Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal Makszim Gorkijt és Ivan Bunyint, az orosz irodalom két talán legjelentősebb XX. századi alkotóját idézi meg, akik nagy terjedelmű prózai műben, önéletrajzi regényfolyamban emlékeztek meg a korról, a világról és annak rendjéről, melynek összeomlása után útjaik szétváltak. A két életrajzi műből sokszínű, egymást plasztikusan kiegészítő valóság tekint le ránk, együtt hiteles képet adnak Oroszhon 1917-et megelőző, sorsfordító éveiről.

Édesapám szobája a földszinten volt. Nem egyszerűen egy szoba, számomra a titkok kuckója. Ahová nem léphettem be, amikor hazatérve apám írt. Alig hogy megtanultam a betűvetést, belopakodtam, hogy kiéljem gyerekkori szenvedélyem, az olvasást. Nem volt computer, internet, okos telefon, s a képernyő kopogtatása helyett szabadidőmet a könyvek lapjainak zizegése töltötte be. Különösen vonzott a bejárattól balra a falat támasztó L-alakú polc, ahol pedáns abc rendben a világirodalom kincsei kínálták magukat.

Olyan ritkaságok, mint Solohov remekműve „Az új barázdát szánt az eke”.  Ez az első kiadás 1938-ben a benesi Csehszlovákiában jelent meg magyarul, s csak kevesekhez juthatott el. Tamás Aladár fordította le, akit később ismertem meg, amikor már a teljes mű megjelenhetett Makai Imre fordításában „Feltört ugar” címen. Aladár bácsi – mi csak így hívtuk a mindig kétsoros zakót és nyakkendőt viselő pedáns öregurat – az általa elsajátított sok nyelv közül németből ültette át, oroszul élete végéig nem tanult meg. Igaz, nem is volt rá szüksége, írói pályája mellett kultúrdiplomataként elsősorban az angolt használta.

„Ott volt ezen a sarok könyvespolcon egy másik, vastag könyv. Borítójáról bajszos férfi nézett le rám. Tizenéves sihederként akkor még nem tudtam, ki ő. Az unalmas című könyvben („Életem) bemutatott világ nyomban megragadta fantáziámat”

Évekkel később, a hazai televíziózás hőskorában megnézhettem a szerző, Makszim Gorkij életrajzi trilógiájából készített filmet. A rettenetes jelenet, amikor a nagyapa nadrágszíjával kíméletlenül elveri unokáját, örökre belém ivódott.

Vagy másfél évtizeddel később, ifjú egyetemistaként az ELTE földszintjén (most piarista gimnázium) orosz nyelvű könyveket fillérekért árusító Gorkij könyvesboltban megvettem Pausztovszkij esszékötetét. A sok-sok szerző között volt egy írás Ivan Bunyinról. Mint később megtudtam, közléséért egy vidéki folyóirat főszerkesztője a személyi kultusz éveiben fegyelmit kapott. Igen, akkortájt Bunyin, akit Gorkij indított útnak, s első műveit is ő jelentette meg kiadójában a „Znanyije”-ben, már emigrációban élt. Nem tudta elfogadni a forradalmat. Annak ellenére, hogy 1917 előtt több telet is írótársánál, akkor még barátjánál töltött Capriban.

„Az orosz irodalom két, talán legjelentősebb XX. századi alkotója nagy terjedelmű prózai műben, önéletrajzi regényfolyamban emlékezett meg a korról, a világról és annak rendjéről, melynek összeomlása után útjaik szétváltak”

Merőben másféle családi örökséggel és meggyőződéssel fogtak munkájukhoz. Érdemes összevetni műveiket. Beszédesen mutatják nagyságukat, de alkotói korlátjaikat is, a felemelkedést és kibontakozást, illetve tragikus megrekedést.

Amikor Gorkij elkezdi írni önéletrajzi trilógiáját, már népszerűsége csúcsán van, világszerte ismerik és kiadják műveit. Forradalmi tevékenysége, kapcsolata miatt a bolsevik párttal 1906-ban kénytelen emigrációba vonulni, ahonnan csak a Romanov-dinasztia 300. évfordulója alkalmából meghirdetett amnesztia után térhet haza. Ekkor már kész trilógiájának első könyve a „Gyermekkorom”.

Gorkij regénytrilógiájának első részét a „Gyermekkor”-t Mark Donszkoj vitte celluloid szalagra 1938-banAz első rész lelkes fogadtatásban részesül. Kornyej Csukovszkij (1882-1969) szinte vallásos extázisban ír róla:

„Gorkij még nem írt ennyire légiesen magával ragadó kisregényt. Eddig ez a legjobb, amit alkotott… Milyen virtuóz és találó. Minden jelenete végletekig kiélezett dráma, filmvászonra kívánkozik! Életteli, ízes próza. Seregnyi szereplőjét oly elragadóan gazdag életismerettel rajzolja meg, mintha csak erre tette volna fel a pályáját… Az orosz valóság, ahogy Gorkij látja és láttatja, mint daráló zúzza, nyomorítja polgárait. Ám ez a szörnyű gépezet nem örökkévaló, hamarosan darabjaira hull,és költőien megrajzolt szereplői mennyei szépségükben ragyognak fel…”

A trilógia másik két része az „Inasévek” és „Az én egyetemeim” már nem egy gyermek, hanem a sors csapásai alatt felnőtté érő fiatalember szemszögéből mutatja be a nyomasztó orosz valóságot, és utal a változtatás lehetőségére. A ’20-as években megjelent második és harmadik rész kortárs kritikusa észrevette, hogyan módosult a folytatásban az írói szemléletmód.

„Ez a realizmus kitejesedése Gorkij írásművészetében s utat mutat a későbbi nagy, tablószerűen átfogó művek az <Artamonovok> és a <Klim Szamgin élete> felé. Melyek még határozottabb választ adnak a kérdésre, miért és hogyan jutott el Oroszhon 1917-hez”

Bunyin az orosz élet másfajta „egyetemeit” járta végig. Elszegényedett arisztokrata családból származott, kötődése a múlthoz, egy letűnt korhoz meghatározta írásművészetét. Nem véletlenül mondta Cvetajeva a két íróról: „Gorkij egy korszak, Bunyin – egy korszak vége”.

Bunyin egy nagy műben – melynek műfaját képtelenség meghatározni – idézi fel életét. Mondhatnánk azt is, hogy számot vet vele. Első fejezeteit egy párizsi emigráns újság a „Rosszija” hozza le 1927-ben. Az „Arszenyev élete” önálló könyvként 1930-ban ugyanitt jelenik meg, míg a teljes szöveg 1952-ben New Yorkban, a Csehov Könyvkiadónál lát napvilágot.

Bunyin novelláiból Nyikita Mihalkov készített nagyszerű filmet „Napszúrás címmel

Regény lenne? Irodalomtörténészek sokat vitatkoznak rajta. Van, aki James Joyce „Ulysses”-ével veti össze. Joyce az úgynevezett „stream of consciousness” (tudatfolyam) technikáját viszi tökélyre töménytelen parodisztikus elemmel, történelmi és kultúrtörténeti hivatkozással gazdagítva. Bunyin erősebben kötődik az orosz valósághoz. Értékelői művét az „élet folyamatának” regényeként tartják számon. Ez utóbbi tűnik hitelesebbnek. Bunyin, ha nem is nosztalgiával, de fájdalommal vegyes lírai érzelmességgel emlékezik. Helyesen állapítják meg egyes kritikusai, hogy nem is annyira az életéről, mint életszemléletéről szól a mű, s lehetne akár az első orosz fenomenológia regény. Mások esszészerűségét emelik ki. Az sincs messze az igazságtól, hogy a könyv nem is próza, hanem színtiszta líra.

„Tény, hogy kevesen írnak oly tisztán és lélekbe markolóan oroszul, mint a hazájától évtizedekre elszigetelt, de azt soha meg nem tagadó Bunyin”

Tudósok hada kutatta a személyes vonatkozásokat a műben. Az ötödik könyv a főhős szerelmének, Likának halálával zárul. Bunyin életében volt egy erős egyéniségű, határozott fiatal teremtés, Varvara Pascsenko, aki meg kívánván őrizni egyéniségét és személyiségét, úgy dönt, hogy hosszabb együttlét után elhagyja az írót. Bunyinban még az öngyilkosság gondolata is megfordul. Életének későbbi, hű társa, felesége Vera Nyikolajevna Bunyina-Murovceva (1881-1961), aki 8 évvel élte túl az urát, elismeri, hogy sok a közös vonás Lika alakjában Bunyin egykori szerelmével.

Az „Arszenyev élete” teljesen új jelenség az orosz emigráció irodalmában. És nem csak ott. Fordítások révén az európai irodalomban is. Az emigráns kritika egyöntetűen magasra értékelte, kiemelve, a főhős élete, belső világa mennyire szervesen kötődik az orosz valósághoz. Volt viszont, aki túlságosan metafizikusnak, porhanyósan formátlannak ítélte, s fanyalgott néhány angolszász bírálója is. Többek között Edwin Muir (1887-1959), aki a Harvardon tartott költészeti esztétikai előadásokat, és tanított Cambridgeben is. Az író szemére vetette, hogy indokolatlanul idealizálja a múltat, egyfajta tudatos vakságban szenved, s ez meggátolja abban, hogy objektív és igazából jelentős legyen.

Miután elhagyta Szovjet-Oroszországot, Bunyin hosszú ideig tiltott szerző volt hazájában. Ebben szerepe lehetett nem csak nyílt, de személyes kapcsolataiban is megnyilvánuló ellenszenvének a szovjet rendszerrel szemben, noha a II. világháború során nem állt a fasizmus oldalára. Gorkijjal a forradalom elfogadásában különböztek össze. Csehov nagyra tartott Bunyint, akit fiatal íróként ismert meg és becsült 1904-ben bekövetkezett halálig. Valentyin Katajev tanítómesterének ismerte el. Kapcsolatuk 1920-ban, személyes búcsú nélkül szakadt meg. Bunyin hajón emigrált Odesszából. Katajev ezalatt tífuszosan a feküdt a kikötőváros kórházában.

„Bunyint a Szovjetunióban csak az olvadás időszakában, 1956-ban kezdték kiadni, az 1960-as évektől sorra megfilmesítették műveit”

Gorkijhoz kegyesebb volt a sors. Nagy epikus művei, köztük az életrajzi trilógiája, humanista kiállásának köszönhetően világhírűek lettek. Tucatnyi nyelven kiadták, általános tisztelet és jólét övezte. Bár elismerte a változás szükségességét, tartott 1917 szélsőséges következményeitől, elsősorban az értelmiséget féltette. A zavaros polgárháborús években Lenin tanácsára emigrációba vonult, ahonnan 1933-ban Sztálin csalogatja haza. A szocialista realista irodalmi kánon lett, és Gorkij lesz a példakép. Tiltakozása ellenére még Nyizsnyij-Novgorodot is elnevezik róla.

Gorkij kezdetben támogatta és dicsérte a szovjet rendszert, ám ahogy minél jobban megismerte árnyoldalait is, véleménye fokozatosan változott. Ezt a hivatalos kultúrpolitika is észrevette. Élete utolsó éveit gyakorlatilag sajátos elszigeteltségben, szinte házi fogságban töltötte. Titkáráról, Pjotr Krjucskovról például később kiderült, hogy KGB-ügynök. Az író halála után a tisztogatások során végeznek vele. Gorkij nemzetközi megítélése is változott, így nem volt esélye Bunyinnal szemben, aki 1933-ban megkapta a Nobel-díjat. A hírre köszöntő táviratok tömege zúdult az emigrációban meglehetősen szerény körülmények között élő íróra. Titkára, Andrej Szedih (1902-1994) szerint Bunyinnak akkoriban annyi pénze sem volt, hogy a küldöncöket kifizesse. Gorkij fiának volt az első cabrio sportkocsija Szovjet-Oroszországban.

„Kinek volt igaza visszaemlékezéseiben? A kérdés legalább annyira értelmetlen, mint megválaszolhatatlan”

Gorkij a feltörekvő új rend, a kapitalizmus által megnyomorított proletárok, számkivetettek életéből kiindulva támogatta az új társadalmi rend felépítését. Bunyin a régi rend szülötte volt, és bár bírálattal illette, félt összeomlásának következményeitől, s ezen még soha ki nem hunyó hazaszeretete sem változtatott. A két életrajzi műből sokszínű, egymást plasztikusan kiegészítő valóság tekint le ránk, együtt hiteles képet adnak Oroszhon 1917-et megelőző, sorsfordító éveiről.