A polgárháború kemény kezű hadosztály parancsnoka volt, akiből a véletlen, pontosabban kommisszárjának a regénye a Vörös Hadsereg első legendáját faragta. A kozákok bosszúja 1919. szeptember 5-én érte utol a legendás szovjet polgárháborús hőst, Vaszilij Ivanovics Csapajevet. A katonatiszt aligha szolgált rá, hogy később rajta nevessen az ébredő munkásosztály.
Csapajev elvtárs éppen dolgozik a bunkerban, amikor Kolja beront hozzá.
– Csapajev elvtárs, jönnek a fehérek!
De Csapajev tovább dolgozik. Egy kis idő múlva megint beront Kolja:
– Csapajev elvtárs, jönnek a fehérek, már itt vannak a faluban!
De Csapajev elvtárs továbbra is csak dolgozik. Még eltelik egy kis idő, Kolja most már lélekszakadva ront be:
– Csapajev elvtárs, széttépnek minket!
Majd Csapajev végre megszólal:
– Kolja, ott van a polcon egy kézigránát, menj, és küzdd le őket.
Kolja fogja a gránátot és kimegy. Kintről hatalmas csatazaj hallatszik, pár perc múlva Kolja véresen, tépetten jön vissza.
– Csapajev elvtárs, leküzdöttem a fehéreket.
– Jól van, Kolja, akkor most rakd vissza a gránátot a polcra!
Ilyen, és ehhez hasonló vicceket gyártott évtizedeken keresztül a szovjet népi humor, amiből a rendszerváltás idejére már köteteket lehetett volna megtölteni. Nem is csoda, hiszen Vaszilij Ivanovics Csapajevet, az orosz polgárháború hősét mindenki ismerte a Szovjetunióban, s nem csak azért, mert úttörő korában mindenkinek az eszébe vésték a partizánvezér legendáját.
„A Csapajev-mítosz megalkotásában sokkal nagyobb szerepe volt Dmitrij Furmanovnak, aki regényt írt a parancsnokról, amit később meg is filmesítettek és Leningrádtól Vlagyivosztokig mindenhol levetítették”
De ki is volt valójában Csapajev?
Vaszilij Ivanovics Csapajev a Volga-parti Budajka faluban született 1887-ben, szegény paraszt szülők gyermekeként. Az első világháborúban harcolt, ahol háromszor is kitüntették Szent György-kereszttel. Az ő ideje azonban – mint oly sok másé – csak 1917-ben jött el, mikor is csatlakozott a kommunista párthoz. A kibontakozó polgárháborúban Csapajevet a 138. tartalékos gyalogezred parancsnokává nevezték ki, később már a 2. Nyikolajevi, majd a 25. lövész hadosztályt vezette. Csapajev életrajza innentől egészen mesés fordulatokkal gazdagodott:
„eszerint ő volt az a zseniális parancsnok, aki ütötte-vágta a fehéreket és érzékeny veszteségeket okozott az intervenciósoknak”
Ma viszont már nem titok, hogy Csapajevet időről időre azzal bízták meg, hogy a helyi lázadásokat leverje, s ő ezt maradéktalanul végre is hajtotta.
Csapajev végzetét végül az okozta, hogy a nyugat-kazahsztáni Lbiscsenszkben rajtaütöttek a fehérek. Csapata meghátrálásra kényszerült, ő megsebesült, de még megpróbált elmenekülni, így az Urál folyóba vetette magát.
„Azonban többé senki nem látta, és a holtteste sem került elő. Ez a tény pedig különösen alkalmassá tette őt arra, hogy a korabeli szovjet propaganda kultuszt építsen köré”
A Szovjetunió megalakulása után Lbiscsenszket átnevezték Csapejevre (a kazahsztáni település a mai napig a szovjet hős nevét viseli, majd 1923-ban Dmitrij Furmanov – aki komisszárként szolgált Csapajev egységében – megírta híres könyvét, a Csapajevet. Majd 1934-ben a Vasziljev-testvérek meg filmesítették a regényt, ami aztán nagyon népszerű lett az egész országban, olyannyira, hogy egy év alatt 30 millióan tekintették meg a mozikban. A Pravda egyenesen így tudósított az eseményről:
„Az egész ország Csapajevet nézi!”
Persze a film sikerében az is szerepet játszott, hogy nem túlságosan bonyolult alkotás. Csapajev a segédjével, Petykával, a géppuska-kezelő Ankával és csapatával aprítja az ellenséget, ahol kitűnő példáját nyújtják a kommunista hősiességnek.
„Ennek a filmnek voltak köszönhetők a későbbi Csapajev-viccek is, hiszen ebben a parancsnokot tipikus korabeli oroszként formálták meg, aki iskolázatlan, olykor szitkozódik és fegyelmezetlenül viselkedik”
Furmanov viszont – aki maga is szerepel a regényben – a kommunista pártot képviseli, így sokkal fegyelmezettebb és szigorúbb a filmben.
„Csapajevre így akaratlanul is ráégett a nem túl okos katona bélyege, ami ellen a szovjet hatóságok nem is igazán akartak tenni”
Habár egy élő Csapajev esetén aligha tűrte volna a párt a kritikát, a Csapajev-viccek elterjedésében valószínűleg azt is szerepet játszott, hogy ezek nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy olykor-olykor levezessék az emberekben rendre felerősödő feszültséget. Hiszen itt egy ártalmatlan, már-már fikcióba hajló hősről volt szó, inkább rajta köszörüljék a nyelvüket az emberek, mint élő, hús-vér kommunista kádereken.
Csapajev személyét azonban jóval árnyaltabban látja az utókor. Ő csak egyike volt annak a sok-sok kommunista parancsnoknak, akik értelemszerűen nem a legképzettebb kadétok közül kerültek a Vörös Hadsereg soraiba, hanem éppen az első világháborús harci tapasztalataiknak és – ami egyáltalán nem lényegtelen – a kommunista párt iránti hűségüknek köszönhetően.
