//Aki önmagáról formálta hősnőit
Ljudmila Uvarova #moszkvater

Aki önmagáról formálta hősnőit

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a gyengéd, de találó humorral, szelíd emberismerettel szovjet lányok és asszonyok alakjainak sorát felvillantó Ljudmila Uvarovával ismertet meg bennünket. Aki, ha később születik, lehetett volna az orosz Françoise Sagan.

Ljudmila Uvarova #moszkvater
Ljudmila Uvarova
Fotó:Wikipédia

Az uszkár könnyedén benyomta orrával a hálószoba ajtaját, elegáns, balerinákat megszégyenítő mozdulattal felpattant az ágyra, s elfoglalta a mosdóba kiment asszonyom még testmeleg nyomát. Otthon érezte magát. Annak ellenére, hogy ismeretlen szagú idegenek elbitorolták a helyét.

Ifjúkori moszkvai családi kirándulásaim, átutazásaim egyik bázisán pihentük ki az előző nap fáradalmait. A többemeletes ház amolyan rezervátum volt. Íróknak, neves színészeknek, az alkotás embereinek adott otthon. A lakást a nagyhatalmú és a mintegy tízezer szovjet író megélhetéséről gondoskodó Litfond, az Irodalmi Alap építtette. Egyik reggel, amikor leszaladtam a közeli Prodmagba, – magyarán közértbe -, hogy megvegyem a szovjet időkben is minőségét megőrző és tartó kefírt, mutatós, kendős szőke hölgy surrant fel mellettem cekkerrel a kezében a lépcsőn. Ismerősnek tűnt az arca. Mintegy mellékesen megemlítettem a lakás tulajdonosának, Ljudmila Uvarovának, hogy milyen szemrevaló fehérnépek laknak a lépcsőházban.

„Óh, csak Marina Vlady. Leszaladt reggeliért…”

– Marina Vlady? – kérdeztem elámulva. Időközben átköltöztünk a tágas konyhába, ahol a házvezetőnő feltálalta a tartalmas orosz reggelit húsos piroggal és más finomságokkal. S reggelizés közben a moszkvai irodalmi és művészeti élet belső titkairól mindent tudó írónő szomszédnői szemszögből előadta egy tragikusan szép kapcsolat történetét.  Szereplői közül márt csak a színésznő él, immár negyven esztendeje zseniális élettársa, a színész, lázongó bárd, a fiatalok bálványa, a tehetségét Ljubimov Taganka Színházának vendégszereplésén nálunk is megvillantó Vlagyimir Viszockij nélkül, akiről később megrázóan szép könyvben emlékezett meg.

Ljudmila Uvarovával külügyéri pályafutásom legelején ismerkedtünk meg, s lett családunk igaz barátja. Budapesti útjai során együtt élveztük ki vele a magyar filmforgalmazásnak a szovjet látogatók számára csábító gazdagságát. A francia kommersz és kissé pikáns vígjátékoktól kezdve az Eper és vér, a Hair a Ha… megrázó élményéig sok külvárosi mozi recsegő székeit koptattuk, gyakran végigjárva az Üllői utat a Kálvin tértől a lőrinci Béke moziig. És utána jókat beszélgettünk, megtárgyalva a látottakat.

„Bonyolult az orosz irodalom viszonya a hősnőkhöz”

Tragikusak, sorsukat vállalók, szinte férfiakat megszégyenítő elszántsággal. Elég, ha csak Anna Kareninára gondolunk, vagy Leszkov döbbenetes novellájára a Kisvárosi Lady Machbeth-re. Hősnői mind fajsúlyos és kemény jellemek. Gyengéd nőiessége mellett hasonló erényeket mutat fel Solohov Csendes Don-jánk Akszinyája. Vagy a méltatlanul elfeledett Borisz Lavrenyov A negyvenegyedik című elbeszélésének hősnője, akinek döntenie kell szerelem és forradalom között, s az utóbbit választva megöli elmenekülni készülő fehérgárdista szerelmét.

„A háború során a szovjet nők megmutatták igazi, férfias erényeiket”

És most nem a háborút kilakkozó történetekre gondolok. A hősiességgel járó borzalmakat és kegyetlenséget, ugyanakkor az áldozathozatal nagyságát Szvetlana Alekszijevics Nők a tűzvonalban című dokumentum kollázsában mutatta fel. A háború után Galina Nyikolajeva az építőmunka heroikus ábrázolásában alkotta meg az akkori kulturális trend vonalába belepasszoló hősnőit. Őszinteségében utólag ne kételkedjünk, hiszen mind írói kvalitásai, mind tragikusan alakuló élete megerősítik szándékai tisztaságát…

Ljudmila valami egészen más oldaláról közelítette meg a szovjet valóságot. Hihetetlen empátiával és derűvel találta meg még a megríkató történetekben is azt a szépet, azt az erőt, ami könnyeden csevegő és kissé könnyelmű, de teljes és igaz érzelmi életet élő hősnőit átlendítette az élet akadályain. Remek körképét nyújtotta a szovjet valóságnak abban a kisregényében, melyben

„egy „hruscsovkában”, az ötvenes években épült blokkház egyik lépcsőházában élők sorsát mutatja be könnyes-humoros érzékletességgel, meglátván az emberit még a személyi kultusz és az azt követő brezsnyevi pangás éveiben is”

A Ljudmila Uvarova nevét megemlítő lexikonokban többnyire szerényen ez áll „kortárs, korszerű témákat” dolgozott fel műveiben, a mai életet tükrözi. Lett légyen az egy kórház, ahol a nem éppen modern és világszínvonalú körülmények között mégiscsak meggyógyulnak az emberek. S közben nem egyszerű kapcsolatok alakulnak ki orvosok és betegeik között. Felejtsük el a rendszerváltás utáni zsákszámra importált „orvos történetek” szirupos sztoriját. Uvarovát elemi érzékenysége és beleélő képessége, megértése mások botlásai iránt a bestseller téma csábításai fölé emeli.

Magyarul is napvilágot láttak kisregényei, mintegy igazolva a szovjet irodalom sokszínűségét. Könyve, a „A nyugodt napsütés éve” felvillantja emberismeretét, könnyed stílusát. Igazából otthon volt népszerű.

„Több tucat könyve jelent meg százezres példányszámokban, s hozott biztos sikert a kiadónak. Az irodalomkritika azonban nem volt ilyen kegyes hozzá”

Túl könnyednek találták, ahogy átsuhan  és nem dramatizálja a szovjet lányok, asszonyok mindennapi gondjait. Felszínesnek tartották, pedig csupán a nők – és vélhetően saját maga – sebezhető természetét próbálta könnyedséggel, a gondokat vállrándítással elintéző hozzáállással eltusolni.

Ezt tette, amikor megvette azt a méregdrága spanyol lábbelit, ami az első esőzéskor lemállott a lábáról. A magyar importőrök olyan cipőt hoztak be az Ibériai-félszigetről, amit ott az elhunytak lábára húznak. Ljudmila nagyot nevetett, és a divatos cipő műremek már az Astoria szálló szobájának szemétkosarában landolt. Egyébként nagyszerű barátszerző képességének köszönhető, hogy még a legintenzívebb turista időszakban is adott neki szobát Ödön, a szálló előkelő családba beházasodott főportása. Sőt, hercegi származású asszonya még egy teára is meghívta elegánsan, antik stílusban berendezett lakásába a Belvárosban. Nyilván megtalálták a közös nyelvet – Ljudmila remekül beszélt németül – s nem csak lingvisztikai értelemben, de mentalitásban is.

„Ljudmila pályának nem éppen fényes, de hasznos momentuma volt, a népszerű humorista, Alekszandr Ivanov paródiája”

A derű bajnoka Piroska és a farkas történetet írta át Uvarova módra. A haldokló és agyalágyult vén sebész farkas nem falja fel a nagymamához kis kosárkájával igyekvő Piroskát, akire nagyobb veszélyt jelent a körötte settenkedő, élveteg, májcirrózisban szenvedő öreg nyúl. Tökéletesen beletalált az írónő írásművészetének lényegébe, gyengéd, de találó humor, szelíd emberismeret.

Örök rejtély maradt számomra Ljudmila boldog házasságának titka. Persze van rá egy ősi és bölcs pszichológiai magyarázat. Az ellentétek vonzzák egymást. Férje az ocserk, irodalmi riport párthű alkotója, Anatolij Mednyikov a szovjet irodalom derék napszámosa volt. Nevéhez fűződik egy közös magyar-szovjet riportkönyv összeállítása is. Annak ellenére, hogy ebben a műfajban  pontosan ismerte a szovjet és később a magyar irodalom sajátos vonásait s kellően értékelte a különbözőségeket is, nem lépte túl a hivatalos irodalompolitika csak igen lassan lazuló kereteit.

„Ljudmila annál inkább. Csak éppen a magánélet síkján, érzelmekre hatva tette. Finom iróniával”

Személyisége nem volt mentes az öniróniától sem, ezt gyakori együttléteink során megtapasztalhattuk. Mindezt ügyesen átvitte írásaiba. Olyan volt, mint amilyennek művei alapján elképzelted, őszinte és megértő. Aki az életet szereti, az mindenben megbocsátóbb. S ezt az olvasók is értékelték benne, keresetlen egyszerűségével meg tudta őket szólítani. Legrokonszenvesebb hősnői tipikus szovjet lányok, asszonyok, akik néha kissé slamposak, túlsúlyosak, többnyire nyílt lelkűek s ezért könnyen áldozatául esnek a férfinép galád csábításainak. Gyakran maradnak magukra, ám optimizmusuk túllendíti őket életük buktatóin. Miként Ljudmilát is.

„Sajnos nem érhette meg a szovjet női irodalom nagy, magát nemzetközivé kinövő fellendülését”

1990-ben kiköltözött a moszkvai doni temetőbe. Férje 14 évvel később követte. Most, amikor az újonnan felfedezett, ám munkásságában korántsem új orosz írónői gárda, Ljudmila Petrusevszkaja, Ljudmila Ulickaja, Viktorija Tokareva sorra aratja babérjait az olvasók körében, talán Ljudmila is megérdemli, hogy megemlítsük. Ha később születik, lehetett volna az orosz Françoise Sagan. Halálakor a szovjet társadalom már a peresztrojka lázában égett. Így senki nem mondta róla azt, ahogy az őt 14 évvel túlélő francia írónőtársát búcsúztatta Jacques Chirac elnöka francia irodalom briliáns és igen érzékeny büszkesége volt.

Az úttörők pályája mindig nehezebb s a szikár irodalomtörténet szeret elfeledkezni róluk. Szerencsére az olvasók nem. Barátaik még kevésbé. Nélkülük szegényebb lett volna életünk.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.