//Aki több volt, mint író…
Csingiz Ajtmatov szülőföldjén a fotóművész A. Abdygulov képén 1984-ben #moszkvater

Aki több volt, mint író…

MEGOSZTÁS

Egy dologban biztosak lehetünk. Kirgizisztán minden négyzetméterén tisztelik és szeretik Csingiz Ajtmatovot, aki hazájának nemcsak legnagyobb irodalmi alakja, hanem egyben a legismertebb képviselője is. Formabontó módon emlékezünk meg Ajtmatov születésnapjáról…

Csingiz Ajtmatov szülőföldjén a fotóművész A. Abdygulov képén 1984-ben #moszkvater
Csingiz Ajtmatov szülőföldjén a fotóművész A. Abdygulov képén 1984-ben
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/Vitaliy Karpov reprója

Gondoljunk csak bele. Egy diktátor kivégezteti valakinek a hőn szeretett édesapját, ám az ezek után sem támad soha életében neki a gyilkosnak, hanem intellektuális módon, regényeiben mutatja meg a felsőbbrendűségét. Holott nagyon sokan és nagyon sokfelé Szolzsenyicinnel sorolják párba. Ám Ajtmatov mégis más volt, mint a jeles, és hozzá hasonlóan világhírű orosz író.

„Ajtmatov ugyanis sem Sztálint, sem pedig a szovjet rendszert nem támadta, legalábbis nyíltan nem. Ideológia alapon semmiképp sem”

És mégis, a műveiből kiérződő humanizmusa, az ember, a múlt, az örökség, a természet erőinek tisztelete ma már mindenki számára megmutatja, mennyire szemben állt a végtelenül cinikus kommunista renddel. Bátran kijelenhető például, hogy az édesapjának állít emléket a Dzsingisz kán fehér fellege című kisregényében.

A mű a főhős, Abutalip további sorsának, fogságának és halálának tragikus története. Sztálint Dzsingisz kán jelképezi – noha éppen a nagy mongol uralkodóról kapta Ajtmatov a nevét –, míg a Szári-Özek síkságán játszódó szerelmesek legendáját Abutalip, és az őt fogva tartó, vallató hatalom konfliktusa zárja keretbe.

„Az író szimbólumrendszerében, filmszerű leírásaiban kibontakoznak az áldozat és a rémuralmat kiszolgáló ember gondolatai, pszichológiája és vívódásai, lelepleződik a diktatúra embertelensége”

Csingiz Torekulovics Ajtmatov 1928. december 12-én, az üzbég határ melletti Talasz völgyben található apró faluban, Sekerben született. Kisgyermek korában családja nomád, vándorló életmódot folytatott, mint akkoriban a legtöbb kirgiz. 1937-ben édesapját, aki a Kirgiz Autonóm Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának prominens tagja volt, Moszkvában burzsoá nacionalizmussal vádolták meg, és letartóztatták. Cson Tasban végezték ki 1938-ban, az egész kirgiz Központi Bizottsággal együtt. Ajtmatov sosem tudta elfelejteni az apját…

Csak hat osztályt fejezett be az általános iskolából, majd a második világháború idején 14 éves korában a falusi tanács elnöke lett, és az adók beszedésével is őt bízták meg. Később, 1953-ban állatorvosi diplomát szerzett, és egy kísérleti farmon kezdett dolgozni.

„Innentől kezdve a népe felemelkedése, nyelvének tanulmányozása vezérelte, de a vérében lévő állatszeretet is elkísérte őt az élete végéig”

Noha kirgiz nyelven kezdett el publikálni – 1952-ben a Szovjet Kirgízia című folyóiratban jelent meg „A kirgiz nyelv terminológiája” címmel az első írása –, és első cikkét több novella megjelenése követte, fontosnak érezte, hogy az orosz nyelvet is olyan szinten elsajátítsa, amivel el tudja mondani leírt szavakban a gondolatait az orosz olvasóknak is. Nem véletlen, hogy szerte Oroszországban mindenki tisztelte és csodálta a kirgiz állatorvost.

„Műveinek visszatérő motívuma a türk népek élete, életmódja, és az a kérdés, hogy a modernizáció hogyan fosztja meg az embereket egyéniségüktől”

A világ a két leghíresebb kötete miatt ismerte meg, és ismerte el. A hírnevet a Dzsamila szerelme című kisregény hozta meg, amelyről Louis Aragon azt írta: „Ez a világ legszebb szerelmes története”. A férjét egy háborús veterán kedvéért elhagyó kirgiz fiatalasszony története nagy vitát robbantott ki a muzulmán többségű, férfiak uralta társadalomban, de Ajtmatov nagysága itt is megmutatkozott. Végül a kötet saját hazájában is az őt megillető helyre került. A versenyló halála (1967) egyszerű, erőteljes népi motívumaival a korszak óvatos, de hiteles kritikája volt. Hű képet adott a lovas, nomád népek gyors modernizációra ítélt életformájáról, bensőségesen írt ember és állat ősi kapcsolatáról.

„Ajtmatovot mind a mai napig a kirgiz nemzeti irodalom megteremtőjeként, világirodalmi rangra emelőjeként ünneplik”

Holott akár a Szovjetunió irodalmi életében játszott szerepe miatt meg is hurcolhatták volna. A rendszer egyik legelismertebb kortárs írójává és irodalmi figurájává vált, rendszeresen publikált a Pravda című napilapban, ennek ellenére senki sem tette ezt.  Kirgizisztánban a Legfelső Tanács tagjává választották, így részt vett az SZKP utolsó négy kongresszusán, mint kirgiz küldött. Több szovjet kitüntetés birtokosa, köztük Lenin-renddel, Állami-díjjal tüntették ki (mindkettőt irodalmi munkásságáért kapta), és 50. születésnapjára megkapta a Szocialista Munka Hőse kitüntetést is. És mégsem tűnt el, mint a kommunista rendszer kegyeltje. Nem, mert sosem volt az.

„Műveit több mint száz nyelvre fordították le, 90 millió példányt adtak el belőlük, és Európában mindenütt olvassák”

Sőt, függetlenné vált hazájának a szolgálatába állt, politikai szerepet is vállalt. A Kirgiz Köztársaság brüsszeli nagykövete volt, egyben képviselte országát az Európai Unió, a NATO, az UNESCO szervezetekben, valamint Hollandiában és Luxemburgban is. Sőt, azt is támogatta, amikor fia, Aszkar hazája külügyminisztere lett. Mert nem volt nála alkalmasabb, hiszen ő maga volt a kirgiz haza.

2004-ben felgyógyult ugyan egy szívrohamból, de mint maga mondta, soha nem lett utána már a régi. Életének 79. évében, egy nürnbergi klinikán halt meg 2008. június 10-én. A halál közvetlen oka tüdőgyulladás volt, azonban már hetek óta feküdt kómában, miután rosszul lett, épp mikor Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényéből készülő film díszleteit mutatták be neki Németországban.

„Az irodalomkedvelők nagy örömére azonban négy évvel a halálát követően Sirin Ajtmatova, az író lánya egy addig ismeretlen kézirattal lepte meg a világot”

A Föld és fuvola címet viselő regényt először oroszra, majd angolra fordították le. A szerelmi történet középpontjában egy férfi áll, aki az 1940-es években, Kirgizisztánban egy Buddha-szobrot fedez fel egy építkezésen.

Mert Ajtmatov munkássága sosem ér véget. A világirodalom és az olvasók hatalmas szerencséjére…

MEGOSZTÁS