//A hanyatló amerikai birodalom
„Inkább tűnt visszásságokkal telitűzdelt politikai ketrecharcnak november első hete, mint választásnak” #moszkvater

A hanyatló amerikai birodalom

MEGOSZTÁS

Az elmúlt években az amerikai hegemónia fokozatos erodálásának lehettünk szemtanúi. Bár egyesek az idei választások végeredményében ennek fordulatát látják, a problémák azonban ennél mélyrehatóbbak, és a folyamatot már nem lehet megállítani. Amerika gyengülése a világot teljesen új helyzet elé állítja.

Hidegkuti Konstantin írása a #moszkvater.com számára

„Inkább tűnt visszásságokkal telitűzdelt politikai ketrecharcnak november első hete, mint választásnak” #moszkvater
„Inkább tűnt visszásságokkal telitűzdelt politikai ketrecharcnak november első hete, mint választásnak”
Fotó:EUROPRESS/Apu GOMES/AFP

Hosszú napok várakozása után a sajtó eredményt hirdetett az eddig példátlan, vitákkal és feszültséggel teli amerikai elnökválasztáson. Ha az elkövetkező bírósági eljárásai nem változtatnak a több államban vitatott végkifejleten – mely nem lenne precedens nélküli –, akkor januártól négy évre ismét demokrata elnök költözik be az Fehér Házba.

„A világ fokozatosan keletre tolódó geopolitikai súlypontja az amerikai nagyhatalmiság hanyatlásával együtt a Pax Americana végét, és egyben a világrend átalakulását hozzák magukkal. Ez a helyzet egyszerre teremt lehetőséget és kihívásokat Oroszországnak”

Az elmúlt évek eseményei sorra bizonyították, hogy a második világháborút követő világrend a legfőbb letéteményesének belső problémáiból adódó rendszerszintű kihívások miatt nem fenntartható. Bár az első helyen továbbra is az Egyesült Államok áll, de primátusát fokozatosan felőrli a feltörekvő Kína, illetve az a tény, hogy – még ha sokan nem is akarnak tudomást venni róla -Oroszország is visszatért a nemzetközi porondra. Akárki foglalja el január 20-án az Ovális Irodát, egy alapjaiban megosztott, eladósodott és a kihívók nyomása alatt lévő Amerikát kell irányítania. Nem lesz könnyű feladat.

„Míg korábban az Egyesült Államok állt a világ gazdaságainak és hitelezőinek az élén, mára ez a státusza fokozatosan erodálódik”

Bár nominálisan még nem, de az adott viszonyokat jobban leképező vásárlőerő-paritáson mérve Peking már 2014-ben beelőzte Washingtont. Ami az államadósságot illeti, a konstans külkereskedelmi deficit, a megnyerhetetlen külföldi háborúk, illetve extra faktorként a koronavírus kezelésekor megugró költségek következtében – jócskán meghaladva az éves bruttó hazai összterméket – immár 27 ezer milliárd dollárt tesz ki. Míg más államok ilyenkor már az ajtón kopogtató hitelezőkkel és a kamatokat az egekbe emelő minősítőkkel találnák szemben magukat, addig Washington szerencséje, hogy aduászként a globális pénzügyi rendszer irányítása egyelőre továbbra is a kezében van.

„Amíg a dollár marad a nemzetközi kereskedelem kenőanyaga, addig a FED valós fedezet nélkül finanszírozhatja a meggondolatlanul költekező állam működését”

Ám átkapcsolva a geopolitikához, pont Washington erőteljes szankciós politikái és elszigetelésről szóló fenyegetései léptették vetélytársait a zöldhasútól függetlenedő útra. Elég csak az immár jórészt nemzeti valutákban zajló orosz-kínai kereskedelmet figyelni, amely mintaként szolgálhat más államoknak is a jövőben. Amint megszűnik a dollár globális hegemóniája, az adósságteher maga alá temeti az egész amerikai gazdaságot, amiből semmilyen politikai manőver vagy hadsereg nem tudja kihúzni.

„Az amerikai nagyhatalmiság a politikai, gazdasági és katonai erő alkotta globális elsőségre épül, amelyet kiegészít a globális kultúrát irányító puha erő”

Részben a belső problémák, részben a globális folyamatok átalakulása révén a gazdasági mellett politikailag érződik leginkább Washington gyengesége. Elmúltak azok az idők, amikor az ezredfordulón a világ csendőrét játszva Washington egymaga intézkedhetett tetszőleges országok ellen. Minél jobban tudatosul ez az amerikai vezetésben, annál inkább nyúl egyoldalú és erőt kifejező eszközeihez Washington, ám ez már nem elég.

„A koronavírus okozta globális válsághelyzet mutatta meg igazán, mennyire képtelen az Egyesült Államok globális vezetőként fellépni”

A karanténból kinézve összefogás helyett vakcina nacionalizmust, együttműködés helyett a kutatóintézetek szankcionálását látjuk. Ne legyenek illúzióink, ez a jövőben sem fog változni, még ha a politikai szlogenek éppen mást is próbálnak elhitetni velünk. Nem véletlenül jósolják egyes elemzők, hogy Bidennek Jimmy Carter után az elmúlt 40 év leggyengébb pozícióival kellene csodát tennie. Még ha az Egyesült Államok névlegesen valamivel békésebb hangnemmel vissza is tér a nemzetközi politika színpadára az a belső és külső problémák hatására aligha lesz hatékony.

„A válság magában a politikai rendszer természetében is tetten érhető”

Miután egy 74 és egy 78 éves jelölt versenyét láthattuk az elnöki címért, nem túlzás azt állítani, hogy az Egyesült Államok lassan a gerontokrácia országa lesz. Érdemes egy pillantást vetni a Szenátusra, ahol az átlagéletkor 2018-ban 62,9 év volt, a jelen állás szerint pedig tízes nagyságrendben vannak a száz fős felsőházban azok a szenátorok, akik a mandátumuk lejártakor 80-as 90-es éveiket fogják taposni. Mintha csak a brezsnyevi vagy andropovi Politbüro elevenedne meg előttünk modern feldolgozásban.

Ez az elit nemcsak megöregedett, de lendületét vesztve ki is fulladt, miután Biden és Trump képében csak ezt a két rendkívül megosztó jelöltet tudta kiállítani. Ők a kampányszövegekkel szemben épp a társadalmi lövészárkokat mélyítik. A valóságtól eltávolodó, idősödő elit mellett a fiatalabb generáció sem hozhat megnyugvást, mivel a reális helyzet felmérése helyett az ideológia ködébe veszve elődjeikhez képest politikailag erősen a szélsőségesebb opciók felé tolódtak.

„Ahogy a mostani választás is bemutatta, társadalmilag Amerika lényegében két, szinte egyenlő, ám megegyezni képtelen táborra szakadt. Méghozzá korábban, mint ahogy Trump hatalomra került volna. Éppen Trump váratlan győzelme mutatta meg, hogy ő nem az oka, hanem éppen akut tünete a több évtized alatt szőnyeg alá söpört problémáknak, amelyeket sem egy ember, sem egy ciklus nem tud mélyrehatóan kezelni”

A globalizmus nyertesének számító partmenti Amerika áll szemben a gazdaságilag egyre inkább jelentőségét vesztő vidékkel. Részben a globalista érdekeknek kedvező és egyre erősebb nemzetek feletti korporatív érdekérvényesítés következtében – mely természetesen nem egyezik a választói akarattal – egy nagy vitát kiváltó 2014-es tanulmány az Egyesült Államokat egyenesen oligarchikus berendezkedésű államként írta le.

Mára ezen zsigeri feszültségek törtek igazán a felszínre, elárasztva az élet minden területét, és korrumpálva magát a választási rendszert is. Ha nem tudnánk, mégis hol zajlott a voksolás, annak lebonyolításából előbb gondolhatnánk valamilyen latin-amerikai banánköztársaságra, mint az önmagát a demokrácia fáklyahordozójaként definiáló Egyesült Államokra. Éppen ez az elhúzódó, és a levélszavazatok terén inkonzisztens folyamat ássa még inkább alá a leendő elnök tekintélyét.

„Inkább tűnt visszásságokkal telitűzdelt politikai ketrecharcnak november első hete, mint választásnak”

Álszent módon a választás tisztaságát féltve kaptak is az alkalmon Washington kritikusai Teherántól kezdve Caracason át Minszkig. De még az orosz elnök is küldött egy a saját választási rendszerét méltató fricskát az óceán túlpartjára. A morális felsőbbrendűségét hirdető Washington éppen most járatja le magát a világban. Egy tetszőleges harmadik világbeli vezető szemével a kibontakozó káosszal szemben nem véletlenül tűnik egyre életképesebb alternatívának a feltörekvő Kína.

Mindezek után érdemes egy rövid kitekintést vetni orosz szempontból az eseményekre. Mit jelent ez Oroszország részéről? Őszintén megvallva, Moszkva igazán egyik jelölttől sem várt komolyabb előrelépést. A rossz és rosszabb között kell választania.

„Bár a Trump-adminisztráció nem vívott akkora ideológiai harcot, mint azt a végletekig russzofóbiával átitatott demokratáktól várni lehet a jövőben, ám így is sokat tett Moszkva pozícióinak gyengítéséért”

Kezdve Ukrajna kézivezérlésű irányításától a baltikumi és lengyelországi jelenlét növelésén, valamint a stratégiai szerződések felmondásán át egészen a szankciós politika kiteljesedéséig. Trump egymaga több szankciós intézkedést foganatosított, mint az őt megelőző két elnök összesen. Oroszország tudja, sok jóra nem számíthat a jövőben, és inkább várakozó álláspontra helyezkedik. Még Moszkvában sem tudják, mi lesz ennek a biztonsági játéknak a kimenetele, viszont amilyen hullámvasút volt idáig a választás, akár egy bírósági fordulat sem zárható ki az elnök személyét illetően.

„Még ha a belpolitikában távolinak is tűnik egymástól a két nagy párt, külpolitikai téren ez már annyira nem jellemző”

Bizonyos befolyásos washingtoni körök – értve itt a kül- és védelmi minisztériumokat, tanácsadókat, lobbistákat, illetve a komplett védelmi ipari komplexumot – mintha egy mindenek feletti hatalmas bürokratikus tartályhajóként irányítanák az eseményeket. Függetlenül attól, hogy ki ül az elnöki székben. Némiképp érthetetlen, hogy míg ezek a körök a legnagyobb geopolitikai veszélyként emlegetik Kína és Oroszország esetleges katonai szövetségét, mégis az Egyesült Államok – farvízén az Európai Unióval – éppen, hogy segítik Peking és Moszkva közeledését. Minél inkább ellenséges módon viszonyul Moszkvához és Pekinghez, minél több szankcióval sújtja őket, annál szorosabb lesz a két ország együttműködése.

„Ez akár azt az egybefüggő eurázsiai magterületet is megteremtheti, amitől az angolszász geopolitikai iskola már a 19. század végétől tart”

A Biden adminisztrációval azonban ez az irány immár újrafestett csomagolásban, de változatlan marad. Míg Kínánál a nyílt letámadás helyébe szofisztikáltabb eszköztár lép, addig Oroszország ismét egy kiszámíthatóan ellenséges Washingtonnal nézhet szembe. Avagy, ahogy Szergej Lavrov egy orosz komikust idézett: „Amerika nem szeret minket” (Америка нас не любит) Továbbá még ha a transzatlanti harmónia a felszínen vissza is tér Nyugat-Európa és Washington között, ez már egyrészt nem lesz olyan, mint régen, másrészt ebben a felállásban Európa ugyanúgy a bólogató másodhegedűs szerepét kapja, mint eddig.

„Amerika jelen helyzetét leginkább egy autós hasonlattal lehetne szemléltetni. Bár a felszínen a fényezés ép, alatta a karosszéria már rohad, és mire észrevesszük, túl késő lesz”

Mielőtt azonban még bárki is örülne, szögezzük le, hogy amilyen veszélyes tud lenni egy rozsda rágta jármű az utakon, ugyanolyan veszélyt jelent az őt követő globális hatalmi vákuummal a megosztott és egyben erőforrásai határán lévő Egyesült Államok. Washington már nem tud kontrollálni minden folyamatot, de kihívói sem képesek erre. A jövő egy multipoláris világrendé, ám az átmenet könnyen konfliktusok forrásaként szolgálhat.

MEGOSZTÁS