//A háború emlékezete
Leningrád, a mai Szentpétervár ostroma 900 napig tartott #moszkvater

A háború emlékezete

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a rokonok történeteit és irodalmi élményeit felidézve emlékeztet a háború szörnyűségeire.

Leningrád, a mai Szentpétervár ostroma 900 napig tartott #moszkvater
Leningrád, a mai Szentpétervár ostroma 900 napig tartott
Palinka, palinka, 
csak az a baj, hogy malenyka…

Petya bácsinak, első feleségem révén távoli rokonunknak ez volt a kedvenc mondása, amikor meglátogattuk Moszkvától 300 kilométerre levő munkástelepülésen álló kényelmes faházában. Asszonyától tanultam meg, hogy mi a különbség sztugyeny és hologyec között – a szótár mindkettőt kocsonyának tiszteli. Náluk ettem először remek sóskás-tojásos kelt süteményt, pirogot. S hogy tiszteljék a magyar vendéget, engem mindig bolti vodkával és pezsgővel kínáltak, ők itták a házi pálinkát, a szamagónt. Ezt az italt jómagam is főztem anyósommal a fürdőházban, aki a méregerős, szamócával ízesített itallal vendégelte meg a házában apróbb javításokat végző, félig rokon mesterembereket, mivel pénzt természetesen nem fogadtak el.

„Mellesleg rossz nyelvek szerint házi pálinkát még hokedliből is lehet főzni. Mi cukorból és élesztőből kotyvasztottuk. De biztos, ami biztos, a házilag eszkábált pálinkafőző berendezéssel kétszer is lepároltuk”

Természetesen nem azért ragadtam tollat, hogy a szovjet emberek ivási szokásairól értekezzek, bár ez is megérne egy misét. Inkább azért, hogy valamiképp érzékeltessem, az a húszegynéhány millió halott a második világháborúban, az ő Honvédő Háborújukban minden családot érintett. Még a Moszkvától 300 kilométerre levő és textilgépeket gyártó üzem által fenntartott kis munkás települést sem kímélte. Ahol a háborúban nem textil gépek jöttek le a futószalagról. Miként a hatvanas években még zárt városként számon tartott ősi Muromban, a legendás vitéz, Ilja Muromec szülővárosában vagy a közeli Kovrov üzemeiben sem traktorokat és cross versenyekre alkalmas motorkerékpárokat szereltek össze azokban a nehéz esztendőkben.

Petya bácsi nem sokra emlékezett a háborúból, amelyben életét nem, de egyik ujját sikerült elveszítenie.

„Nem hajtottam végre semmilyen hőstettet – ismerte be szinte szégyenkezve – csak tettem a dolgomat. Mint a többiek”

Ez volt minden, amit ki tudtam húzni belőle. Nyíltszívű és derék férfiú volt. Nem volt benne harag a magyarok iránt, inkább jó szándékú rácsodálkozás. Hogy hány magyar menyecske nézte meg és ő hányat mért végig, fogalmam sincs. Ahogy asszonyának uralma alatt, amúgy csehovi módra, mint tisztes papucsférj ténykedett, rosszat aligha feltételezhettem róla.

Másfajta, megrázóbb élményben volt részem egy másik rokonunknál. Amikor mint egyetemista felugrottam akkor még feleséggé elő nem lépett egyetemista szerelmemmel Moszkvába, szükségünk volt szállásra. Ilyenkor jó, ha nagy a család. Mi, vékonypénzű egyetemisták, Sura néninél szálltunk meg, egy Moszkva környéki szputnyik városban. Egy a hruscsovi időkben épült háromemeletes kockaház garzon lakásában élt. Konyha, fürdőszoba és meglepően gondos asszonykézre utaló rend fogadott bennünket.

„Ez azért meglepő, mert Sura néninek hiányzott az egyik karja. Szanitéc volt és sebesült katonákat vonszolt ki kúszva a harcmezőről, géppuskatűzben, taposóaknák között sasszézva”

Nem lehetett könnyű munka, de még ötven felé is látszott rajta, hogy nem szűkölködött energiában. Hogy hány ember köszönhette neki az életét, azt nem számolta. Később kezének elvesztése egyedüllétre kárhoztatta. Hogyan bánt vele a haza? Nem biztos, hogy bőkezűen.  Mindenesetre lakást kapott, ahol az első szovjet tévékészüléket láttam. Egyszerű politúrozott fadoboz volt, tenyérnyi képernyővel és előtte akváriumra emlékeztető két hatalmas, összeillesztett üveglencsével. Halat hiába kerestem benne. A készülék akkor már nem működött, dísz lehetett a háborús veterán asszony házában. Sura néni nem panaszkodott a sorsára, összejárt barátnőivel, a háborúról nem szívesen beszélt. Kitüntetéseit is a sublót fiókjában őrizte, csak nagy ünnepeken tűzte ki.

Majd fél évszázaddal később, a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics könyvét „A nők a tűzvonalban”-t fordítva szomorúan gondoltam rá, miért nem kérdeztem ki Sura nénit. Most már valószínűleg sohasem tudom meg, milyen lehetett akkor az ellenséges lövedékek záporában menteni az életeket. Marad az irodalom hitele.

„A legmegdöbbentőbb történet Rozáliáé, családunk barátjáé. Édesanyjánál szálltunk meg leningrádi kirándulásunk során. Akkor nem is sejtettük, hogy ez az eleven, erőteljes és aktív asszony valójában háborús hős. A lánya, Rózsika a blokád alatt született”

Hitler nem bevenni, kiéheztetni akarta a várost. A bekerített Leningrádba két éven át csak a Ladoga-tavon át juthatott be bármi. Télen a jégen át vezetett az „élet útja”. Több száz teherautó szállított rajta muníciót és élelmiszert az ostrom alatt szenvedő városba.

Rózsika megszületett és etetni kellett. Miután édesanyja tudott autót vezetni, a legbiztosabb túlélési lehetőség az volt, ha beáll a szállító teherautókat vezető sofőrök seregébe. Itt a fizetség élelmiszer volt, a városi ínséges fejadag többszöröse. Szoptatós gyermekét a lakásban hagyta, a szomszédok felügyeletére, akik élő halottak voltak a nélkülözéstől. A csecsemő többnyire bepólyálva, egyedül hevert a néptelen lakásukban felszerelt kiságyban.

A németek gépfegyverekkel folyamatosan lőtték és bombázták a szállító teherautókat. Egy kíméletlenül zimankós téli napon Rózsika édesanyjának kocsiját is találat érte. Megsebesült, kórházba került – eszméletlenül. Testéből kioperálták a belefúródott golyókat. Szerencséje volt, életben maradt, ráadásul a műtétet végző sebész nő volt. Hihetetlen, de ez mentette meg Rózsika életét. A doktornőnek feltűnt, hogy a sebesült melléből anyatej szivárog

– Valahol lehet egy csecsemője – ébredt fel benne a felismerés.

„Bombázás és háború, halál és pusztulás ellenére megindult a nyomozás. A szanitécek hamarosan eljutottak a címre. A több emeletes ház már szinte lakatlan volt. A szomszédos lakásból éppen akkor cipelték ki a lakókat – zsákba varrva, koporsóra nem pazarolták a fát”

Nyöszörgés hallatszott az ajtó mögül, amit a szanitéc ifjak vállukkal törtek be. A jéghideg szobában egy alaposan bebugyolált csecsemő feküdt, nyöszörögni is alig tudott. Hogy mióta éhezett, nem lehetett kideríteni, hisz akik gondoskodtak róla, már kiköltöztek a temetőbe. Higított tejet kapott az előre felkészített cumisüvegből és indulás vissza a kórházba. A sebesült anya magához térve végre melléhez szoríthatta leányát. A gyermek életre szóló emlékként cipelte magával vegetatív betegségét, a pajzsmirigy elégtelenséget.

Rózsika sorsa érdekesen alakult. Elvált alkoholista férjétől és megismerkedett a leningrádi magyar konzulátus egyik diplomatájával. Az ismeretségből szerelem, házasság lett, megjött egy újabb gyermek s mindkettővel együtt éltek Budapesten. Majd több év következett Svájcban, ahová a férjet munkája kötötte egy nemzetközi szervezetben. A két fiú szép karriert futott be, az idősebb üzletember, az ifjabb kutatóorvos lett. Nem tudni, hogyan emlékeznek a nagymamára és édesanyjuk életének első hónapjaira.

Azután jöttek az írószövetségi évek, hazánkba látogató külföldi írók ügyeit intéztem, ismeretségek, barátságok szövődtek. S ahogy ezek szaporodtak, úgy gyarapodtak ismereteim is a háborúról. Személyes nem lehetett, két évvel később születtem, mint ahogy a világégés véget ért. A brezsnyevi korszak nem túlságosan kegyelt alkotója, Danyiil Granyin nyitotta fel a szememet, hogy mi is történt valójában a blokád 900 napja alatt az ostromlott Leningrádban. Tették ezt kíméletlen őszinteséggel, döbbenetes tényeket bemutatva.

„Az  Alesz Adamoviccsal közösen írt „A blokád könyve” megrázó olvasmányélmény”

Granyint amikor Budapesten járt, már ismertem korábbi műveiből, a háborút megidéző illetve az olvadás időszakának szentelt regényéből. A személyi kultusz egyik elszánt ellenfele volt. Azt is megtudtam, hogy végigharcolta a háborút. Igaz, rosszakarói vagy alkotó sikereire irigy konkurensei később kétségbe vonták harctéri történeteinek hitelességét, ám ez a történelem kacskaringós időszakában nem számított újdonságnak. Maradjunk azonban a megvalósult műnél. „A blokád könyve” merőben más volt, mint a korábbi háborús könyvek. A hőstettek mellett megmutatta azt is, hogy a halál közelsége, a nélkülözés, a mindent felülíró élni akarás hogyan nyomorítja meg az emberi életeket, torzíthatja el a lelkeket, késztet rettenetes cselekedetekre, még kannibalizmusra is.

„Granyinék dokumentum könyve hősök és áldozatok egyformán fájdalmas mementója volt, hitelesen egészítette ki Rózsika történetét”

Leningrád, ahol minden évtizedben megfordultam, ma már Szentpétervár. Észak-Velencéjeként fényét és vonzerejét visszanyerve ragyog, mint egy arisztokrata hölgy. A háborúra csak a temető utal a sírokkal. Meg a fakuló emlékezet. Ne hagyjuk végleg elhalványulni.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.