„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Hegyi Gyula írása a #moszkvater.com számára
Konsztantin Malevics: Portré, Kostakis Collection
Pablo Picasso a dél-spanyolországi Malagában született. És bár a fasizmus elől menekülve Franciaországban élt és halt meg, kapcsolata sohasem szakadt meg a szülővárosával. Örökösei pedig gazdag gyűjteményt adtak műveiből a város elsőszámú nevezetességének számító Picasso-múzeumba. Nyilván Picasso hírneve is hozzájárult ahhoz, hogy több világhírű múzeum is nyitott egyfajta „fiók-múzeumot” Malagában, melyekben időről időre hatalmas gyűjteményeikből mutatnak be válogatást. A párizsi Pompidou Center helyi múzeuma egy modern, színes kockában a tengerparti város kikötőjében található. Carmen Thyssen, a híres Thyssen-Bornemisza műgyűjtő család egyik tagja is Malagában nyitotta meg a maga privát gyűjteményét bemutató múzeumát.
„Az orosz kultúra értékeinek bemutatására, és Malaga látnivalóinak bővítésére 2015-ben nyílt meg az Orosz Múzeum (Museo Ruso)”
A malagai múzeumot egy korábbi dohánygyár hangulatos épületében helyezték el. Aki tavasztól őszig látogatja meg, annak érdemes kisétálni a közeli tengerpartra is. A belváros zsúfolt strandjaival szemben itt a tömeget elkerülve lehet fürdeni a tengerben. A Museo Ruso anyaintézménye a szentpétervári Állami Orosz Múzeum, amely mintegy 400 ezer (!) műtárgyat őriz a híres Mihály-palotában és raktáraiban. A Museo Ruso alapítói joggal gondolhatták, hogy ebből a hatalmas anyagból minden évben ki lehet kölcsönözni egy értékes összeállítást a spanyol város számára. A múzeum néhány év alatt az orosz kultúra egyik legnevesebb nyugat-európai központja lett. Évente százezernél többen keresték fel időről időre felfrissített kiállításait.
„Sajnos úgy tűnt, hogy az ukrajnai háború kitörése után a hidegháborús hisztéria ezt a múzeumot is bezáratja. 2022 májusában bontották le az utolsó, Szentpétervárról érkező kiállítást”
Az épületben egy ideig Picasso grafikáit mutatták be, a könyvillusztrációk esetében egy-egy kötet valamennyi rajzát kiállították. A falakat így meg lehetett tölteni képekkel, de a grafikák ilyen mélységben inkább csak a szakembereket érdekelték. Az orosz művészet barátai méltatlannak érezték a történteket, és a Museo Ruso a kulturális hidegháború egyik szomorú jelképe lett. Ekkor jelentkezett Jenny Green, egy lengyel származású, Londonban élő divattervező nő. Jenny Green viszonylag későn 2004-ben kezdett el orosz festményeket gyűjteni, de kiváló ízlésével a legjobbakat sikerült megszereznie. Nem a mennyiségre hajtott, orosz magán gyűjteményében mindössze nyolcvanhárom kép található. De olyan mesterektől, mint Repin, Kandinszkij, Goncsarova, Larionov és mások. Hét kisméretű, otthonában őrzött képet leszámítva valamennyit felajánlotta a malagai Orosz Múzeumnak egy időszakos kiállításra.
„Egy magánember, egy Londonban élő művészetbarát asszony ezzel a gesztusával megtörte a nagyhatalmak diktátumát, bebizonyította, hogy a művészet legyőzi a politikai szankciókat. Jenny Green nemes gesztusa megmentette a Museo Rusót”
Példáját követve az orosz művészet barátai elhatározták, hogy gyűjteményeik kölcsönzésével folyamatosan életben tartják. Tavaly így rendezték meg a jelenleg is nyitva tartó Utópia és Avantgard kiállítást George Kosztakisz világhírű gyűjteményéből. Kosztakisz a művészetbarátok legnemesebb fajtájához tartozott, pótolhatatlan értékeket mentett meg a pusztulástól, vagy elkallódástól. A legvadabb sztálini harmincas években lett a moszkvai görög követség sofőrje, majd a kanadai külképviselet mindenese. Szinte véletlenül jutott el egy megtűrt kis moszkvai magángalériába, ahol meglátta Olga Rozanova elfelejtettnek gondolt avantgard festményeit. Ez az élmény annyira megrázta, hogy szenvedélyesen gyűjteni kezdte a pincékben, raktárok mélyén, magánlakásokban eldugott festményeket. Találkozott és összebarátkozott azokkal az egykor (és azóta ismét) világhírű orosz-szovjet művészekkel, akik nem emigráltak Nyugatra, és a sztálini világban a művészet perifériájára szorultak. Képvásárlásaival és barátságával segítette őket, így gazdagította gyűjteményét Vlagyimir Tatlin, Kazimir Malevics, Ivan Kliun és mások műveivel.
„Ahogy enyhültek az idők, moszkvai lakása egyfajta nem hivatalos avantgard múzeum lett, amit a Moszkvába látogató nyugati értelmiségiek is felkerestek”
Kosztakisz 1977-ben a Szovjetunióból Görögországba költözött. Sajátos alkut kötött a szovjet állammal. Gazdag gyűjteményének felét. 1275 műtárgyat kivihetett az országból, míg a másik fele a moszkvai Tretyakov Galériába került. A görög rész most Theszalonikiben van, ez a múzeum kölcsönözte Malagának az ott látható gyűjteményt. Elképesztően gazdag és értékes anyag. A hasonló nyugati gyűjteményekben elsősorban a forradalom után Nyugatra menekült művészek munkái szerepelnek, az 1921-22 után Szovjetunióban készült avantgard képekről sokáig semmit sem lehetett tudni. Kosztakisz ezeket tette közkinccsé. Személyes ízlésem alapján Malevics műveinek örültem a legjobban, Malagában látható képeinek egy része halála előtt, a harmincas években készültek. Nagy felfedezés volt számomra Ivan Kliun, aki 1943-as haláláig számos remekművet festett. A harmincas évek közepétől ő is rákényszerült a szocreál stílusra, de ilyen alkotásait sem kell szégyellnie.
A Museo Ruso távol Oroszországtól, Spanyolország legdélibb részén a művészet győzelmét hirdeti a politika felett.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Szószerint fizikai fájdalmat okoz, ha egy zongoraművész azért nem léphet fel, mert orosz származású, vagy egy operaénekes előadását hasonló okból lemondják. Anno, Adolf Hitler idejében Németországban tényleg tiltva volt a zsidó művészeknek a fellépés, de ez csak Németországra vonatkozott. A világ többi részén a művész zongorajátékát hallgatták és nem tiltották. A festészet terén is mindegy, hogy a művész melyik nemzethez tartozik, bár itt is vannak nemzeti karakterek. Egy japán festő aprólékosabban dolgozik, más a látásmódja.
Teljes mértekben visszautasítom a fasizmusnak azt a hagyományát, hogy egy előadóművészt, egy festőt, sportolót vagy bárkit a nemzetisége miatt kiközösítsenek.