//A szovjet aranykorszak kezdete
A Helsinki sakkolimpián nyertes szovjet válogatott sakkozói balról jobbra: David Bronstejn, Iszaak Boleszlavszkij, Paul Keres, Alekszander Kotov, Jefim Geller és Vaszilij Szmiszlov #moszkvater

A szovjet aranykorszak kezdete

MEGOSZTÁS

Amikor a 10. sakkolimpián végre asztalhoz ült a szovjet válogatott, az 1952. augusztus 9. és augusztus 31. között rendezett viadal lett annak a hegemóniának az első állomása, amely majd 40 éven át tartott, és az 1978-ban Buenos Airesben ért véget, amikor az aranyérmet Magyarország szerezte meg, legyőzve a verhetetlennek hitt szovjeteket. Nézzük, kik is voltak Helsinkiben a szovjet hegemónia megalapozói.

A Helsinki sakkolimpián nyertes szovjet válogatott sakkozói balról jobbra: David Bronstejn, Iszaak Boleszlavszkij, Paul Keres, Alekszander Kotov, Jefim Geller és Vaszilij Szmiszlov #moszkvater
A Helsinki sakkolimpián nyertes szovjet válogatott sakkozói balról jobbra: David Bronstejn, Iszaak Boleszlavszkij, Paul Keres, Alekszandr Kotov, Jefim Geller és Vaszilij Szmiszlov
Fotók:EUROPRESS=Sputnik/AFP – Wikipédia

Egy biztos, a sakk számos világklasszissal mindig is a Szovjetunió, illetve annak felbomlását követően Oroszország egyik legsikeresebb sportága volt. Ám sokáig hiába voltak a szovjet sakkozók a világ legjobbjai, politikai okok miatt sokáig ezt nem tudták – nem a tudásuk miatt – bizonyítani. Ugyanis a Szovjetunió egészen 1947-ig nem volt tagja a nemzetközi sakkszövetségnek, a FIDE-nek, így az általa szervezett csapatversenyeken, például a sakkolimpiákon, vagy, ahogy egészen 1940-ig nevezték, a Nemzetek versenyén a szovjet sportolók nem vehettek részt.

„A sakkolimpiát a II. világháború előtt a maihoz képest más szabályok szerint rendezték meg”

A győztes válogatott a Hamilton-Russell Challenge Gold Cup mellé aranyérmet kapott. Minden találkozót négy táblán játszották, és 1931-ig rövidített idő alatt kellett azokat befejezni, és bármelyik játékos bármelyik táblánál asztalhoz ülhetett. A válogatottak négy játékosból, és egy csereemberből álltak. 1931 óta szabályozták a viadal rendezési időpontjait – kétévente került sor a versenyekre –, valamint a játékosoknak erősorrendben kellett a táblákhoz ülniük. 1939-ig főként európai országok sakkozói vettek részt a sakkozók olimpiáján, más földrészről csak Argentínából, az Egyesült Államokból és Palesztinából érkeztek sakkozók. Az 1939-es sakkolimpián 27 ország csapata indult el, de akkor még csak 1 tartalék nevezésére volt lehetőség. A második világháború ideje alatt természetesen szó sem lehetett a viadal megrendezéséről, és a FIDE 1950-ben rendezte meg a következő, immár hivatalosan is sakkolimpiának nevezett versenyt.

„A Szovjetunió, valamint a keleti blokk országainak indulása miatt mégis a Helsinkiben rendezett sakkolimpia lett a sportág történetének egyik legfontosabb viadala”

Az 1952-es nyári olimpia lezárását követően az 1952. augusztus 9. és augusztus 31. között rendezett versenyen a sakkolimpiák állandónak számító résztvevői közül csak Belgium, Franciaország és Bulgária hiányzott, így a versenyen 25 ország 140 versenyzője – köztük 13 nemzetközi nagymester és 38 nemzetközi mester – ült asztalhoz, ami részvételi rekordnak számított a játékosok számát tekintve.

Immár hat játékosból állt egy válogatott, akik közül négyen vívták a mérkőzéseket, és két tartalékot is nevezhettek a sakkolimpiára. Ráadásul ekkor már erősorrend alapján határozták meg a játékosok sorrendjét a tábláknál. Ez lehetővé tette, hogy táblánként állapítsák meg, és hirdessék ki a legjobb egyéni eredményt elérőket.

„Az erőviszonyok alapján öt csapat pályázott eséllyel az olimpiai bajnoki címre. A Szovjetunió mellett Argentína, a címvédő Jugoszlávia, valamint Magyarország és Csehszlovákia”

A csapatokat 3 elődöntő csoportba sorsolták, amelyekből az első három helyezett jutott az „A” döntőbe, a 4–6. helyezett a „B” döntőbe, a többiek a „C” döntő mezőnyét alkották. A játszmákban 2 óra 30 perc állt rendelkezésre 40 lépés megtételéhez, majd további óránként 16 lépést kellett megtenni. Összesen 740 mérkőzést játszottak le Helsinkiben.

„A versenyt végül az esélyeknek megfelelően a Helsinkiben debütáló, a világbajnok Botvinnik nélkül, de még így is hat nemzetközi nagymesterrel felálló, minden tekintetben kiemelkedő szovjet csapat nyerte az argentin válogatott előtt, és Jugoszlávia csapata szerezte meg a bronzérmet”

Az elődöntőben a Szovjetunió válogatottja magabiztosan legyőzte Görögország és Lengyelország (4: 0), Hollandia és Svájc (3,5:0,5), az Egyesült Államok és Izrael (3: 1) válogatottját. Egyedül Finnország ellen alakult szorosan a csata, ám a szovjetek végül ellenük is nyertek (2,5: 1,5). A fináléban két találkozót nyert meg (2,5:1,5), míg a jugoszlávok ellen döntetlen lett a meccs (2:2).

„Mivel a szovjetek 12 pontból 10-t szereztek meg, így megnyerték a sakkolimpiát. Ráadásul az egyéni értékelésben Vaszilij Szmiszlov a második táblán (13 elérhető pontból 10,5-öt szerzett), míg David Bronstejn a harmadikon lett a sakkolimpia legjobbja (a maximális 10-ből 8 pontot gyűjtött)”

De ha már neveknél tartunk, nézzük meg, kik alkották az 1952. augusztus 31-én hazájuk első sakkolimpiai aranyérmét nyerő szovjet válogatottat. Az éltáblás az észt nagymester, Paul Keres volt, aki Észtország négyszeres, és a Szovjetunió háromszoros bajnoka. 1938-ban bejutott a világbajnoki döntőbe, ahol a regnáló bajnokkal, Alekszandr Aljechinnel játszhatott. Volna. Ugyanis a II. világháború kirobbanása miatt a sakk vb-döntő is elmaradt, mint annyi más sportesemény. Még nyolc alkalommal jutott be a világbajnok-jelöltek közé, ám egyszer sem sikerült megnyernie a tornát, igaz, négy alkalommal is a második helyen végzett.

„Keres a versenyeredményei alapján a 20. század egyik legjobb sakkozója volt, sokan a legerősebb sakkjátékosnak tartják azok között, akik sohasem lettek világbajnokok”

A már említett Vaszilij Vasziljevics Szmiszlov 1957-ben megszerezte a világbajnoki címet, amit aztán egy évvel később el is veszített, ám 1991-ben a szeniorok között is felért a csúcsra. Nyolc alkalommal volt világbajnokjelölt (1948, 1950, 1953, 1956, 1959, 1965, 1983 és 1985), kétszer volt szovjet bajnok (1949, 1955), míg a sakkolimpiákon 17 érmet nyert, ebből 13 arany. Az első sakkcsapat világbajnokságon győztes szovjet válogatott tagja (1985). Az öt európai csapatbajnokságon, amelyen részt vett, tíz aranyérmet szerzett.

„David Ionovics Bronstejn nemzetközi nagymester, világbajnoki döntős, négyszeres olimpiai bajnok, kétszeres szovjet bajnok”

Az 1940-es évek második felétől az 1970-es évek közepéig a világ egyik legerősebb sakkozójának számított. Két sakkvilágbajnoki zónaközi döntőt is nyert (Saltsjöbaden, 1948 és Göteborg, 1955), valamint 1951-ben a Mihail Botvinnik elleni világbajnoki párosmérkőzésen 12–12 arányú döntetlent ért el, így nem tudta feltenni a koronát a pályafutására.

Jefim Petrovics Geller kora egyik kiemelkedő sakkozója, aki kiváló eredményeket ért el a világbajnokok elleni játszmákban, de ő maga sohasem lett világbajnok. Kétszeres szovjet bajnok (1955 és 1979), míg hat alkalommal jutott be a világbajnokjelöltek versenyére, ám még a kihívói státuszig sem jutott el. Edzőként viszont két tanítványát is a trónra segítette: Borisz Szpasszkijt és Anatolij Karpovot.

„Iszaak Jefremovics Boleszlavszkij szovjet-ukrán nagymester, világbajnokjelölt, háromszoros ukrán és kétszeres belorusz bajnok”

Amikor a FIDE kitalálta a különböző rangsoroló címeit, akkor ő ott volt az elsők között, akinek az eredményei alapján nagymesteri címet adományoztak. Két alkalommal vett részt a világbajnok-jelöltek tornáján, ám amíg 1951-ben csak egy rájátszást követően kapott ki Bronstejntől, addig két évvel később esélye sem volt a torna megnyerésére. Érdekesség, hogy tudása ellenére a Helsinkiben rendezett sakkolimpia volt az egyetlen, ahol játszhatott, igaz, segítőként azért később szerepet kapott a válogatott mellett.

Alekszandr Alekszandrovics Kotov  nemzetközi nagymester (1950), egyszeres szovjet bajnok, aki kétszer is játszhatott a világbajnok-jelöltek tornáján (1950, 1953), de esélytelen volt a vb-döntőre, ugyanakkor kétszer volt aranyérmes a sakkolimpián (1952, 1954). Két alkalommal még főbírónak is felkérték a sakkolimpiákon (1972, 1974).

Elképesztő hatos, akiknek nevét örökre megjegyezte valamennyi sakkrajongó!

MEGOSZTÁS