Átértékelni Che Guevarát

A hidegháborús hisztéria torzításában a végletekig fokozódott a Nyugat és Kelet szembenállása. Washington azt a narratívát erőltette, hogy aki nem feltétlenül lojális az amerikai érdekekhez, az csak elvetemült kommunista lehet. Ez azonban nem így volt, és ez különösen Latin-Amerikában mutatkozott meg, amely teljesen kiszolgáltatott volt az Egyesült Államok érdekeinek. Az Amerikával szembeni ellenállás és szabadságharc ikonikus alakja lett az argentin Che Guevara.

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

„Che Guevara forradalmi eszmeiségének a kötőanyagát a marxizmus adta, de a Che valójában átfogó reformokban gondolkodott, a szegénység visszaszorításában és hitt Latin-Amerika szellemi-gazdasági felemelkedésében”
Fotó:EUROPRESS/YAMIL LAGE/AFP

Mi közép-európaiak megtapasztaltuk, hogy mit jelent a sztálini típusú kommunizmus, és annak enyhébb, kádári változata, de magát a rendszert és annak fenntartóit utáltuk még a rendszerváltást követően is. Aztán 2013-ban történt valami Kijevben, ami sokunk egész addigi világlátását – legalábbis ami az oroszokat illeti – egy pillanat alatt átalakította. Mert az erőszakos Egyesült Államok szerepét addig sem lehetett ép ésszel pozitívan értékelni. Hiába szabadították fel 1944-45-ben a nyugat-európai területeket, akkor sem a valódi szabadságért szálltak háborúba. Hiszen akkor miért vannak még ma is amerikai támaszpontok szerte Európában? Casablanca és Jalta új világrendet hozott, ami felborult 1989-ben, amikor a Szovjetunió váratlanul összeomlott. A hidegháború hirtelen véget ért, és elkezdődött valami más, valami bizonytalan. Aztán 2013 decemberében a Kijevben megjelentek az amerikai külügyminisztérium prominens képviselői, és a belpolitikai feszültség háborús helyzetté eszkalálódott. Ez is legalább 5 milliárd dollárba került, de ez csak a kezdett volt.

„Nagyjából mindenki tudja, hogy mi történt akkor, és hol tartunk ma, 2023 júniusában. Ezt akarták az ukránok? Ezt akarták az oroszok? Egymásnak véres fájdalmat okozni, olyan területi problémák miatt, amelyeket tárgyalóasztal mellett is el lehetett volna intézni?  Vajon az ukránok mertek volna vállalni egy háborús konfliktust Oroszországgal, ha erre előzőleg nem kaptak volna igen határozott támogatási ígéreteket? Nehéz elképzelni”

De most egy hirtelen váltással hagyjuk magunk mögött a szenvedő Ukrajnát, és egy gyors időutazással kerüljünk 1959-be, amikor egy Fidel Castro nevű szakállas pasas átvette Kubában a katonai és politikai hatalmat. Azért érdemes Castrót megemlíteni, mert ő képes volt kiépíteni és fenntartani Amerika hátsó udvarában egy olyan államhatalmat, amelyet soha nem tudtak igazán megingatni vagy megdönteni. Száz és száz alkalmat kerestek a szakállas óriás levadászására, sikertelenül. A Castro-rendszer pedig nem volt fenékig tejfel, a kubaiak nem egy jóléti rendszer bőkezűségét élvezhették. Castro rendszere nem ilyen volt. Helyette volt fejadag, és gazdasági lepukkanás, amit főleg a Szovjetunió igyekezett gazdaságilag valamelyest ellensúlyozni. Castro hatalma mégsem került veszélybe. Sőt, amikor még ingatagnak látszott a helyzete, mint 1960-ban a CIA szervezte intervenciós kísérlet megindulásakor, akkor a kubai hadsereg és a népi milícia összefogott, és visszaverte a kubai disszidensek akcióját.

Miért tettek így? Mielőtt válaszolnánk, előbb tudnunk kell, hogy mit jelentett a kapitalizmus a Batista-rezsim idején Kubában. Arthur Schlesinger történész Kennedy elnök Latin-Amerika tanácsadója járt a Batista-féle szigetországban, és úgy írta le az ottani viszonyokat, hogy Havanna nem volt más, mint egy óriási kaszinó és bordély az amerikai üzletemberek számára egy hétvégére.

„Honfitársaim végig tántorogtak az utcákon, tizennégy éves kubai lányokat szedtek fel, és érméket dobáltak, hogy a férfiak tülekedjenek a vizesárokban”

– írta erről az útjáról. Havannában persze volt minden, szállodák és casinók Batista és az amerikai-szicíliai maffia tulajdonában.

Közép-Európából nézve Kuba és Közép-Amerika túlságosan messze van, hogy teljes mélységében lássuk az ott történteket. Castrót és rendszerét is elkönyveljük kommunistának, a dolog azonban nem ennyire egyszerű. A Commandante kétségtelenül kapcsolatot keresett a Szovjetunióval, mivel máshová nem fordulhatott, miközben a CIA éveken át mindent elkövetett, hogy likvidálja és megdöntse a rendszerét. De a lényeg, hogy a karibi térségben a kommunizmus nem a sztálinista elnyomást jelentette, hanem valóban az imperializmus, az amerikai típusú imperializmus elleni küzdelmet.

Castro harcostársát, az argentin Che Guevarát évtizedeken át úgy adták el a világ ifjúságának, mint a kommunizmus élharcosát, mint egy pop ikont, aki meghalt egy eszméért, a marxizmus-leninizmusért. Valójában kicsit módosítanunk kell ezt a képet, hiszen

„Castro és a Che inkább az Egyesült Államok, és egy imperialista államhatalom gyakorlás ellen léptek fel, amely teljes egészében alárendelt szerepre kényszerítette a közép-amerikai államokat”

Nem volt ez egy barátságos küzdelem, az új rend ellenségeit lefogták, bebörtönözték, sokszor kivégezték, a magántulajdont felszámolták. De annyi bizonyos, hogy Kubában a CIA több száz titkos hadműveletet (robbantásokat, merényleteket) indított különböző célból, amiben főleg a kubai disszidensek voltak a résztvevők. De igazából semmit nem tudtak elérni, a rendszer megingathatatlan maradt Castro 2008-ban bekövetkezett haláláig.

A Che orvosnak tanult, amikor 1954-ben éppen Guatemalában volt, ahol átélte az ország törvényes kormányának megdöntését. Az új guatemalai kormány ugyanis vitába keveredett egy amerikai gyümölcs feldolgozó nagyvállalattal, a United Fruit Companyval (UFICO). A törvényesen megválasztott Jacobo Arbenz kormánya egy átfogó reformprogram keretében kezdte állami tulajdonba venni a termőföldeket, és a United Fruit műveletlen földjeiért kártérítésként felajánlottak 500 ezer dollárt, az amerikaiak azonban 16 milliót követeltek. A vita odáig fajult, hogy a United Fruit az amerikai kormányhoz fordult, amely a CIA-nak adta a feladatot.

Az Ügynökség pedig boldogan rohant, hogy bebizonyítsa, mennyire hatékony eszköz a kommunizmus elleni küzdelemben. 1954 nyarán megtervezték a puccsot, lefizettek néhány hadseregtábornokot, pszichológiai hadviselésbe kezdtek, olyan álhíreket kezdtek terjeszteni, hogy Honduras felől érkezik egy nagy hadsereg – valójában 150-500 főről volt szó -, felépítettek egy hamis propaganda hadjáratot, amivel az Arbenz-kormány kommunizmusát igyekeztek bizonyítani.

„Így gyakorlatilag hadsereg és valódi harcok nélkül sikerült megbuktatni a törvényes kormányt. Egy gyümölcs feldolgozó multi vállalat érdeksérelme miatt, ami tulajdonképpen az Egyesült Államok érdekeinek a sérelmével volt azonos”

Ugyanis az UFCO kezében volt a guatemalai vasút, az elektromos művek, a telefon- és távíró hálózat, monopóliuma volt a banán exportra, valamint az ország egyetlen kikötőjének felügyelete is az amerikai nagyvállalat alá tartozott. Vagyis az ország stratégiai területeire tette rá fokozatosan a kezét. Gyakorlatilag ők irányították az országot, kemény korrupcióval kézben tartva az aktuális katonai diktátorokat. Ebből a szerencsétlen kapcsolatból jött a „banánköztársaság” kifejezés.

És ugyanez a „séma” ismétlődött a környező országokban, mint Honduras, Panama, Nicaragua, vagy Columbia és Kuba. A gyümölcs kereskedelem révén lassan mindenhova befurakodtak, tulajdonjogot vagy monopóliumot szereztek a gyümölcs exportra, vasútépítésre, távíró vonalak kiépítésére és amire csak tudtak. Tehát hatalmas tétről volt szó, nem csak óriási bevétel kiesésről, de mondhatni stratégiai vereségről amerikai szempontból, Arbenz sikere ugyanis ragadós lehetett volna Latin-Amerika szerte. Látták az UFCO szerepét maguk a guatemalaiak is, ezért is illették a vállalatot a Polip (el Pulpo) megnevezéssel.

„Egész Közép-Amerikára igaz volt, hogy egy rosszul értelmezett feudális rendszer épült ki, amely a <fehérek> hatalmi elitje, és az alacsony szociális szinten tartott őslakosok között feszült”

A térség vállalatai élén valóban többnyire „fehér” amerikaiak álltak, de az ország közigazgatási hierarchiáját mégis csak a kiemelkedett őslakosok működtették, vezették. Az átlag őslakosoknak viszont ingyen munkával kellett a kávét, banánt learatniuk, vagy alamizsnáért, miközben az említett országok jelentős bevételre tettek szert az exportból. Annak hasznát főleg az UFCO tette zsebre, és nyilván csak annyit forgatták vissza az adott ország fejlesztésére, amennyiben az szükséges volt a vállalat számára. Az UFCO tehát szabályosan visszafogta egy-egy ország, és mondhatni a széles régió egyenletes gazdasági-kulturális fejlődését.

„Említjük ezt azért is, mert Közép-Amerikát ma is sokan szeretik a kommunizmus melegágyának tekinteni, pedig itt a nyomor és az igazságtalan szociális viszonyok elleni lázadásról kellene beszélni. Egy függetlenségi küzdelemről”

A UFCO azt is megtehette, hogy több tízezer hektár földterületet parlagon hagyott. Egy tanulmány szerint az UFCO saját piaci pozíciója fenntartása érdekében vásárolta fel a földeket, majd szándékosan parlagon hagyta azok nagy részét. Ez az esetleges versenytársakkal együtt a lakosság egy meghatározó része számára is lehetetlenné tette, hogy földtulajdonhoz jussanak. Így a cég saját pozíciójának a bebetonozása mellett a társadalom szegénységének konzerválásához is hozzájárult. (Papp Gábor László: Banánnak áll a világ – Egy közép-amerikai puccs történelmi szimbolizmusa. Külpologika, 2022. június)

Márpedig az Egyesült Államok az egész közép-amerikai sávot a saját geopolitikai-hatalmi előterének tartotta, ahogy Oroszország tartja Ukrajnát a saját védelmi zónájának, befolyási övezetének. És az ukrán-orosz viszony kulturálisan és más módon is egymáshoz közelebb állt, mint az angolul beszélő fehér amerikaiak és a spanyol ajkú indián vagy mesztic lakosság. Mindenesetre a guatemalai népnek elenyésző, mindössze 2 százaléka bírt saját földtulajdonnal.

„A UFCO –  ahogy ezt az 1928-ban írt Propaganda című könyvében éppen a vállalat egyik tanácsadója Edward Bernays megfogalmazta – valójában láthatatlan kormányként működött”

Mint fogalmazott, a tömegek szokásainak, véleményének tudatos és okos manipulációja fontos tényező a demokratikus társadalomban. Azok, akik a társadalom ezen ismeretlen mechanizmusát manipulálják, láthatatlan kormányt alkotnak, és országukban övék a valódi hatalom… az intelligens kisebbségnek folyamatosan, szisztematikusan kell élnie a propaganda eszközeivel. (Papp, 18. o)

A puccs idején a guatemalai külügyminiszter, Guillermo Toriello az ENSZ segítségét kérte az Egyesült Államok titkos tevékenysége ellen. Toriello azzal vádolta az Egyesült Államok kormányát, hogy kommunizmusnak minősíti „a nacionalizmus vagy a gazdasági függetlenség minden megnyilvánulását, a társadalmi haladás iránti vágyat, az intellektuális kíváncsiságot és a progresszív liberális reformok iránti érdeklődést”. Arbenz 1954 júliusában rádión beszélt az országhoz:

„Az antikommunizmus ürügyét használták fel. Az igazság egészen más. Az igazság a gyümölcs gyártó vállalat és a többi amerikai monopólium pénzügyi érdekeiben rejlik, amelyek nagy összegeket fektettek be Latin-Amerikában, és attól tartanak, hogy Guatemala példáját más latin országok is követni fogják…”

Guatemala kapott egy katonai diktátort, Castillo ezredes személyében, aki Arbenz minden reformját és kezdeményezését rögtön visszavonta. Csakhogy értsük, a hidegháború idején bármely ország kormánya kommunistának minősült, ha az nem volt feltétlenül lojális az Egyesült Államokhoz.

Felmerül a kérdés, ki harcolt kivel Guatemalában? Az amerikai imperializmus a nemzetközi kommunizmussal, vagy szimplán egy önállósodni akaró független országgal? A szovjet tankok bevonultak ’56 novemberében Budapestre, ezt értjük, ez a sztálinista kommunizmus következménye. De mi az, amikor az Egyesült Államok a kommunista veszélyt hangoztatva a CIA-n keresztül felszámolja egy ország függetlenségét? Mindkettő hatalmi arrogancia és erőszak, csak másként vannak csomagolva a média világában.

Annak ellenére, hogy az iráni Mosaddegh-et egy évvel korábban megbuktatta a CIA és a brit MI6, a CIA számára valódi mintának a továbbiakban a Disznó-öböltől a nicaraguai kontrákig a gautemalai akció számított. A „Siker hadművelet” rendkívül összetett kormánybuktatási akció volt, amely alapvetően a megtévesztő propagandára, és a meglepetésre épített. Vagyis kis befektetéssel, hatalmas eredményt értek el. A CIA által működtetett rádió azt harsogta, hogy a felkelő hadsereg már közelít a fővároshoz, de valójában nem is volt ilyen hadsereg.

„Che Guevara fegyveres ellenállást akart folytatni, de Arbenz a téves hírek miatt ezt nem engedélyezte, ezért Mexikóba ment, hogy csatlakozzon a kubai emigránsok Fidel Castro vezette csoportjához”

Mindössze 86 emberrel mentek titokban Kubába 1956-ban, hogy megdöntsék a kubai diktátor, Fulgenico Batista hatalmát. Castro fokozatosan képes volt megerősíteni népszerűségét, a nép az oldalára állt, és 1959. január 9-én csapataival bevonult Havannába, Batista pedig elmenekült. Ezt követően megindult az államosítás, a földeket újra osztották és számtalan kedvezményt vezettek be, de a gazdasági nehézségeken a következő évtizedekben sem tudtak úrrá lenni, főleg az amerikai bojkott miatt. Ebben az is közrejátszott, hogy a közgazdasági ismeretekkel nem rendelkező Che Guevara ipari miniszter, és egy félreértés miatt a Nemzeti Bank igazgatója lett. Castro tisztában volt azzal, hogy a kubai példát nem fogja tudni népszerűsíteni Közép-Amerikában, mert ezt az Egyesült Államok nem fogja hagyni, ezért is csak afrikai országokba mert komolyabb segítséget küldeni, ami sikeres is lett. A Che viszont tett egy próbát Bolíviába, de ezen rajta is vesztett.

„Che Guevara forradalmi eszmeiségének a kötőanyagát a marxizmus adta, de a Che valójában átfogó reformokban gondolkodott, a szegénység visszaszorításában és hitt Latin-Amerika szellemi-gazdasági felemelkedésében”

Ezzel kapcsolatban egy 1959. október 17-i beszédében mondta: „Egyetemeink jogászokat és orvosokat termeltek ki a régi társadalmi rendszer számára, de nem hoztak létre elég mezőgazdasági szaktanárt, agronómust, vegyészt vagy fizikust. Valójában még matematikusaink sincsenek. Következésképpen innovációra volt szükség. Sok esetben egyetemeink nem is biztosítják a szükséges forrásokat. Néhány alkalommal nagyon kevés diák megy ilyen területekre. Technológiai vákuumot találtunk, mert nem volt tervezés, nem volt irány az állam részéről, amely figyelembe vette volna társadalmunk szükségleteit.”

Ez nem feltétlenül marxista filozófia, hanem sokkal inkább a kor szükségleteinek figyelembe vétele. Amúgy sem lehetne Castrót vagy Che Guevarát a kommunizmus sztálinista követőjének beállítani. Erre a latin-amerikai lelkület amúgy is alkalmatlan. Amiben Che Guevara tévedett, hogy egy ilyen, marxizmussal leöntött innovatív forradalmat szélesebb körben is meg lehet valósítani. Szerinte a hatalom megragadása a forradalmi erők világméretű célja. A jövő meghódítása a forradalom stratégiai eleme; a jelen befagyasztása az ellenstratégia, amely ma a világ reakciós erőit motiválja, mert védekeznek. És ebben a világméretű küzdelemben Kubának az „előörs”, a „elzőfény” szerep jutott, amely „figyelmen kívül hagyja Latin-Amerika gazdaságilag eltorzult világának rendkívül széles területeit”. (Che Guevara: A latin-amerikai forradalom taktikája és stratégiája. 1962. október)

„Kétségtelen, hogy Kubát földrajzi elhelyezkedése fölértékelte az imperializmus és a szocializmus világméretű szembenállásában, ezért az Egyesült Államok igyekezett a szigetországot minden módon elszigetelni. A kubai rakétaválság idején pedig valóban bebizonyosodott, hogy Amerika számára mennyire érzékeny országról van szó, amely miatt a keményvonalasok az atomháborút is megkockáztatták volna”

Érdekes, amit Che a kubai gazdasággal kapcsolatban megfigyelt: „Csak a cukorgyárat valódi gyárrá alakító technológiai újításokkal, a vasút bevezetésével és a rabszolgaság eltörlésével kezdett a cukortermelés jelentős növekedést mutatni, amely rendkívüli méreteket öltött jenki védnökség alatt. … Kubát az Egyesült Államok cukorgyáraként fejlesztették ki.” (Che Guevara: A kubai gazdaság, nemzetközi ügyek, 1964. október.)

Tény, hogy Castro előtt Kuba több száz millió dollár értékben exportált barna cukrot az Egyesült Államokba. Ugyanakkor itt is korlátok voltak, mivel „az észak-amerikai kormány a kubai cukor importjára vonatkozó kvótarendszert nemcsak saját cukoriparának védelmére használta, amint azt saját termelői követelték, hanem arra is, hogy lehetővé tegye az észak-amerikai iparcikkek korlátlan behozatalát hazánkba. A század eleji preferenciális szerződések 20 százalékos vám előnyt biztosítottak a Kubába importált észak-amerikai termékeknek a legkedvezőbb helyzetű nemzetekkel szemben, amelyekkel Kuba kereskedelmi megállapodásokat köthetett. Ilyen versenyfeltételek mellett, és tekintettel az Egyesült Államok közelségére, szinte lehetetlenné vált, hogy bármely külföldi ország versenyezzen az észak-amerikai iparcikkekkel.”

„Az amerikai kvótarendszer tehát stagnálást eredményezett, amely növelte, fenntartotta a munkanélküliséget. De az ipar sem fejlődött, csak néhány közszolgáltatási vállalkozás jenki égisz alatt (közlekedés, kommunikáció, villamosenergia). És az általános szegénységgel szemben ott volt a casino város, Havanna csillogása”

Az argentin Commandante a gerillaháborúval kapcsolatban írta: ,,A marxizmust Vietnam konkrét történelmi helyzetének megfelelően alkalmazták, és a népéhez, következésképpen doktrínájához hű élcsapat vezető szerepe miatt elsöprő győzelmet arattak az imperialisták felett.” A francia-vietnámi (1945-1954) háborúval kapcsolatban írta ezt, de tegyük hozzá, a vietnámiak is a vörös Kínából és a Szovjetunióból kaptak fegyveres segítséget a felszabadító háborúhoz. A harci taktikákhoz, álcázási technikákhoz a marxizmusnak semmi köze nem volt, annál inkább a veterán II. világháborús szovjet katonai tanácsadók javaslatainak.

És amikor az amerikaiak is elhagyták Vietnámot, akkor a vietnámi kommunizmus sem tartott túl sokáig. Kellett a segítség és ezt csak a kommunista államoktól kapták meg, a lojalitás látszatát tehát fenn kellett tartani, de a jenkik miatt is, hogy ők is érezzék, nincsenek egyedül! A hősies vietnámiak pragmatizmusa talán nem volt annyira jellemző Che-re, de ő nem is csak egy országot akart felszabadítani, hanem országokat, amely „imperialista” elfojtás alatt éltek. Ehhez viszont szükség volt egy olyan eszmeiségre, amely képes lehet a szegényebb társadalmi rétegek figyelmét megragadni, ami egyesítheti őket. Azonban az elgondolás nem működött sem Latin-Amerikában, sem pedig Kongóban.

„A marxizmust csak azokban az országokban lehetett meghonosítani, ahová a Vörös Hadsereg bevonult, és erőszakkal kikényszerítette, vagy Kubában és Vietnámban, ahol a helyi és geopolitikai adottságok ezt szükségessé tették. A latin vérmérséklet nincs arányban az ázsiai népek fegyelmezettségével, talán ezért is lehetett Kínában és Észak-Koreában megvalósítani és fenntartani a legkeményebb módon”

Che Guevera tehát 1967-ben elment Bolíviába. Azért oda, mert úgy vélték, ez az ország már kívül esik az Egyesült Államok vélt érdekszféráján, de ebben tévedtek. Viszont a helyi nép sem volt fogékony az argentin ideologikus változtatási kényszerére, és vélhetően a helyiek segítettek a CIA-nak elfogni őt, akik már halálra keresték. A CIA csoportot egy kubai emigráns Félix Rodríguez vezette, aki a kivégzés előtt még elbeszélgetett a Commandantéval, beosztottainak nem engedte, hogy arcon lőjék, majd a kivégzés után megtartotta a Che Rolex óráját.

„Az argentin Che Guevarát nyilván nem lehet a konzervatív, keresztény antikommunista hősök Pantheonjába beilleszteni”

Azonban, ha a hidegháborút úgy is vizsgáljuk, mint az Egyesült Államok birodalmi terjeszkedési korszakát, amely alapvetően nem kommunista országokat is térdre kényszerített, akkor ennek az ellenállásnak a hősei között Che-nek is helye kell legyen, nem csak a nosztalgikus pop ikonok között.

(A cikk nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com