Andrej Tarkovszkij 1966-os Andrej Rubljov című filmjének az utolsó része a Harangöntés 1423 alcímet viseli. A rendező életművének kitüntetett figyelemmel követett filmje ez, amelyben a leginkább sikerült összhangba hoznia a filmművészet konvencionális formáját a saját világlátásával. Nem véletlen tartják számon a filmművészet egyik ikonikus jeleneteként.
Csiki Attila írása a #moszkvater.com számára
A következőkben nem a jelenet esztétikai, avagy filmelméleti vonatkozásait tekintjük át, hanem a harangöntést önmagában járjuk körül. Azt, hogy mire szolgál a harang(ozás), mi volt előtte, helyette, mi kell hozzá, milyen feltételek, hol készítettek ilyet egyáltalán.
„S arra keressük a választ, hogy a filmben konkrét, megtörtént eseményt ábrázol-e, s kik is azok a talján lovasok? Konkrétan ott 1423-ban Oroszországban a télvíz végén, azaz pontosan 600 évvel ezelőtt”
Az előzmény, illetve a film kerete az, hogy Andrej Rubljov – aki a közép-orosz földek és fejedelemségek felemelkedésének abban a szakaszában élt, amikor Kijevből már Vlagyimirba, illetve Szuzdalba helyeződött át a politikai centrum – ekkor, a XV. század első három évtizedében a hatalmi központtá vált közép-orosz földek templomaiban, székesegyházaiban festette meg a bizánci ikonfestési hagyományokat átformáló, harmonikus, lírai hangulatú szent képeit. Ezek közül a legkiemelkedőbbek az orosz pravoszláv egyház központi helyének számító Szergijev-Poszad monostorának Szentháromság-ikonja, melyeket 1425-1427 között épp a filmben ábrázolt 1423. évi harangöntés sikerének élménye által lelkileg megerősödve festett meg. Akkor, amikor átélve a harangöntők belső küzdelmeit, visszanyerte hitét és alkotóvágyát a korábban a háborús borzalmaktól megriadt, világtól elvonult festő.
„A vlagyimiri és moszkvai nagyfejedelmeket koronázó, az Aranyhorda tatárjai által 1238 és 1395 közötti százhatvan évben többször feldúlt vlagyimiri Uszpenszkij-székesegyház újjáépítésére 1408-ban került sor, s egy ehhez öntött harang elkészültét jelenített meg a film 1423-ból”
Álljunk meg egy szóra, nagyfejedelem, vagy nagyherceg? A szó orosz alakja a князь, ami a Vasmer Etymológiai Szótár szerint az ógermán ’kuningaz’, avagy gót ’kuniggs’ alakból ered (kiérezzük ugye a későbbi német ’kőnig’-et?), ez pedig a ’kuni’ = nemzetség szóból. Lényegében nemzetségfő, s a törzsi szervezettség különböző fokára eljutott társadalmak a mindenkori legfelsőbb vezetőjükre használták. Ez jelent meg az ószlávban litván közvetítéssel. Használták ezt mindaddig, amig 1547-től IV. Iván moszkvai nagyfejedelem felvette a cári címet – ami a latin cézárból származik –, kifejezve, hogy független lett a tatároktól, s immár a Rusz átvette Bizánc szerepét.
Mivel önálló államalakulatok voltak ezek, ezért használom a nagyfejedelmet, ahogy Mihail Heller Az Orosz Birodalom története magyar kiadásában is következetesen az államalakulat vezetője a fejedelem, a család tagjai a hercegek.
„Gondoltam könnyű dolgom lesz, utánanézek valóban a vlagyimiri Uszpenszkij-székesegyház számára öntetett-e harangot 1423-ban I. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem”
Megnézem, mekkora ott a harang, ha nem az akkori, hanem újabb van, ami a méreten nem változtat, hiszen ugyanakkora helyre kell beférni, akkor megnézem mekkora egy oda beillő harang tömege, térfogata, s számolok. Emellett átnézem, hogyan alakultak az itáliai városállamoknak a XV. században a diplomáciai kapcsolatai.
Nos, az a helyzet, hogy a forgatási helyszín, a szuzdali Pokrovszkij (Istenanya oltalma) monostor felvállaltan nem az eredeti helyszín, de mivel sem addigra, sem azóta nem vált modern városi környezetté, kiválóan alkalmas volt a szakralitás képi megjelenítéséhez, s filmbéli megéléséhez. De a vlagyimiri Uszpenszkij-székesegyház az, amely számára a harangöntés ábrázolásra került. De előbb a templom jelentőségéről, egyáltalán erről a Moszkva-Vlagyimir-Szuzdal ’együttállásról’ pár szót.
„A Mária mennybemenetele templom (Uszpenszkij) Moszkva felemelkedéséig a vlagyimir-szuzdali nagyfejedelemség központi temploma volt, s szolgált később példaként a moszkvai Kremlben az ottani, méretében nagyobb Uszpenszkij-székesegyház megépítéséhez, amely egyébként 170 évvel később épült, mint a vlagyimiri”
A moszkvai 1326 után épült, mint a város első kőtemploma. Nem sokkal azt követően, hogy a kijevi metropolita Moszkvába helyezte át székhelyét. A vlagyimiri 1158-1160 között, mikor még Moszkva lényegében nem létezett, Kijev és Novgorod pedig teljes erejében virágzott. A moszkvai Kremlben az Uszpenszkij volt az első, majd követte az Arhangelszkij és a Blagovescsenszkij, s csak 1501-ben épült e háromhoz közös harangtorony, mert előzőleg egyiknek sem volt. Harangjaik viszont igen.
A vlagyimiri Uszpenszkij-székesegyház önállóan elkülönülő harangtornya csak 1810-ben épült, a többször átépített, végül 1238-ban a mongolok által felgyújtott székesegyháznak sem volt, s a későbbiekben sem létesült harangtornya a XIX. századig, harangnak viszont lennie kellett az egyházi hitélet regulája szerint is. Valószínű, hogy fából készült haranglábon állhatott.
„Nincsenek információk arról sem, hogy öntetett-e harang 1423-ban a székesegyház számára, így végül a magam számára is kiderült, hogy valószínűleg nem egy konkrét harang öntéséről, hanem jelképről, egyfajta képi metaforáról van a filmben szó. Ebben az értelemben a filmben öntött harang méretnek sincs jelentősége”
A vlagyimiri székesegyház 30×30 méteres alapterülete szerkezetéből adódóan nem mérhető még egy nagyjából azonos szélességű Sienai-dómhoz sem, hát még egy nagyobb észak-itáliai székesegyházhoz. A 32,3 méteres magassága viszont magasabb volt a kijevi és a novgorodi Szófia-székesegyházaknak (e két korábbi hatalmi centrum központi székesegyházainál).
„S most röviden a harangozásról és a harangöntésről. A keleti egyházban már az V-VI. században elterjedt a használata – Rómában csak a VII. század kezdetétől hívták harangozásra a híveket -, s a XI. századra a harangöntés és a harangozás olyan fontos szerepet kapott, mint máshol sehol”
A középkorban leginkább vándormesterek foglalkoztak harangöntéssel, hiszen városok hiányában sem a harangöntők, sem később harangöntőkből lett ágyúöntők, fegyverkovácsok nem találhattak biztos megélhetést. Számos egyházi szolgálatban álló szakma képviselői, a kőfaragók, ikonfestők is hasonló életmódot éltek, ez a filmből is kiderül.
A harang anyaga általában bronz, hangjának ezüsttel való javítása, ahogy a filmben is szórják bele, csak hiedelem. Kiválóan ellenáll a korróziónak, többszörösen felhasználható, ismerünk bronzszobrokból újraöntött ágyúkat (Bizánc, bronzlovak, Velence, 600 év, Napóleon, ágyú). Jellemző tulajdonsága, hogy rugalmas, ami a hangzásban nagy előny. A harangöntéshez általában 20-23 százalék ónt használnak a réz mellé, már ha nem eleve bronzedényekből, -eszközökből, azaz nem bronzból öntik újra. Templomi méretű harang öntése, különösen egy olyan termetes példányé, mint amilyent 1423-ban öntetett a nagyfejedelem, nem ment volna csak edényekből.
„Talán nem a konkrét harang elkészülte a lényeg a jelenetben, hanem az alkotás folyamata, az öntés maga”
A herceg harangöntőkért küldetett, s miután többüket a pestis, némelyüket a tatár vitte el, egy sem maradt, s már dolgavégezetlenül tértek volna vissza, amikor Boriszka, az egyik harangöntő fia, akinek az egész családját elvitte a pestis – azt állítván, hogy ismeri a bronzharang öntésének titkát, amit az apja árult el neki – arra kéri a lovasokat, vigyék magukkal. Majd ő megönti azt a harangot. Azt, hogy miben maradt a herceggel, csak sejtjük, hogy hogyan érte el, nem tudjuk, a következő jelenetben a város melletti dombra felkapaszkodó harangöntőket, Boriszkát, a mestert, és más harangöntőket látunk, akikről a jelenet során hál’istennek kiderül, hogy – Boriszkával ellentétben – nem az első harangjukat öntik.
„Ezzel elejét veszi a sokat emlegetett jelenet, maga az öntés, a kételyek, sikerül-e, vagy sem, az izgatott várakozás, hogy megreped-e. Aztán, mikor kész lett és felállítják, hogy megszólal-e a díszes vendégek előtt a harangszenteléskor”
Mondanom se kell, titok az nincs, némi jártasság, tapasztalat, mert mégis olyanok végezték az öntés lényegi részét, akik már segédkeztek ilyenhez, s főleg kitartás, hit, eltökéltség, emberi akarat. Mert közben látunk önfejűséget, dacot, kamaszos szertelenséget, tévedéseket, s első nézéskor végig az jár a fejünkben, hogy kudarcot fogunk-e látni. Most hagyjuk el azt az 1960-as években készült minden szocialista filmnél érezhető ideológiai fonalat, hogy a hit, az eszme, a lelkesedés fontosabb, mint a tárgybéli tudás (pláne, ha nincs).
„Az, hogy 1423-ban a moszkvai nagyherceg ilyen méretű harangot képes öntetni, nem csak a mesterek munkáját dicséri, hanem mindazt az államszervezetet, amely képes egy ilyen mértékű munkát megszervezni”
Az 1423-as jelenet Rubljov leghíresebb művének, a szergijev-poszadi monostorba festett Szentháromság-ikon megfestése (1425-1427) előtt játszódik, s abban áll a jelentősége, hogy a Harangöntés sikere, Boriszka vívódása, küzdelme oldotta fel Rubljov némasági fogadalmát, amelyre forrásértékű történelmi alátámasztás nincs, a Rubljovról szóló feljegyzések 1412-1423 közötti hiánya utal alkotói visszavonultságára.
„A harangozásról szót ejtve alapvetően kétféle harangozást különböztetünk meg. Összegyűlésre, avagy megemlékezésre utaló harangozások”
A templomi harangozások hagyományos alkalmai: a szentmise kezdetekor, vasárnap és ünnepnapon háromszor, nagyobb ünnepek (ádvent és nagyböjt) kezdetének jelzése (szokás volt például hamvazószerda előtti éjszaka), körmenetek alatt, püspök fogadásakor, az Úrangyala imádkozására, szentmisében úrfelmutatáskor, pénteken délután 3 órakor, kolostorokban az imaórák jelzésére, nagycsütörtökön és nagyszombaton a szentmise Gloriája alatt, amikor az Oltáriszentséget beteghez viszik, hívő halálakor, temetéskor. Mivel a harang megszentelt tárgy, a filmben is a megszentelésére lovagol ki a nagyfejedelem és kísérete az itáliai követekkel. Profán céllal csak vihar közeledtekor fölkészülés végett és elhárításaként, veszedelem (járványok) jelzésére harangoztak. Vagy ha azt elrendelte egyházfő, területileg illetékes egyházi vezető (déli harangszó). Harangozáskor a nők keresztet vetnek, a férfiak leveszik kalapjukat és fohászkodnak.
„Az ortodox egyház az ütőnek (magyarul a harang nyelvének) mozgatásával harangoz, míg a római szokás a harangnak a mozgatása volt (kistömegű harangoknál könnyebb ez)”
A harangok úgynevezett félreverése azt jelenti, hogy ellenséges betörés, vagy tűz, avagy árvíz esetén történő riasztásokkor nem engedik szabadon lengeni a harangot, ezáltal az ütő a harangnak csak sorozatosan az egyik oldalát üti meg, azaz gyorsabban, sürgetőleg szólal meg. Létezik úgynevezett hármazás is, amikor ¾-es ütemben képesek harangozni, azáltal, hogy a harang meghúzását követően, amikor engedik a kötelet vissza, még egyszer meghúzzák, így az ütő a harang egyik oldalát kétszer üti meg.
A harangok öntésének középkori technikáját a X. századtól ismerjük Theophilus Presbyter, a neve alapján bizánci származásúnak tartott, de német földön élő bencés-szerzetes munkájából, aki ötvös lévén a Schedula diversarum artium (‘Különféle mesterségekről’) szóló művében festészetről, üvegfestészetről, aranyművességről, harangöntésről és orgonaépítésről értekezett.
„Ez a középkor legjelentősebb technikai kézikönyve volt”
Leírása szerint vízszintesen forgatható fatengely köré egy magot formáztak agyagból, mely az öntendő harang belső formáját képezte (milyen fontos az agyag kiválasztása!, ezt a film hosszasan részletezi). A formát a fazekaskorong technikájához hasonlóan forgatással érték el. Ezt követően ezt az agyagmagot a harang formájának megfelelő faggyú- vagy viaszréteggel vonták be, majd újabb agyagréteggel borították, kialakítva az öntőforma köpenyét. Majd a fahengert kihúzva, függőlegesbe állították, s megformázták a harang koronáját, és a belsejébe az ütő (nyelv) felfüggesztésére szolgáló horgot. Azután jött a kemence, a viasz/faggyú kiolvasztása, majd a harang anyagát adó fémek beöntése a kiolvadt viasz helyére. Erre már az elkészült viasztalanított formának az öntőgödörbe állítását, majd az öntőnyílások magasságáig földdel feltöltését, majd annak ledöngölését követően kerül sor. Az 1150-1200 °C fokos fémet a gödörben lévő formába a gravitáció segítségével engedik bele, majd 3-4 nap a kihűlés, szétbontás, tisztítás, kiemelés.
Maga az öntés több hónapos folyamat, melynek egyes részleteit a film is remekül ábrázolja. A XIV. századtól a nagyobb harangokat már eleve függőlegesen öntötték, valószínűleg a méretek megnövelése iránti piaci igények miatt.
„Végül a külországi követekről”
Az orosz uralkodók politikai látóköre már a középkorban elég széles volt. III. Iván (1440-1505) uralkodásának idején (1462-1505), aki a filmbéli I. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem unokája volt, diplomáciai kapcsolatokat alakítottak ki a Vatikánnal, a Szent Római Birodalommal, Magyarországgal, Moldvával, Törökországgal, Krímmel, Grúziával, és kereste a kereskedelem kiépítésének módját Olaszországgal. Ez időben fejeződött be a Moszkva környéki földek egyesítése révén a moszkvai állam létrejöttének folyamata. De ez két emberöltővel később történt, mint a filmben ábrázolt időszak. Az, hogy ez sajnos így van, nem voltak III. Iván előtt rendszeres, követi szintű kapcsolatai a moszkvai nagyhercegségnek az alábbi orosz nyelvű tanulmány alapján győződhetünk meg (javaslom az итал kezdetű szavakra rákeresni).
Végül visszatérve a harangöntés filmbéli jelentőségére, álljon itt Brenzovics Marianna cikkéből egy részlet a www.tarkovszkij.hu filmet bemutató oldaláról.
„Rubljovnak Boriszka adja vissza hitét, ő töri meg Rubljov merev nézeteit. Boriszka, aki szinte alig tud magáról, spontánul cselekszik, hite, megszállottsága kizárja, hogy kételkedjen. Számára az igazság nem valahol máshol van, valószínűleg fel sem merülnek benne ilyesfajta kérdések. Boriszka egyfajta értelemben ostoba, […] valami egészen sajátos spontán erő, szenvedély működik benne, amelynek szinte nincs tudatában.
„Boriszka öntudatlan zsenialitása, a harangépítés csodája konkrét, teljes felismeréshez segíti Andrejt, a szeretetre való teljes ráébredéshez, amely nemcsak érzés, hanem valamiféle nyitottság, adás, együttérzés”
Most már ő vigasztalja Boriszkát, aki sírva panaszolja, hogy apja nem árulta el neki a harangöntés titkát. „Most már minden jó lesz”- vigasztalja Rubljov, aki ebben a teljes nyitottságban megértett valamit. Amikor már nem azonosítja magát önmaga eszméjével, a másik és ő, a világ és ő kölcsönös kapcsolattá válik. Boriszkával valamiféle katarzist élnek át, amelyben feloldódik Rubljov szubjektív magába zártsága. Rubljov talán most először cselekszik spontánul, amikor vigasztalni kezdi a fiút. Andrej azzal nyugtatja Boriszkát, hogy egyedül az számít, hogy ünnepet szerez az embereknek. <Most már minden jó lesz… Majd elmegyünk együtt… Én ikonokat festek, te meg harangot öntesz… Micsoda ünnepnap az embereknek…!>
Rubljov megérti, hogy a művészet ünnep, amely mindenki számára van, olyan „szünnap”, amely egyesíti, összegyűjti az embereket. Az ünnep idejétől egyszerű az átmenet a művészethez, és onnan a személlyé váláshoz, a megélt élethez.”
(A teljes film 2 részben magyar felirattal itt tekinthető meg.)
Csak halkan jegyzem meg, hogy sokfelé, Görögországban, Itáliában megcsodáltam az önálló harangtornyokat. Némelyik nagyon szép, és fő jellemzőjük, hogy külön állnak, nyitottak, így a harangok hangja messzibbre eljut. Ezek a tornyok több haranggal is rendelkeznek és harangjátékokat is adnak.
Ez itt egy görög harangtorony a sok közül:
https://pixabay.com/hu/photos/harang-torony-korfu-g%C3%B6r%C3%B6gorsz%C3%A1g-4813516/