Kezdőlap » Publicisztika » Az igazságon túli világ
Aligha került volna ennyire előtérbe a hamis hírek elterjedése, ha nincs Trumpnak a nyugati liberális világot mellbe vágó győzelme #moszkvater

Az igazságon túli világ

Donald Trump nem emiatt nyert, de a nyugati liberális világ kétségbeesése ráirányította a figyelmet az álhírek elterjedésére

A „post-truth” kifejezést választották a 2016-os év szavának az oxfordi angol értelmező szótár szerkesztői. Ezt a szót fordíthatjuk igazságon túlinak (postpravda) és valóságon túlinak (postistina) egyaránt. Már csak azért is, mert a valóság (istina) kapitulációjáról van szó az úgynevezett igazságok (pravda) sora előtt. A brit nyelvészek meghatározása szerint ez a kifejezés olyan állapotot jelent, amelyben az objektív világ, a tények helyett az érzelmek, vagy a személyes meggyőződés formálják a közvéleményt. S ha tovább megyünk, az év jelenségének a koholt híreket, a „kacsát”, az álhíreket, a „fake newst” tekinthetjük. Az év hőse pedig nem más, mint a troll, aki sokak véleménye szerint megnyerte az Egyesült Államokban az elnökválasztást, győzött a brexitről tartott brit népszavazáson, s a hackerekkel egyetemben a Kreml úgynevezett hibrid háborújának élcsapata.

Aligha került volna ennyire előtérbe a hamis hírek elterjedése, ha nincs Trumpnak a nyugati liberális világot mellbe vágó győzelme #moszkvater
Aligha került volna ennyire előtérbe a hamis hírek elterjedése, ha nincs Trumpnak a nyugati liberális világot mellbe vágó győzelme
Fotó:EUROPRESS/AFP/NICHOLAS KAMM

Az elmúlt években kétségtelenül egyre inkább elmosódtak a határok az igazság, a valóság és a kitalált dolgok, az álvalóság között. Minden értelemben átalakulóban van a világ, a hidegháborúhoz képest jóval kevésbé kiszámítható, a két pólus szembenállása után egyre inkább több pólus érdekeit kell összefésülni, ami tovább erősíti a bizonytalanságot. Szituatív blokkok, szövetségek alakulnak, az átmenet turbulenssé tette a nemzetközi kapcsolatokat, ráadásul az e viszonyok között felértékelődő diplomácia is mindinkább elveszíti diszkrét voltát. Egyre inkább szembeötlők a globalizáció árnyoldalai is, ellenhatásként újra hallatják hangjukat a nemzetállamok, felerősödik a regionalizáció, a lokalizáció. A hagyományos politikai pártok mind kevésbé találnak megfelelő és hiteles válaszokat a kor kihívásaira. Mindennek tetejében a technológiai forradalom, a digitalizáció és a robotizáció tovább fokozza a bizonytalanságot. A biztos pontok elvesztése, a viszonyok mind kaotikusabbá válása közepette felerősödő félelem a populizmusnak kedvez. Egyre inkább eltűnik a világból mind a személyek, mind pedig az államok szintjén a másik tisztelete. Az átalakulás nemcsak a magánélet alapjait, a mindennapi viselkedés normáit írja át, de megszűnőben vannak a szabályok globális szinten is.

Ebben az igazságon túli világban felerősödik a manipuláció lehetősége.

Közben maguk a nyugati világ politikusai is mindinkább elveszítik az események feletti ellenőrzést. Érzi ezt a kavarodást, a világnak eme hamis voltát mindenki, de alternatíva híján valahol egyre inkább normálisnak tekintik ezt az abnormális állapotot. A mind kevesebb kapaszkodót nyújtó világban a személyiség a maga kis kuckójába húzódik vissza. Sokszor csak az interneten keresztül kapcsolódik a külső világhoz, s a lehetőségek végtelenségét felvillantó világháló a Facebook, a Twitter, a Google algoritmusain keresztül az alternatíváktól megfosztva szinte észrevétlenül zárja be az egyént kis sarkába, egy információs buborékba. A rádió, a televízió még megteremtette az átkapcsolás lehetőségét, a Twitter, a Facebook, azonban már nem. Ezzel magyarázható az is, hogy sokakat meglepetésként ért például Amerikában, hogy az ő kis liberális burkukon kívül van egy másik világ, amely Donald Trumpra szavaz. S a sort folytathatnánk azzal, hogy a német társadalom egy része fel sem fogja, hogy a migráció teremtette válságról sokan körülöttük is úgy gondolkodnak, mint a magyar Orbán Viktor. Ugyanígy a Bolotnaja hívei sem nagyon értették, miért lábadt könnybe az oroszok döntő többségének szeme a Krím visszatérésére, s emelkedett az egekbe Vlagyimir Putyin népszerűsége.

A média régen sem volt makulátlan, ám kétségkívül megbízhatóbban szűrte a híreket, s az újságírók, a szerkesztők hitelesebben töltötték be a kapuőr szerepét, mint mai utódaik, akiket talán nem véletlenül neveznek egyre gyakrabban sajtómunkásoknak. Ráadásul elsősorban éppen azok a politikusok, akiket a manapság szinte mindent maga alá gyűrő politikai kommunikáció tökélyre fejlesztésével komoly felelősség terhel a kialakult helyzetért. Mint ahogy az okok között ott van a szakma felhígulása és természetesen az internet és a közösségi média valóságos információs robbanással járó térnyerése. Bár álhírek azóta léteznek, mióta a híradás létezik, terjedésükben napjainkban a különbség a hírek legyártásának és megosztásának sebességében áll. Az egyre nagyobb hírversenyben, ha valaki nem akar lemaradni, akkor gyorsnak kell lennie, mi pedig anélkül osztunk meg hamis tartalmakat, hogy igazából elolvasnánk őket. Az emberek tájékozódása pedig még inkább beszűkült, mióta a közösségi oldalak jelentik az egyetlen információforrást. Sokan képtelenek különbséget tenni a valódi és álhírek között. A Stanford Egyetem legújabb kutatásai szerint például a középiskolások többsége bedől a kamuhíreknek.

Ám aligha került volna ennyire előtérbe a hamis hírek elterjedése, ha nincs Trumpnak a nyugati liberális világot mellbe vágó győzelme. S különösen, ha nincs a lassan már nemcsak a világpolitikát átható, de mindennapi életünkbe is leszivárgó, mindenek előtt Oroszország és a Nyugat szembenállásának kiéleződésével csúcsra járatott információs háború. Ma már ott tartunk, hogy a láthatatlan háborút vívó, az ellenséget belülről megrendítő Vlagyimir Putyin tehet a nyugati liberális elit minden problémájáról.  Adatlopással, a hackeléssel megszerzett terhelő információk szelektív közzétételével, álhírek gyártásával és terjesztésével a Kreml nyerte meg állítólag Donald Trumpnak a választást, troll hadserege elbizonytalanítja a nyugati közvéleményt, hogy aztán így még könnyebben felszalámizhassa az Európai Uniót.  Az Európai Parlament Moszkvát és az Iszlám Államot egy szintre hozva cselekvési tervet fogadott el az „orosz propaganda” semlegesítésére, az amerikai kongresszus által finanszírozott prágai székhelyű Szabad Európa Rádió pedig 24 órán keresztül hallható, kábelen, műholdon és más digitális platformon keresztül elérhető orosz nyelvű rádióadást indított. Természetesen ez esetben szó sincs propagandáról, csakis a dezinformációval szemben a „valós hírek” terjesztéséről. Harcot hirdetett az orosz információs befolyásolás megakadályozására a német kormány is, s külön csapatot állított fel hasonló megfontolásból Prága is. Merkel esetleges veresége esetén is biztosak lehettünk volna abban, hogy a nyugati fősodor média Moszkva kezét láttatja a történtekben, mint ahogy abban is, ha netán Le Pen nyert volna. A francia kampányban ugyan Emmanuel Macron azért biztos, ami biztos, kijátszotta az orosz kártyát, s kitiltotta rendezvényeiről az RT-t és a Sputnikot, a német voksolást követően azonban a fősodor média már csak azt elemezgette, miért nem volt Putyinnak szüksége a trollok és hackerek bevetésére. Már-már megmosolyogtató ez az erőlködés, s lassan azon sem lepődhetnénk meg, ha a Kremlt tennék felelőssé az elhúzódó télért vagy éppen kedvenc focicsapatuk bukdácsolásáért.

Arról közben senki nem beszél, hogy az RT lényegében az Amerika Hangjának vagy a Deutsche Wellének a lemásolása, s egyes valóban álhíreket terjesztő portálokkal ellentétben nem hamisítja, csupán nem amerikai, hanem más, adott esetben orosz szemszögből nézve tálalja a valóságot.

A hiteles tájékoztatás jegyében az sem válik igazán hírré, hogy elfogták a tavaly a Deutsche Telecom rendszerét meghackelő angol fiatalembert, s így nem igaz az a széles körben elterjesztett feltevés, hogy emögött is Moszkva áll. Arról sem nagyon értekeznek az objektivitására és hitelességére oly kényes, a Kreml „európai megosztó politikáját” már annyiszor kiveséző angolszász sajtó, hogy Trump uniós nagykövetjelöltje egy szaklapnak a minap azt nyilatkozta, hogy Washington többé nem érdekelt az európai integráció jelenlegi formájában, s inkább kétoldalú kapcsolatokat alakítana az európai országokkal. Az is meglehetősen furcsa, hogy miközben Berlin vagy Párizs sikít a Sputnik News miatt, addig az amerikai Breitbart tervezett francia és német hírportáljai nem igazán verik ki a biztosítékot. S a sort még folytathatnánk a végtelenségig, például azzal, hogy a Der Spiegel külön cikkben ítélte el Sigmar Gabriel külügyminisztert azért, mert interjút adott az RT-nek.

De ne feledkezzünk el a kibertérben folyó (dez)információs háború zsoldosairól, a trollokról sem. Általános jelenségről van szó, ám a nyugati sajtó inkább csak Putyin troll hadseregéről beszél. Talán azért, mert ez újdonság, s a sajátjaikról már elfeledkeztek? Vagy erről nem is szabad írni?  A „jólértesültek” szerint az orosz biztonsági szolgálatok még a kétezres évek elején megszervezték a kommentelők csoportjait. Később egyre többen álltak elő bizonyítékokkal. Így még 2013-ban hozta nyilvánosságra hackerek egy csoportja, hogy a szentpétervári internetkutató ügynökség több mint hatszáz embert foglalkoztat, akiknek a hírek kommentálása a feladatuk. Közülük a bloggereknek hat Facebook-fiókot is fenn kellett tartaniuk, amelyen naponta három poszt volt a norma. Nemrégiben további információkat szellőztettek meg a trollgyár működéséről. Állításuk szerint a trollok által a közösségi portálokon létrehozott profiloknak és közösségeknek hatmillió követőjük volt, de hirdetések és újramegosztások segítségével a trollgyár által előállított tartalmak – például 2016 szeptemberében – akár húsz-harmincmillió emberhez is eljuthattak. Ugyanígy tömegesen jelennek meg cikkek a Trumpot „győzelemre segítő” orosz hackerekről. Ilyenek biztosan vannak, mint ahogy más államoknak is. A dolog érdekessége, hogy miközben most mindent az „oroszok” számlájára írnak, az ismert amerikai politikusok számítógépes kódját feltörő és néhány levelezést is nyilvánosságra hozó Guccifer, azaz a román Marcel Lazar került börtönbe. A virginiai Alexandria bírósága ítélte 52 havi börtönre.

Kínában mintegy két millióra teszik a bérkommentelők számát, akiknek külön nevük is van, az „50 cent párt”. Ezt állítólag onnan kapták, hogy kommentelőik 50 centet kapnak hozzászólásonként. Idén áprilisban a Harvard Egyetem kutatói különös felfedezést tettek. Összesen 43 800 rezsimpárti kommentet vizsgáltak meg, és arra jutottak, hogy 99,3 százalékuk a kormányzati intézmények közalkalmazottaitól származik. Többnyire olyan, politikailag érzékeny időszakokban lépnek akcióba, mint a kommunista párt ülései, a helyi zavargások, sőt az ünnepnapok is ide tartoznak. A kutatók szerint évente 488 millió propagandaüzenet születik a kínai interneten. Kisebb a visszhangja Európában az ukrán trolloknak, akik mindenek előtt az ukrán-orosz konfliktusra koncentrálnak. Eleinte csak dezinformációs honlapokkal, majd 2015-ben az információs minisztérium az „igazság terjesztésére” felállította a saját troll hadseregét. Közben az ukrán hackerek bombariadókkal keserítik meg az orosz nagyvárosok polgárait. Ezen valahogy annyira nem háborodik fel a fősodor nyugati média. De aktívan használja a trollokat pozitív hírek terjesztésére és politikájának, a palesztin kérdés  „helyes megmagyarázására” Izrael is. „Egységes erőfeszítésre van szükségünk, hogy elmagyarázzuk, törvényes jogunk van hozzá, hogy itt legyünk Izraelben” – indokolta a csoport szükségességét a The Jerusalem Postnak még négy éve Dov Lipman izraeli politikus. Használja ezt az eszközt Recep Tayyip Erdogan török elnök is. Pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) az ellenzéki megmozdulásokra válaszul még 2013-ban 6000 fős, a közösségi médiákban működő csoportot hozott létre, amely az Új Törökországi Digitális Hivatal nevet kapta. De megelégelte a kampányban Hillary Clinton is, hogy a kommentelők rosszakat írnak róla, s az ellencsapásra egy millió dollárt különítettek el, igaz, ez a hír nem járta körbe a világsajtót. Természetesen nem csak unatkozó tinédzserekről volt szó, hanem újságírókat, bloggereket, PR specialistákat és designereket is alkalmaztak.

A lényeg, a trollok politikához kapcsolódó, avagy „csak” a hétköznapi kommunikációt megrontó „áldásos” működése is jól mutatja, hogy csalódniuk kellett mindazoknak, akik valaha az internet megjelenésében a demokrácia kiteljesedését látták. Gyorsan megjelentek az értelmes párbeszéd szétverésében érdekeltek, a politikusok pedig jól ráéreztek az ebben rejlő manipulációs lehetőségekre.

Ezek a példák is mutatják, hogy vannak a jó trollok és a rosszak, a propaganda és az igazság. Attól függ, honnan nézzük az egészet. Az „orosz propaganda” miatti kifakadás fő oka, hogy mindenek előtt az amerikai liberális elit nem bírja megemészteni Moszkva talpra állását. Azt, hogy hatalmas késéssel, de a Kreml is felismerte az úgynevezett puha erő fontosságát. S ez nem merül ki Puskinban, Dosztojevszkijben, Csajkovszkijban, „Snurban”, Iszinbajevában és az orosz nyelv népszerűsítésében, de másokhoz hasonlóan vannak orosz trollok és hackerek is. S ami a jelenlegi szembenállásban Moszkva ellenlábasainak a legjobban fáj, hogy az alternatív olvasatot nyújtó, a CNN-hez hasonlóan mindenhol ott lévő és egyre népszerűbb orosz csatornák megfosztották az Egyesült Államokat az információhoz fűződő monopóliumától. Ebbe a harcba beszállt Kína, új, a fősodortól eltérő információs csatornák jelennek meg a Közel-Keleten is, s ha lassan is, de talán majd az Európai Unió is megtalálja a saját hangját. Egyelőre még csak Közép-Európa kezdett el másképp artikulálni, mint az euroatlantista, liberális Nyugat, de ez máris új, igaz, sokszor mutáló, az alternatíva megmutatása jegyében egyes szakmai szabályokat is felrúgó hang kétségkívül kirí a kórusból.

Az alapképlet ugyanaz, mint geopolitikai téren. Oroszország – sok tekintetben éppen a régi vetélytárs módszereit lemásolva – ténylegesen visszatért a globális nagyhatalmak közé, s megtörte a Nyugat monopóliumát.  Oroszország, mint ahogy minden nagyhatalom be akar avatkozni a nemzetközi folyamatokba. Ezzel érdekeket sért, ám a Nyugat nem ezt kommunikálja, hanem olyan értékekre hivatkozik, amelyeket sokszor maga sem tart be. „Ez értékválasztás kérdése. Nem állítom, hogy az Egyesült Államok és Európa mindent jól csinál, de nem tudok annyira pragmatikus lenni, hogy mindezt elfogadjam Oroszországtól. A külpolitika természetesen az érdekekről szól, de azért ezt úgy kell felfogni, mint egy boksz meccset. A ringen belül ütnek, sokszor mélyen, de a ringet az értékek jelölik ki. A fő kérdés ma az, hogy megváltozott-e ez a ring?” – fogalmazta meg a Nyugaton általánosan elfogadott nézetet egy magyar biztonságpolitikai szakértő. Ráadásul a nagyhatalmak között van egyfajta erősorrend, amelyben Amerika és Kína után a harmadik helyen Oroszország áll. S sokan úgy látják, hogy Moszkva helye alacsonyabban van, mint az aktivitása. Rossz szemmel nézik, hogy jelen pillanatban a nagyjából spanyol GDP-vel bíró Oroszország jóval az ereje felett teljesít. Az is sokkolja Moszkva vetélytársait, hogy a hagyományosan reflektív orosz külpolitika az utóbbi két évben látványosan kreatívabb volt a többi nagy szereplőnél. A kétségkívül erőn felüli geopolitikai sikerek – Ukrajna, Krím, Szíria stb. – eleve zavarják a Nyugat érdekeit, míg a világ más szempontú láttatása a korábbi komfort érzetét, így megbocsáthatatlan. Ezért aztán, amit Moszkva mond, azt válaszlépésként a Nyugat igyekszik ellehetetleníteni, kizárólagosan és kivétel nélkül propagandának minősíteni. Mindenki csak dezinformációról beszél, miközben a lényeg mégiscsak az, hogy Moszkva más szempontból próbálja megvilágítani az eseményeket. S mivel egy tényeken túli világban élünk, ahol sokkal fontosabb az olvasat, ez a Nyugat szemében megbocsájthatatlan.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy ez a megközelítés eltereli a figyelmet a valódi okokról. Mert miközben Clintontól Trumpon át Merkelig a politika „fake newsnak” nevez mindez olyan információt, amely kedvezőtlen a számára, az álhírek többsége mögött szakmai okok mellett főképp a pénz áll.

Ugyanis a legblődebb dolgokra is tömegek kattintanak, ami növeli a reklámbevételt, a hirdetési bevételek reményében pedig külön iparág szerveződött a kamuhírek terjesztésére. De a kattintást vadászva a fősodor portálok jelentős része is igazodik a kereslethez, s így sokszor a szakmai szempontokat háttérbe szorítva olyan témákat részesítenek előnyben, amelyek megmozgatják az olvasókat.  A kereskedelmi szempontok a harsány, nem egy esetben durván csúsztató címekben is megjelennek, egyre feljebb tornászva az olvasó inger küszöbét, s egyre lejjebb tolva a minőséget. A médiafogyasztási szokások átalakulása mellett – ezt éppen az amerikai kampány mutatta a leglátványosabban – ráadásul a fősodratú média hitelességi válsággal is küzd, ami szintén a torz médiatérben erre jól ráérző álhíreket terjesztő portálok felé tereli az olvasót. Azon pedig már végképp ne csodálkozzunk, hogy ebben a zűrzavarban a politika is meglátja a lehetőséget.

Összegzésként megállapítható, hogy az újságírás világszerte hatalmas kihívásokkal néz szembe. Mint egy közelmúltban Budapesten rendezett médiakonferencián is elhangzott, a közösségi médiaóriások, a Google és a Facebook, egyre inkább átveszik a hagyományos kiadók szerepét, és közvetlenebb kapcsolatot teremtenek az olvasókkal és az olvasók között. Ez újfajta versenyhelyzetet teremt a hagyományos sajtóval szemben. Magyarország esetében a YouGov felmérése alapján a válaszadók 68 százaléka használja hírforrásként a közösségi oldalakat, ez az arány a tévék esetében 74 százalék, rádióknál 24 százalék, a nyomtatott sajtónál pedig 20 százalék. A közösségi oldalak elsődleges hírforrásként való előretörése abból a szempontból is problematikus, hogy ezek az oldalak az álhírek elsődleges forrásai és terjedési platformjai. A humán erőforrás automatizált szereplőkkel való helyettesítése már az újságírást is elérte, így egyre több esetben alkalmaznak algoritmusokat szerkesztők helyett. Részben ennek eredményeképpen, de leginkább profittermelési okokból népszerűek a „clickbait” hírek az online orgánumok körében. Ez a tendencia nagyban hozzájárul az ál- és féligaz hírek terjedéséhez. Az átalakult online információs tér létrehozta továbbá a „visszhangkamra” („echo chamber”) jelenségetami a közösségi média legnagyobb paradoxona, hiszen úgy teremt közösséget, hogy közben izolál és elidegenít. Vitatott kérdés, hogy jogi elszámoltathatóság szempontjából minek számítanak a közösségi platformok. Médiaorgánumoknak, azaz tartalomszolgáltatóknak, vagy tech cégeknek? A kérdés fontossága abban rejlik, hogy a gigantikus platformok, amelyek bizonyíthatóan elsődleges hírforrások egyre több országban, szabályozatlan felületek maradnak, így vélt jogsértés esetén csak minimális elszámoltatásra van lehetőség. Ez a megoldatlan kérdés szintén egyenlőtlen feltételeket eredményez a hagyományos média kárára.

Mint az említett konferenciára készült tanulmány megállapítja, végtelen mennyiségű, bárki számára elérhető tartalom és az új típusú hírterjesztés az újságírással szembeni bizalmi válsághoz vezetett. A felsoroltak mellett azonban vannak más tényezők is, amelyek kedvezőtlenül hatnak az újságírásra az online térben. Így az, hogy szinte bárkiből lehet „újságíró”, jelentősen meggyengíti a sajtó, mint megbízható, elsődleges tájékoztatási szereplő reputációját. Az újságírás és annak „felügyelő” szerepköre már korántsem annyira elfogadott és legitim, mint az online információs tér megjelenése előtt volt. Tovább nehezíti a sajtó helyzetét a 2008-2009-es gazdasági válság még ma is érezhető hatása, amely több ország esetében a médiapiac gazdasági gyengüléséhez, számtalan orgánum bezárásához és rengeteg újságíró munkanélkülivé válásához vezetett. Azokban a szerkesztőségekben, ahol a fennmaradásért küzdenek, a minőségi újságírás gyorsan háttérbe szorul, hiszen a meglapozott, objektív és árnyalt híradás nem feltétlenül vezet stabil olvasói réteghez, ezáltal a tulajdonosok szemében sem válik fontossá. Az álhírek terjedése bár nem új jelenség, soha olyan mértékű figyelem nem irányult rá, mint az 2016-os amerikai elnökválasztás alatt és után. A Reuters 2017-es jelentése szerint is nagyban befolyásolja a sajtóval szembeni bizalmat az álhírek terjedése és hatása, összeállítói szerint azonban a médiával szembeni bizalom csökkenésének legfőbb oka sok esetben a mély, politikai polarizációval és a fősodor média szereplőinek vélt politikai elfogultságával magyarázható leginkább és nem az álhírek térhódításával.

Nincs azonban új a Nap alatt. Legfeljebb most csodálkoztunk rá némi politikai segítséggel szép új világunkra. Guy Debord francia filozófus már az 1960-as évek közepén A spektákulum társadalma címmel megjelent könyvében pontos meghatározását adta a jövő társadalmi-kommunikációs viszonyainak. Mint Debord fogalmaz, „egy valóságosan a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata. A képek, elszakadván az élet valamennyi aspektusától, közös áramlásban olvadnak össze, amelyből az élet valamikori egysége többé nem állítható helyre. A részlegesnek felfogott valóság úgy tárul fel a maga általános egységében, mint önmagában lévő pszeudovilág, amely kizárólag szemlélésre állt elő. A világról alkotott képek szakosodása az autonóm kép világában teljesedik ki, ahol a csaló még önmagát is becsapja. A spektákulum a létező rend önmagáról szóló, végeérhetetlen beszéde, öntömjénező monológja. A hatalom önarcképe, egy olyan korban, amikor e hatalom totális uralma a létezés minden feltételére kiterjed. A spektákulum azonban nem egy természetesnek tekintett technikai fejlődés szükségszerű terméke. Éppen ellenkezőleg, a spektákulum társadalma olyan forma, amely maga választja meg technikai tartalmát.” Ez az „előadás” nagyjából az 1980-as évek végétől a részvételünkkel folyik, mára pedig tökéletesebbé fejlődik. Ebben az igazságon túli világban fontosabb, mit ír a sajtó, mint maga a valóság, egyre elmosódottabb az igaz és a hamis közötti határ.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.