//A szovjet irodalom exportképes márkája
Valentyin Katajev a Kremlben beszél 1977-ben #moszkvater

A szovjet irodalom exportképes márkája

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a nem minden gyanú felett álló klasszikust, Valentyin Katajevet idézi meg.

Valentyin Katajev a Kremlben beszél 1977-ben #moszkvater
Valentyin Katajev a Kremlben beszél 1977-ben
Fotó:EUROPRESS/Lev Ivanov/Sputnik

– Ez igen jó magyar pezsgő – ajánlotta kedveskedve a pincér a Moulin Rouge mulatóban az aranyba burkolt Charmant doux üveget, valamikor a hetvenes években a tweed zakót viselő, idősebb férfinak, aki dús szemöldöke alól gyanakvó pillantást vetett a pincérre, majd tovább lapozta a mulató borlapját és elégedetlenül csóválta a fejét.

– Mi ez, hogy Charman Doux, ilyen pezsgőt nem ismerek – morfondírozott félhangosan.

– A szovjet vendégek kedvelik – hajolt fölé bizalmaskodva a pincér.

– Tehát jártak itt már kollégák – fordult felém kaján mosollyal vendégem. – Én igazából Veuve Clicquot innék.

– Micsodát? – értetlenkedett a pincér, és érdeklődése láthatóan megváltozott a fura szovjet vendég iránt.

– Mindjárt hívom a főpincért – hebegte.

– A sommeliert hívja, az jobb lesz – korrigálta vendégem. – És ha lehet a Veuve Cliquotból az 1972-es le Grande Dame-t hozza, az a legjobb évjárat.

– Ki a csoda az a somme… hogy is mondta, – suttogta magában az ifjú s elviharzott.

– Egy kicsit drága mulatság lesz, jegyeztem meg maliciózuson, ám az idős szovjet író, gyermekkorom kedvenc szerzője, Valentyin Katajev csak somolygott.

„Később a Szovjet Írószövetség külügyi munkatársaitól tudtam meg, hogy Katajev a szovjet írók azon kategóriájába tartozott, akiknek úgynevezett „nyitott számlájuk” volt a szovjet állami bankban”

Honoráriumukat már nem tartották nyilván, a számláról annyit vehettek le, amennyire szükségük volt. Külföldi útjaikon nem jártak üres zsebbel. Ez nem a szocializmus nagylelkűsége volt, hanem gyakorlati megoldás. A hatalmas birodalomban több mint 75 nyelven adtak ki műveket. Feltételezem, hogy a „Távolban egy fehér vitorla” minden köztársaságban, nemzetiségi területen az illető anyanyelven ott volt a könyvesboltok kirakatában, kiadásait a vendég már nem is tartotta számon. Nem beszélve lefordított műveiről.

„Valentyin Katajev a szovjet irodalom exportképes márkája volt. És nem érdemtelenül”

Öt perc múlva pincérek karéja vette körül a különös szovjet vendéget, aki értő közömbösséggel tartott kiselőadást a francia pezsgő titkairól.  Megtudtam, hogy Billecart-Salmonból az 1959-es a legjobb évjárat, a Dom Pérignon a legismertebb, a Krug Hemingway kedvenc itala volt, Moët & Chandon Napóleoné, a német Mumm a francia és német ellentétet figyelmen kívül hagyva Gordon Rouge becsületrendben részesült minőségéért s Louis Roederer volt a cári udvar szállítója.

Gyermekkorom kedvenc könyve volt a „Ványa, az ezred fia”. Főként az, ahogy főhőse, a kis pásztorlegény túljárt a dörzsölt felderítő, Bigyenkó őrmester eszén (a lábára kötött, szökését jelzendő madzagot más lábára kötötte át), s lécelt le a hátországba szállító teherautóról. Ő harcolni akart. Serdülőként élvezettel merültem el a forradalom előtti Oroszország világába s együtt izgultam a ”Távolban egy fehér vitorla” hőseivel.

„Katajev talán a szovjet irodalom legtalányosabb szerzője”

Egyházi tisztségviselő apa, tábornoki családból származó anya gyermekeként az odesszai irodalomba született bele. Ez külön kategória volt. A város több remekírót adott a szovjet irodalomnak, olyan fénylő neveket, mint Iszaak Bábel vagy Katajev öccse, a háborúban hősi halált halt Jevgenyij Petrov, az Ilf–Petrov szerzőpár „fele”. Katajev élete végéig megőrizte tipikus odesszai akcentusát. A háború előtti hazafias felbuzdulás általános légkörében önként jelentkezik a frontra, s az első világégésből sérüléssel és vitézkedéséért György-kereszttel tér haza. Utóbbi – ezt nevetve mesélte – nemességgel járt, ami – sajnos – tette hozzá, nem volt örökölhető.

Életrajzában bőven volt olyan adalék, amiről nem lett volna illő kérdezni. Sok mindent homály fed. Minden kézikönyvben az áll, hogy a polgárháború alatt 1919-ben belépett a Vörös Hadsereg soraiba. A legújabb kutatások s utolsó önéletrajzi ihletésű könyvének „Gyémántos koronám / A Werthert” rejtett, célzásszerű tanúsága szerint a dolog nem ennyire egyértelmű.

„A fehérek soraiban harcolt, egy páncélvonat él-vagonjának lövegparancsnoka volt”

A tífusz ragadta ki a harcoló Önkéntes Hadsereg soraiból, majd amikor a vörösök elfoglalták Odesszát, gyanúba keveredett, hogy résztvevője a fehérek visszajöttét támogatandó összeesküvésnek. A szerencse mellé állt. Egy csekista, Jakov Belszkij személyében, aki 1919-ből bolsevik rendezvények aktív látogatójaként ismerte és kihozta a Cseka börtönéből.

Ettől kezdve Katajev írói és nem mellesleg újságírói pályája meredeken ívelt felfelé. Az országépítés lázát jól adta vissza „Hajrá!” című riport-regénye. Érdekesség, hogy Trócsányi Zoltán fordításában 1935-ben nálunk is napvilágot látott. 1935-ben jött az igazi siker, „A távolban egy fehér vitorla”.

„Katajev írói munkássága legalább olyan sokrétű, mint amilyen sok rétegű az életútja. Színműve „A kör négyszögesítése” világsiker lett, meséit mai is kiadják, A „Távolban a fehér vitorla” három folytatását mindenhol lefordították”

Elmondása szerint sokat tanult Bunyintól, akit tanítómesterének ismert el és éveken át levelezett vele. A nagy orosz írónak már nem ilyen jó volt a véleménye. Magyarra lefordítatlan emlékirataiban, az „Elátkozott napjaimban” Katajevet is beleértve ezt írta a fiatal szovjet írókról: „cinizmusuk hihetetlen”. Ám levelezésük s Katajev későbbi találkozásai az író özvegyével megerősítették, Bunyin a párizsi emigrációból is figyelemmel kísérte ifjabb kollégája munkásságát.

„Vállalkozó szellemű fickó vagyok” – jegyezte meg Katajev mosolyogva, öniróniával. Nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy kalandor szellemű volt, vállalta a veszélyt. Olyan írókkal barátkozott, akik nem voltak kegyeltjei a szocialista realista irodalmi kánonnnak, (Jurij Olesa és mások) s a „Gudok” (Füttyszó) szatirikus lapban folytatott tevékenységét sem díjazták igazából a kultúrpolitika irányítói. 1938-ban bátran kiállt a később egy távol-keleti javítótáborban elhunyt Oszip Mandelstam mellett, amit a költő özvegye is megerősített. Ugyanakkor egyike volt azoknak, akik hitelesen, kötelező sallangok és tiszteletkörök nélkül örökítették meg Lenin alakját, magyarul is olvasható „Kis vasajtó a falban” című kisregénye.

„Katajev nem hazudtolta meg magát. A Nagy Honvédő Háborút, mint tudósító harcolta végig, írásaival segítve a győzelmet”

Utána aktívan részt vett az irodalmi életben. Örök titok, hogyan úszta meg renitens fellépéseit. 1966-ban aláírta azt a levelet, melyben kollégáival együtt tiltakozott Sztálin rehabilitása ellen. 1973-ban ismét kiállt az alkotói és gondolkodás szabadság mellett, aláírta a Pravda szerkesztőségébe küldött levelet Szolzsenyicin és Szaharov védelme ügyében.

Az „olvadás” időszakában, 1955-től 1961-ig, mint a Junoszty folyóirat főszerkesztője sokat tett az eredeti hangú és eredetien gondolkodó fiatal írók, többek között a Párizsba emigrált Anatolij Glagyilin és a belső emigrációba vonult, majd a peresztrojka során aktivizálódott Vaszilij Akszjonov bemutatásáért. Ekkor vége szakadt közéleti tevékenységének, utána az irodalom barátainak nagy örömére már csak az irodalomnak élt.

„Örök titok marad, hogyan őrizte meg függetlenségét és befolyását, szabadságát a különböző, meglehetősen eltérő korokban”

Nyílt titok, hogy volt egy magas beosztású támogatója, a szovjet kultúrpolitika szürke eminenciása, Mihail Szuszlov. Mint író, mindig helyt állt. Bunyin klasszicista stílusától az ifjúkori avantgarde-on, romantikán, realizmuson át eljutott utolsó írásainak letisztult hangvételéig.

Fia, Pável örökölt valamit apja tehetségéből. Gyermek és ifjúsági íróként szerzett nevet magának. Nem volt könnyű dolga, az apai hírnév élete végéig nyomasztotta. És még valamit örökölt apjától, amiről budapesti látogatása során meggyőződhettem. Megörökölte apja szarkazmusát, realitás érzékét a pangás időszakának állóvizével szemben. Nem véletlenül nem került be a szovjet gyermek- és ifjúsági írók hivatalos regiszterébe. Ő sem rejtette véka alá véleményét. Talán az apai hírnév védte meg, nem tudom.

Már nem emlékszem, végül milyen pezsgőt hoztak ki Katajevnek. Azt hiszem, ez nem is érdekes. Könyvei velünk maradnak, még ha a mai könyvkiadás el is feledkezett róla. Most Harry Potter az úr a gyermek és ifjúsági könyvek piacán. Bízom benne, hogy eljön az idő, amikor a háborúban megárvult és szülei gyilkosai ellen mindenáron harcolni akaró pásztorlegény, Ványa is bevonul a hősök sorai közé. Megérdemelné, miként megalkotója, az örökifjú, öröké megújulni kész Valentyin Katajev.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.