„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Lenin az az ember volt, aki mindenki másnál jobban ki tudta zökkenteni az embereket megszokott életükből”
Fotó:Mikhail Kryshen
Talán sohasem fogjuk megtudni, milyen is volt igazából. Nem politikusként, vezetőként, emberként. Bár a kettő nehezen szétválasztható. Lenin, mint fénykép már nincs szobánk falán. Szobrait elszállították. Mi, az idősebb nemzedék talán még emlékezünk rájuk, minként modelljükre is.
Az őt követő korok szégyenlősen vagy szándékolt gyűlölettel eltakarták előlünk igazi arcát, maradtak a klisék. Pro és contra. Érző szívű, gyerekek buksi fejét simogató politikus, és vérengző fenevad. Válassz, mi tetszik.
Volt szerencsém még találkozni olyanokkal, akik együtt dolgoztak vele. Jelizaveta Drabkina végigjárta az illegalitás rögös útját, a forradalom utáni nehéz éveket. Ő még „látta Lenint” – olyannak, amilyen volt valójában.
„Azt hiszi, hogy Lenin beleegyezett volna, hogy testét kitömve, vásári mutatványként közszemlére tegyék”
– jegyezte meg sokunkat meghökkentve budapesti tartózkodása során, aminek a nagy részét kórházban töltötte. Majd hozzátette, hogy Lenin özvegyét, Krupszkaját, aki kézzel-lábbal tiltakozott a mauzóleum felállítása ellen, csupán a neve mentette meg Sztálin bosszújától. Az a bizonyos levél is szálka volt a dicső utód szemében, amelyben a nagybeteg Lenin halála előtt óvta a pártot a grúz származású trónkövetelő nem éppen kíméletes vezetői tulajdonságaitól. Drabkina Szverdlovval, Trockijjal dolgozott együtt, de kapcsolatai sem védték meg. Sőt, mélyebbre nyomták a pokol bugyraiba, a személyi kultusz idején éveket töltött büntető táborokban.
Milyen is volt Lenin? Talán szerencsésebb a kortársakat, az írókat megkérdezni. Gorkij jól ismerte. Mindenkinél jobban. És talán mindenkinél jobban értette. Annak ellenére, hogy kapcsolatuk permanens vitatkozás volt. Mégsem tagadták meg egymást. Gorkij Lenin bölcs tanácsát megfogadva költözött ki a forradalom utáni évek Oroszországából. Értékelése zseniális:
„Lenin az az ember volt, aki mindenki másnál jobban ki tudta zökkenteni az embereket megszokott életükből”
Tegyük hozzá, nemcsak az embereket, de a világtörténelem szekerét is letérítette öröknek hitt útjáról. Miközben a szónoki emelvény lábánál a lépcsőn görnyedten üldögélve jegyzetelt. Papír nélkül beszélt több ezres tömeg előtt, akik hallgattak rá.
Legendák és tévhitek fonták be alakját. Jó és rosszindulatúak. Az orosz életben mélyen gyökerező, a zsidóságot nem éppen elfogadó attitűdre építve egyesek zsidó származását vették elő vádként. Való igaz, anyai dédapja Moshko (or Moshe) Itzkovich Blank, akit Dmitrij Blankként átkereszteltek pravoszláv hitre, zsidó származású volt. Ennek körülbelül annyi szerepe lehetett a dédunoka habitusának kialakulásában, mint annak, hogy Mátyás király – újonnan előásott csontjai tanúsága szerint – esetleg román származású volt.
„Azt viszont Lenin ellenfelei sanda érvként alaposan kiaknázták, hogy a bolsevik mozgalom vezetői között arányaiban is sokkal több zsidó származású volt”
Elő a „szabadkőműves összeesküvés” mindig bevethető, rejtélyesen és borzongatóan hangzó blődlijével. Még ha érthető is az arány, hiszen laktanyai hasonlattal élve „mindig a sor legvégén álló kapja a legnagyobb pofont”, s ez a társadalmi ranglétra végén álló zsidóságra nagyon is érvényes volt. A kérdés bonyolultságát jól mutatja Jevtusenko évtizedekkel később íródott poémájának a Babij Jarnak a nem igazán egyértelmű fogadtatása. Mellesleg nem meglepően sok volt a forradalmi vezetők között a nem orosz származású, lengyel, grúz, ukrán és más, a cárizmus alatt hatványozottan elnyomott népek szülöttei.
Volt szerencsém fordítani egy történelmi regényt testvéréről, az anarchista beütésű Alekszandrról, aki a „Népakarat” szervezet tagjaként merénylettel akarta megoldani az önkényuralom eltörlését, és ezért felakasztották. Sorsa lecke volt öccsének.
Tankerületi főfelügyelő apjuk tekintélye, és elismertsége ellenére a szibériai helyi társaság az ügy kapcsán megrettent, s elfordult a családtól. Még az idős tanító sem látogatta többé őket, hogy lejátsszák a szokásos sakkpartit. Vlagyimir, miután Szimbirszkből még nem volt vasút, nehezen talált vállalkozó fuvarost, hogy elvigye az első állomásig meglátogatni szentpétervári börtönben sínylődő bátyját.
„A <hálás utókor> természetesen alaposan kiszínezte Lenin szerepét, igazolva a forradalmi eseményeket”
Mert a Lenin, majd az őt követő Sztálin által világhatalommá tett Oroszhon erejét, tekintélyét, a lenini örökség politikamentes, hatalmi részét a beköszöntő pangás időszakában, majd később a kevésbé tehetséges utókornak sikerült eltékozolnia. S a kétpólusú világ patikamérlegen kimért rendjének helyébe egypólusú – lehet, hogy nemsokára sokpólusú – világ lépett, nap mint nap fenyegető, zűrzavaros kataklizmáival. Igaz, legalább nem tört ki a világháború, csak halállal bőkezűen kaszáló helyi háborúk.
„Lenin pedig örök magyarázat és recept maradt a kevésbé tehetséges utódok számára. Önálló gondolkodás helyett elég volt idézni, mint a Bibliát”
Ezt jómagam is megtapasztaltam, amikor a vlagyimiri főiskolán a marxista-leninista szemináriumon naivan azt a kérdést tettem fel, miként lehet, hogy fél évszázaddal a nagy forradalom győzelme után még mindig Lenin idézetekkel próbálják orvosolni a kor gondjait. Tanárunk, egy derék kínai származású adjunktus (szülei az első kínai forradalmat követő megtorlás elől menekültek a Szovjetunióba) renitens viselkedésemet értékelendő, baráti beszélgetésre hívott meg háromszobás panel lakásába.
Itt aztán kiderült, hogy nem csak Lenint, de a nyugati filozófiát is ismeri, alaposabban, mint én. Kialakult köztünk a status quo. S mind a kétszer, amikor a Moszkvából érkezett felügyelők előtt kellett szóbeli vizsgát tennünk, mennyire sajátítottuk el a marxizmus-leninizmust, mielőtt kinyithattam volna pörös számat, tanárunk gyorsan kinyilvánította: „Ez a hallgató igen aktív az órán, így vizsga nélkül kiérdemelte a jeles osztályzatot”. Köszönet Leninnek, hogy meggyőzött, a legjobb, ha alkotó módon közelítem meg gazdag örökségét.
„Nehéz kérdés, kinek volt igaza 1917-ben?”
A régi már tarthatatlan volt, ezt még a liberális polgárság is elismerte, csak éppen semmi érdemlegeset nem tudott tenni ellene. Így azután októberben nem volt valódi fegyveres hatalomátvétel, magától omlott össze minden. A ma örök horgonyhelyen bebetonozott Auróra szerencsére vaktölténnyel lőtt. Ha valóban tüzelni kezd, azt alaposan megsínylette volna az Ermitázs.
A Téli palota „ostroma” Eisenstein zseniálisan monumentális filmjében létezett csak. Valójában a védők, látva helyzetük kilátástalanságát, mint fészkét elhagyó vándormadarak, az ablakokon át repültek ki, miután a tehetetlen, színészkedő Kerenszkij magukra hagyta őket. Az, hogy később az ostrom bejegyzett és kiemelt káderként nyilvántartott résztvevői annyian lettek, hogy két Palota tér sem lett volna elég befogadásukra, ismerős dolog. Lásd nálunk a partizán- vagy ’56-os szövetség taglétszámát.
„Szó, ami szó, csődtömeg zúdult Lenin nyakába”
És most már értelmetlen a vita, jó volt-e, vagy rossz a breszti béke, a későbbi események Lenint igazolták. A szükségszerűség felismerőjét, a kompromisszumok elismerőjét. Ez volt a NEP is, ami úgy-ahogy talpra állította a gazdaságot. Visszásságai, a feketedő gazdaságban eluralkodó amerikai kalandor stílusa ellenére, amit, élükön Katajevvel, Jurij Olesával, oly tehetségesen és szatirikusan örökítettek meg a kortárs írók.
Ha vallomásra bírjuk az irodalmat, nem mindenki lakkozta a valóságot. Emmanuil Kazakevics „A kék füzetben” másféle, kétkedő, töprengő Lenint mutat be. És egészen más Lenint tár elénk Valentyin Katajev „Kis vasajtó a falban” című kisregénye, mely humorral és emberi meglátásokkal fűszerezve köti össze a lenini emigráció időszakát a Nagy Francia Forradalom, a Párizsi Kommün eseményeivel.
„Lenin a párt által kőbe vésett tabu lett. Tabu lett magánélete, feltehetően nem csak lelki kapcsolata a francia származású forradalmár asszonnyal, Inessa Armanddal”
S aki ilyesmi után kutakodott, beleértve hiteles halotti bizonyítványát, az nem találkozott a szovjet hatóságok megértésével. Pedig nincs mit szégyellni. A betegség, ami elvitte az orosz forradalom vezetőjét, tipikusan értelmiségi kór volt, korabeli gyógyíthatatlansága okán bőkezűen aratott a kor kiválóságai között. Gondoljunk csak Adyra, akinek megítélésében aligha játszik szerepet a nagyváradi Mihályi Rozália „tüzes csókja”.
„Persze voltak Leninnek bűnei, melyek magukon viselték a kor kíméletlen pecsétjét. Tagadni, szépíteni nincs értelme. A helyükön kell kezelni őket”
Ez még az örök barát Gorkijt is megijesztette. Terrorra terrorral válaszolt. Nehéz válaszolni a kérdésre, „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás”. A történelem összetettebb és józanabb megítélésére kevesen vállalkoznak, egyszerűbb fekete-fehéren kimondani a verdiktet. Pedig „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – mondhatnánk egy későbbi zsenit idézve. Csak az a baj, hogy Lenin követője ezt a poklot, az előd óhaja és végakarata ellenére ipari szinten valósította meg.
Lett volna más út? Megválaszolhatatlan kérdés. A történelemben nincs „mi lett volna, ha…” A mi feladatunk, hogy próbáljunk eligazodni, harag és részrehajlás nélkül. Egy bizonyos, más lett a világ. Lenin kitörülhetetlen nyomot hagyott benne. Az árát nemzedékek fizették meg. Az orosz társadalom, történetírás feladata a helyére tenni, és megtalálni számára a méltó helyet történelmük gazdag és korántsem egyszínű arcképcsarnokában. Saját butaságunkat igazolná, ha kidobnánk.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
hufi says:
Lenin érezte, hogy szükséges a változás, talán jobb is, hogy nem élhette meg a “vörös cár” rémuralmát.
A cikkíró elemzése jó, tárgyilagos. De mi lett volna, ha Lenin nem hal meg? Azt hiszem, mint a történelemben oly sokszor, belháború.
Végül is, hogy Oroszország megmaradt, szükségszerű volt a radikalizmus, hogy szép szóval illusztráljam, vagyis a terror.
A zsidóknak nagy gyakorlatuk van a könyörtelen leszámolásokban, igaz, a Kennedy gyilkosság, majd az ikertornyok felrobbantásában már a háttérben tevékenykedtek.
Ezt azért említem, mert Lenint, de még inkább Sztálint körülvették a “tanácsadók”.
Lenin, ha életben marad, és továbbra is vezető, ő is a vasököl “politikáját” alkalmazta volna. Ez a kor kényszerűsége, mint ahogy később a kommunista vezetők szerte a világban éltek is vele.
Meglátásom szerint, a kor “terméke” volt, ha nincs Lenin, jött volna valaki más.