Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a századelő Oroszországába visz bennünket, amikor még virágzott a szatíra, a Szatirikon folyóirat pedig a német és angol szatirikus lapok hagyományait akarták átültetni orosz talajba. Kissé előreszaladva az időben. Oroszhon ugyanis ekkor még nem érett meg erre.

Egy padlás kincseket rejthet. Még egy Moszkvától 300 kilométerre megbúvó falucskában is.

Sárgás papírlapok. Letűnt kor üzenetét közvetítik. És tanulságait. Titkukat csak jóval később fejtettem meg. Fél évszázad kellett hozzá…

A foszladozó újságoldalak átvészelték költözéseim kacskaringóit, míg egy hideg téli napon, kétezer kilométerre fellelésüktől ismét kezembe kerültek az alagsori nyári konyhában őrzött dossziék egyikéből.

„Az évszám sokat mondó – 1909. Oroszhon ekkor már túl volt egy a Távol-Keleten, a felkelő nap országával szemben elveszített háborún, ami lerombolta a birodalom nagyhatalmi illúzióit. Átélt egy sikertelen forradalmat, ami a rendszer roskatagságára hívta fel a figyelmet. Csendben érlelődött valami, ami majd alapjaiban átírja nem csak Oroszország, de a XX. század történelmét”

A főváros viszont még mindig ragyogott, fénye versenyre kelt európai vetélytársaiéval. A Nyevszkij sugárút előkelő üzleteiben ugyanazokat a luxuscikkeket vehetted meg, mint Párizsban. A 9-es számú házban pedig megbújt egy, a szatíra európai hagyományait folytatni akaró folyóirat a „Szatirikon” szerkesztősége. Nem akárkik vették a szárnyuk alá. A kor népszerű drámaírója, a Gorkijjal és Csehovval barátkozó, a forradalommal kezdetben rokonszenvező, majd kérlelhetetlen sodrásától megrémülő Leonyid Andrejev. És az az Ivan Kuprin, aki szintén üdvözölte a forradalmat, majd megrettenve annak viharaitól Párizsba emigrált, hogy onnan két évtizedes hányódás után hazatérjen szülőföldjére meghalni.

„A Szatirikon leutánozta a megalapításához nevüket adó nagyok nem egyszerű pályáját. Nem véletlenül. Kolofonjában ott volt az apró betűs és sokat ígérő utalás – a német és angol szatirikus lapok hagyományait fogják átültetni orosz talajba. Ez talán kissé korai volt Oroszhonban”

A hatalmas birodalom lakosságához képest nem túl nagy lélekszámú nagypolgárság viszont szívesen vette, ha nevetnek a hatalmát korlátozó és korhadt régi rendszeren. Ezért kerülhetett a címlapra például a Miljukov ösztönözte alkotmányt kinevető karikatúra. A lap „lég-hajózó” különszámában kacagták ki Alekszandr Kovanyko tábornok igyekezetét a levegőég meghódítására. A lap karikatúristája Daidaloszhoz és Ikaroszhoz hasonlóan viaszba dugott madártollakkal képzelte el a levegőég meghódítóját.

Az éles tollú, ám a technikában nem igazán járatos szerkesztők nem sejtették, hogy pár évvel később miféle érdemei lesznek a kikacagott generálisnak az orosz aviatika fellendítésében. Senki nem lehet próféta a hazájában. A különszám megjelenésekor 1909-ben Blériot éppen csak hogy átszelte a csatornát összeeszkábált égi lélekvesztőjén. És még rajzasztalon sem volt Igor Sikorskynak, az orosz mondai hősről Ilja Muromecről elnevezett négymotoros félelmetes bombázója?

„Az orosz repülőmérnök, mint a helikopterek kifejlesztője másutt, a tengeren túl lett világhírű. Követte a folyóirat szerzőinek útját. De erre még visszatérünk”

A szentpétervári nagypolgár miközben reggeli teáját itta, elégedetten olvasgatta az ő életéből vett eseményeken finoman csipkelődő lapot. Ízelítőül csak pár, a kor polgári miliőjét felidéző elmés szösszenet. „Jobb egy öreg gebét kis szekér elé fogni, mint az új zsebórát beadni egy nagy zaciba”.  S feltehetően saját életének tapasztalataira asszociált a másik vicc. „Szerény képességű hegedűművész játékát hallgatom: Nem feszes  a húr, mégis szól… Ugyan minek feszülnék meg én is?”

A színházba járó polgárok joviálisan derülhettek a Sztanyiszlavszkij-módszert kicikiző élcen:

„Rendező! A második felvonásban konyakot kell innom, de a pohárban csak tea van! Micsoda dolog ez!

– Ha csak ez a kívánsága. A negyedikben meg kell, hogy mérgezze magát. Öntsek a tea helyett mérget a poharába?”

Ezen nevetett a főváros tisztes úri közönsége vagy hat éven át, a lap szerzői között pedig ott voltak a forradalom előtti humor nagy mesterei.

És nem csak ezen. Mert a lap keményen kimondta a feltörekvő polgárság elítélő véleményét az első világháborúról, a feketeszázasokról. Ezeket a fegyveres csoportokat az 1905–1907-ben a cári rendőrség és a monarchista szervezetek hozták létre, hogy leszámoljanak az elégedetlenkedőkkel és antiszemita pogromokat hajtsanak végre.

„A Szatirikon alapítói közé tartozott Arkagyij Avercsenko. Élete kész, még meg nem írt regény. Hivatalnokként végigvándorolja az orosz városokat, mígnem felfigyelnek rá, mint szatirikus íróra. Aki nem fél csipkelődni az avitt dolgokon. Befut és kedvenc lesz”

A történelem fintora, hogy Avercsenko 1918-ig együtt dolgozott az 1914-ben megszűnt Szatirikon hagyományait másképp folytató Új Szatirikon-ban Majakovszkijjal. A futurista költőnek a négy esztendő alatt mintegy 25 polgárpukkasztó műve látott a lapban napvilágot. Többek között részletek poémájából, a „Nadrágba bújt felhő”-ből. A két éles tollú író ekkor még együtt dolgozott.

Avercsenkónak azonban sok volt a forradalmi változás. Pedig éles tollát még Lenin is megdicsérte. 1921-ben az akkor már emigrációba vonult író könyvéről recenzió jelent meg a Pravdában, amit ezekkel a szavakkal zárt a bolsevik párt vezére: „Nehéz megérteni Avercsenkót. A munkások és parasztok nyilván különösebb nehézség nélkül megértik, nincs szükségük magyarázatra. Egyes írásai megérdemelnék, hogy újra kiadják őket. A tehetséget támogatni kell.”

„A Szatirikon megszűnt létezni. Avercsenko a szatíra egyik európai fellegvárába, Hasek és Capek városába, Prágába emigrált”

Ő, aki oly éles szemmel vette észre az élet visszásságait, 45 évesen egy műtétben elvesztette szeme világát, majd nem sokkal később 1925-ben meghalt. Magyarul 1921-ben jelent meg egy kis könyve, majd 2005-ben 800 példányban egy soványka válogatás szatíráiból. Többet érdemelne, méltatlanul elfeledett hányattatott sorsú alkotója az orosz szatirikus irodalomnak. Egykori szerkesztő- és szerzőtársáról, Majakovszkijról szintén megfeledkezett a hazai irodalomtörténet, és a nem túl hálás utókor…

A Szatirikon pedig feledésbe merült. Igaz, 1931-ben Párizsban, majd 1951-ben Münchenben emigráns orosz írók megpróbálták újra indítani.  A nagy elődökhöz nem fogható tehetséggel és sikerrel. A lapok kérészéletűnek bizonyultak.

Oroszországban valamivel tovább élt az 1922-ben alapított utód, az időnként hat és fél millió példányszámot is elért „Krokodil”. Irodalomtörténeti megítélése korántsem egyöntetű. Annak ellenére, hogy nyolcvanhat éven át próbált mosolyt fakasztani az olvasók, bosszúságot a hatalmon lévők arcára.

„A történelem kacskaringói, változásai feltehetően sehol nem kedveznek a szatirikus lapoknak”

Az 1945-ben  alapított „Ludas Matyi”  a rendszerváltás után szűnt meg, és azóta sincs újság, mely betöltené az utána maradt űrt. Úgy tűnik, a szatíra rendszertől függetlenül veszélyes műfaj… Vagy inkább az a gond, hogy a gyeplőt tartók nem kedvelik a bírálatot? Még ha finoman ostyába is van csomagolva? Döntse el az olvasó…