Egy-két kivételtől eltekintve ritka, hogy egy zenész életéről szóló könyv siker lesz. Különösen igaz ez a hangszeres szólistákra, köztük Grigorij Pavlovics Pjatyigorszkijra. De ki is volt Pjatyigorszkij? Kora egyik legjobb csellistájának tartják a kivételes tehetségű művészt, akinek az élete bővelkedett váratlan fordulatokban. Ezeket a nem mindennapi helyzeteket örökítette meg a művész önéletrajzi könyvében.

Kovács Eleonóra írása a #moszkvater.com számára

Grigorij Pjatyigorszkij (vagy ahogy külföldön nevezték: Gregor Piatigorsky), a barátainak csak Grisa 1903. április 17-én született Jekatyerinoszlávban, és természetesen már hamar felfigyeltek rendkívüli zenei tehetségére. Egy zenekari hangverseny után két bottal mímelte otthon a csellózást. Hétéves korában kapott egy hangszert, apja tanította, majd a konzervatóriumba került. A család szűkös anyagi helyzete miatt már gyermekként kávéházakban játszott, és egy moziban, ahol a fejére csöpögött a víz, némafilmek aláfestő zenéjét tolmácsolta egy kisegyüttessel.

A moszkvai konzervatóriumi évek után a Bolsoj első csellistája lett, nem mellesleg a Beethoven vonósnégyes tagja – a kvartett végül a Lenin nevet vette fel. (Lenin később meg is említette Pjatyigorszkijnak az esetet.) Pjatyigorszkij mindössze 15 éves volt ekkor. 1921-ben Lengyelországba ment, ott a Varsói Szimfonikus Zenekar első csellistájaként dolgozott, majd innen is hamar továbbállt, mégpedig rövid lipcsei tanulmányok után Berlinbe, ahol a Berlini Filharmonikusoknál szintén szólócsellista lett.

„Ebben az időszakban indult el páratlan szóló- és kamarazenei karrierje. Ne felejtsük el, hogy akkoriban az önálló csellóest még nem tartozott azok közé az események közé, amelyek megtöltöttek volna egy termet”

A csellóestek mellett versenyműveket is tolmácsolt. A koncertezés mellett tanított is az erős dohányos Pjatyigorszkij, néhány mesterkurzusa megtalálható a legnagyobb közösségi hálón. 1937-ben megnősült, felesége Jacquline de Rothschild (igen, annak a bizonyos Rothchild családnak a tagja), két fiuk született. 1941-től Pjatyigorszkij a Philadelphiában a Curtis Institute of Music és a Boston University professzora. Fia, Joram fülgyulladásai, és állandó megfázása miatt orvosi tanácsra melegebb tájra költözött a család, és Pjatyigorszkij a Kaliforniai Egyetemen tanított haláláig.

„Önéletrajzának címe Csellóval a világ körül, benne neves (vagy kevésbé neves) művészekkel való kapcsolatát írja le, nem egyszer szarkasztikusan, vagy rendkívül humorosan”

A könyv olvasása közben gyakran hangosan felnevethetünk az abszurd helyzeteken. Például Japánban csak egyszer kellett levetnie a cipőjét vendégségben, természetesen lyukas zokni volt rajta. A csellista öniróniáján, a hol vígjátéki, hol majdhogynem bűnügyi fordulatokon. Pjatyigorszkij sosem adta fel a reményt, hogy zenéljen. Több történet szól arról, hogy eltört a hangszere, vagy lefoglalták a csellóját. Volt időszak, hogy nem volt hol aludnia, így egy parkban töltötte a néha esős, hűvös éjszakákat. Olvashatunk a könyv elején a családról, például arról, hogy az apa könnyelműen elment Szentpétervárra Auerhez tanulni.

„A nehéz, zűrös politikai helyzetről is kapunk egy nagyon rövid képet, Pjatyigorszkij leírja, hogyan menekült el a forradalom miatt Oroszországból”

Számos zenekarral játszott, egyszer egy nagyon mogorva, mindent és mindenkit fitymáló karmester keze alatt szólózott. Pjatyigorszkij tartott a próbától, nem alaptalanul. A végkifejletet a cikk végén idézett mondatból tudhatja meg a kedves olvasó. Volt olyan duókoncertje, amikor a zongorista nem érkezett meg a városba, így néhány óra alatt kellett beugrót keresni. Nos, a koncert remekül sikerült. De olyan is történt, hogy a felkért zongorista nem tudott zongorázni, talán még elemi szinten sem.

„Szeretettel emlékezik meg Földesy Andorról, a magyar csellistáról”

Annak nagylelkűségéről – zongorát ajándékozott egy idegennek -, és arról, hogy inkább otthagyott egy, a tiszteletére rendezett fogadást, és Pjatyigorszkijjal hazament, ahol olyan gulyáslevest ettek, „mint az álom”. Itt érdemes megjegyezni, hogy több magyar muzsikussal kamarázott, vagy Brahms Kettős versenyét játszotta, például Szigeti Józseffel, Flesch Károllyal. Bartók Bélával történt koncertjéről, magyarországi próbájukról, a találkozásról hosszabban számol be a csellista.

Az utazások fárasztóak egy művész számára, de Pjatyigorszkij csak néha panaszkodik a körülményekre. Utazott autóban, hajón, csirkék között, csellóját vitték biciklin, öszvéren, tehénen, dzsippen, tengeralattjárón… és hordágyon. Az egyik repülőgépes útja – utólag – igen mulatságos.

„A csellót általában felengedték a gépre, egyszer azonban a csellónak is jegyet kellett venni, és Miss Pjatyigorszkijra, a csellóra is rákapcsolta a légikísérő a biztonsági övet”

Pjatyigorszkij ragaszkodott hozzá, hogy a kisasszony mindent kétszer kérdezzen meg, két ebédet kellett hozzon (sajnos, nem ír a szerző a szeszes italokról), és a hangszerrel való törődésre sem mulasztotta el a művész felhívni a légikísérő figyelmét.

„Pjatyigorszkij elragadtatással ír hangszereiről”

Földesy hangszerét nagyon szerette. Mikor Földesy eladta, szólt Pjatyigorszkijnak, aki megvette egy ügynökségen keresztül. Majd az 1696-os Aylesford Stradivarin játszott körülbelül egy évig. (A felbecsülhetetlen értékű hangszereknek van egy „keresztnevük”, gyakran annak a művésznek a nevét kapják, akik játszottak rajta. Magyarországon is vannak Stradivari, Montagnana és más XVII-XIII. századi vonós hangszerek.) A Csipkerózsika Montagnana csellóval is koncertezett, a hangszert ajándékba kapta. A Baudiot Stradivari cselló után egy évig a Duport Stradivari, utána a Batta Stradivari volt a hangszere, a Duport-t ugyan csak kölcsönbe kapta, de a Battát megvette Pjatyigorszkij. A hangszer neve ma Batta-Piatyigorsky. Talán Pjatyigorszkij az egyetlen, akinek egyszerre két Stradivarija volt egy időben. Pjatyigorszkij 1976. augusztus 6-án, tüdőrákban hunyt el Los Angelesben.

Az eredeti, Cellist című könyv már öt évvel később magyarul is megjelent az Európa Kiadó gondozásában. A kalandregényszerű, eseményekben gazdag könyv ráadásul humoros történetekben bővelkedik, nem is csoda, hogy a nagy érdeklődés miatt azóta 2000-ben újabb kiadást is megért.

Néhány humoros mondat a könyvből:

„…sokat ígért a vodka, amelyet Pierre készített, s amelyet joggal sorolt a világ alapvetően fontos dolgai közé”

„…dúdolva nézegette magát a tükörben, és a ruháját vizsgálgatta, amely főleg dekoltázsból állt”

„Egyszer egy hölggyel beszélgettem, s fogalmam sem volt róla, kicsoda. Bevallottam, hogy nem jut eszembe, hol és mikor találkoztunk, de nagyon ismerős az arca, s a nyelvem hegyén van a neve. Szerényen közölte, ő a spanyol királyné.”

„Hol a csellónyekergő? […] Meg kell köszönnöm a vén boszorkánynak, hogy ide küldte. Nem is tudom, van-e még egyáltalán csellista, aki ilyen átkozottul nyekergésmentesen játszik.”

Einstein hegedülése nem igazán nyerte el Pjatyigorszkij tetszését. A következő párbeszéd zajlott le közöttük: „- Hogy játszottam? – ismételte a kérdést [Einstein]. Nem térhettem ki a válasz elől: – Nos, relatíve jól!”