda, viszont a magyar külügy is szajkózza.
Hogy miért? Bálint azt is odaírja: Mert a grúzok (bocsánat: georgiaiak) Szakartvelónak nevezik magukat, nem Georgiának. Tbiliszi csupán felszólította (!) a külföldi államokat, hogy őt külhonban ezek után Georgiának hívják.
Bocsánat Tiflisz, ami az (ó)görög nyelvből származik, akárcsak a Georgia, mégis Tbiliszinek nevezzük a fővárosukat, Szíjjártó úr ezúttal nem ült fel a provokációnak.
Tbilisziről a Wikipédia ezt írja: “Grúzia fővárosa és egyben legnagyobb városa, az ország kulturális, gazdasági és közlekedési központja. 1936-ig hivatalos orosz neve a görög nyelvből közvetített Tiflisz (Tyiflisz) volt, amely korábban egész Európában használatos volt.” Tehát a korábbi orosz (!) neve Tiflisz, amely egész Európában használatos volt, majd később oroszul is Tbiliszi lett. Szerintem mert grúz nyelven így hívják a fővárosukat, de erre nem vennék mérget, mert nem ismerem a grúz hieroglifákat. Mindenesetre Sztálin csavaros esze megfejthetetlen, viszont az tény, hogy ő maga tősgyökeres grúz volt, Tbilisztől ötven kilométerre északra született Goriban, ott is nőtt fel. Lehet, hogy nosztalgiája volt az anyanyelve iránt, majd az életrajzírói megállapítják, meg azok a nyugati történészek, akik őrültnek nyilvánították, ők biztos belelátnak a fejébe, mert én nem.
Mindenesetre a grúzokat eddig nem zavarta, hisz nem hallottam, hogy a Bem rakpart a város szovjet időkből örökölt nevét megváltoztatta volna, de legközelebb talán mégiscsak fontolóra veszi, hogy Bécset ezután Wien-nek nevezi, Németországot pedig Deutschlandnak természetesen eredeti írásmóddal, mert ők legalább úgy is hívják magukat, nem úgy mint a grúz elvtársak. Ja, és Finnországot Suominak. Magyarországot pedig Hungary-nak, mivel így nevezi a hazáját az összes külföldinek, viszont akár Угорщина-nak is hívhatja, mert Ukrajnával fasírtban van, és ki szeretné engesztelni a grúzokhoz hasonlóan.
Hogy miért lenne ruszofóbia a grúzok részéről a Grúzia? Nos, ez az ami talány a számomra, de ez az oka. Merthogy a Grúzia nem orosz eredetű név, hanem ősi szír vagy perzsa, akár még büszkék is lehetnének magukra, még ha szovjet tagköztársaságként így is vonult be a történelembe. Magyarországon például a tizenkilencedik században mindkét megnevezést használták, a Georgiát, és a Grúziát is, viszont az utóbbit gyakrabban, pedig hol voltak akkor még a szovjetek!
A Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeti és földrajzi bizottsága is görcsölt a dolgon egy darabot, és salamoni döntést hozott, mert nem foglalt állást az ügyben, illetve mindkettőt használhatónak ítélte kinek-kinek a politikai nézete szerint.
A magyar külügy politikája ismert, ingadozik mint a közép paraszt, hogy belépjen-e a TSZCS-be, de a hintapolitika sem áll távol tőle, így a sárkányölő Szent Györgyről külföldiül (!) elevezett állam – benne van a címerében – idővel megint Grúzia lehet.
Merthogy fel szeretném világosítani a Bem rakparti váltott seggel lovagoló elvtársakat, de azokat is, akik egy seggel két lovat ülnek meg, hogy a grúz Georgiának az USA Georgia tagállamához nincsen köze, mert az utóbbit György (és nem Georg!) brit királyról nevezték el.
Úgyhogy Washington részéről nyelvi akadálya nem lehet a visszanevezésnek legfeljebb politikai, viszont az nagyon is, ezért a Bem rakpart egyelőre befekszik neki, ahogyan szokott a magyar külpolitika a nemzeti tradíciókat folytatva. Elnyúlik hosszában, mint a Duna, nem tesz a jenkiknek keresztbe, ugyanúgy befekszik neki mint Szent György dárdája alá a sárkány, amíg a grúzok a címerüket megint meg nem változtatják.