Lassan két éve tart az orosz-ukrán háború, és még nem nagyon látjuk a végét. Ahhoz, hogy a háború befagyasztásának/lezárásának esélyeit lássuk, érdemes megvizsgálni, hogyan jutott el a világ magáig a háborúig. Mit ígértek Gorbacsovnak? Hogyan terjeszkedett a NATO kelet felé? Miként jutott el Ukrajna a Majdanig, és a Janukovicsot megbuktató puccsig? Kik mozgatták a szálakat? Miért nem működtek a minszki megállapodások? Hogyan és miért söpörte le a háború kirobbanása előtt Washington az európai biztonsági rendszer átgondolásáról szóló orosz javaslatokat? Milyen megfontolásból futtatták zátonyra az angolszászok az orosz-ukrán békemegállapodást? Milyenek a háború kilátásai?

Lóránt Károly írása a #moszkvater.com számára

Mit ígértek Gorbacsovnak?

Az amerikai National Security Archive 2017-ben közzétette a NATO-tagországok és a Szovjetunió vezetői között a német újraegyesítéssel kapcsolatos tárgyalásokról készült jegyzőkönyveket. A közzétett harminc dokumentumból világosan kirajzolódik az az ígéret, hogy ha az újraegyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centit sem mozdul el kelet felé. Ez az ígéret a harminc dokumentumból háromban fordul elő. A James Baker amerikai külügyminiszter 1990. február 10-én kelt Helmut Kohl német kancellárnak írt levélben szó szerint a következő áll:

„Majd a következő kérdést tettem fel neki (Gorbacsovnak). Jobban örülne-e egy egyesült Németországnak a NATO-n kívül, függetlenül és amerikai erők nélkül, vagy inkább a NATO-hoz kötve, biztosítva, hogy a NATO joghatósága egy centimétert sem mozdul el kelet felé a jelenlegi pozíciójától?”

Gorbacsov erre azt válaszolta, hogy a szovjet vezetés minden ilyen lehetőségen komolyan elgondolkodik, és hamarosan »egyfajta szeminárium keretében« megvitatja azokat. Majd hozzátette, »Természetesen a NATO-övezet bármilyen kiterjesztése elfogadhatatlan lenne.« (Ebből következik, hogy a NATO a jelenlegi övezetében elfogadható lenne.)” (a National Archive számozása szerint a 8. számú dokumentum).

Az 5. számú dokumentum James Baker amerikai külügyminiszter és Mihail Gorbacsov főtitkár, illetve Eduard Sevardnadze között 1990. február 9-én a Kremlben zajlott beszélgetés átirata. Itt James Baker a következőt mondja: „Ha fenntartjuk jelenlétünket egy olyan Németországban, amely a NATO része, akkor a NATO- erők joghatósága nem terjedne ki egy centivel sem keletebbre. A nap végén, ha ez mindenki számára elfogadható, a két plusz négyes kontextusban folytathatnánk olyan megbeszéléseket, amelyekkel ilyen eredményt érhetnénk el”

A 6. számú dokumentum egy átirat a James Baker és Eduard Sevardnadze között folytatott beszélgetésből, ebben Baker azt mondja: „És az utolsó pont. A NATO az Egyesült Államok európai jelenlétét biztosító mechanizmus. Ha a NATO-t felszámolják, nem lesz ilyen mechanizmus Európában. Megértjük, hogy nemcsak a Szovjetunió, hanem más európai országok számára is fontosak a garanciák arra, hogy ha az Egyesült Államok a NATO keretein belül megtartja németországi jelenlétét, akkor a NATO jelenlegi katonai joghatósága egyetlen centiméterrel sem fog keleti irányba terjeszkedni. Úgy gondoljuk, hogy a »kettő+négy« mechanizmus keretében folytatott konzultációknak és megbeszéléseknek garantálniuk kell, hogy Németország egyesülése nem vezet a NATO katonai szervezetének kelet felé történő terjeszkedéséhez.”

„Az akkori amerikai és német vezető politikusok tehát világosan látták, hogy a NATO kiterjesztése súlyos problémákhoz vezetne Európában, és nem is gondolkodtak abban, viszont ezeket az ígéreteket végül nem foglalták írásba. A Szovjetunió felbomlásával az ígéretek feledésbe merültek”

Döntés a NATO kiterjesztéséről

A Gorbacsovnak frissen tett ígéretek ellenére amerikai hivatalos körökben a NATO-nak Lengyelországra és más államokra való lehetséges kiterjesztéséről már 1990 őszén beszélni kezdtek. A bővítést hangulatilag előkészítették azok a publicisztikák, amelyek indokolták, hogy a kialakult helyzetben, vagyis a Szovjetunió összeomlása után, miért kell az Egyesült Államoknak a befolyását kiterjesztenie. Az egyik ilyen emlékezetes eszmefuttatás 1990-ben jelent meg Charles Krauthammertől a Foreign Affairsban, az amerikai külpolitika egyik vezető folyóiratában. Krauthammer, az izraeli terjeszkedő politika és az iraki háború szenvedélyes támogatója cikkében kifejtette, hogy most évtizedekig az Egyesült Államok által uralt egypólusú világrend következik, illetve Washingtonnak mindent meg kell tennie, hogy az ebben a pillanatban kialakult egypólusú világrendet hosszú időn keresztül fenntartsa:

„Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását”

A NATO rövidesen, 1993-ban létrehozta a Békepartnerségi Programot, amely a gyakorlatban a NATO-tagság előszobája, és 1994-ben már az összes volt szocialista ország és a felbomlott Szovjetunió tagállamainak többsége is „békepartnerré” vált.

A további menetrendet tulajdonképpen Zbigniew Brzezinskinek, a hidegháború egyik legismertebb, lengyel származású képviselőjének a Foreign Affairsben 1995-ben megjelent cikke határozta meg, amely a Terv Európa számára: hogyan bővítsük a NATO-t? címet viselte. Brzezinski írásában úgy vette, hogy a NATO bővítése már egy eldöntött kérdés, és csak Clinton elnök tétovázása az, ami akadályt jelent, holott ez a tétovázás megszilárdíthatja az orosz ellenállást a NATO bármilyen bővítésével szemben.

„Az oroszok valóban egyre inkább tiltakoztak, ezért Brzezinski azt javasolta, a NATO nyilvánítsa ki, hogy bárki tagja lehet a NATO-nak, aki a szükséges kritériumokat teljesíti, akár Oroszország is. Brzezinski úgy gondolta, hogy ezzel véget lehetne vetni a NATO bővítéséről szóló vitáknak, miközben Oroszországnak nem lenne joga megvétózni a NATO bővítését”

Nemcsak Brzezinski, hanem sokan mások is támogatták a NATO bővítését, közöttük Henry Kissinger, aki azzal érvelt, hogy az atlanti térség nemzeteinek szükségük van egymásra. Amerika nélkül Európa egy félszigetté válik Eurázsia csúcsán, amely képtelen egyensúlyt, még kevésbé egységet találni, és fennáll a veszélye, hogy fokozatosan olyan helyzetbe kerül, mint az ókori Görögország volt Róma fennhatósága alatt.

„Az egyetlen nyitott kérdés az, hogy Amerika vagy Oroszország fogja-e játszani Róma szerepét”

Kissinger itt Halford Mackinder XX. század elején élt brit geopolitikus elméletére utal, amely az eurázsiai kontinenst tekintette – emberi és természeti erőforrásai miatt – meghatározónak, és azt mondta, hogy aki uralja ezt a „világszigetet”, az egyben a világot is uralja.

A NATO bővítéséről formálisan 1998-ban döntött az amerikai szenátus, ezt azonban megelőzte 1997 októberében és novemberében egy a szenátusi külügyi bizottságában folytatott vita. A vitában a bizottság 18 tagján kívül felszólaltak meghívott politikusok és szakértők, továbbá kutató intézetek képviselői. A bővítés mellett érvelt a szenátorok többsége és a meghívott politikusok és szakértők közül Madeleine Albright, a vita idején az Egyesült Államok külügyminisztere, Jeane J. Kirkpatrick, a Külpolitikai és védelmi tanulmányok igazgatója, korábban az USA ENSZ- nagykövete, Zbigniew Brzezinski, korábban az USA nemzetbiztonsági főtanácsadója és Henry Kissinger, aki Nixon elnök idején az USA külügyminisztere volt.

„A bővítés mellett elhangzott legfőbb érvek a következők voltak”

• A Nyugat Jaltában elárulta a közép-európai országokat, amikor a Szovjetunió befolyási övezetében hagyta őket, ma a NATO bővítésével történelmi lehetőség kínálkozik ennek helyrehozására;
• Európa továbbra is létfontosságú érdeke az Egyesült Államoknak. A világ demokráciáinak nagy százaléka Európában található. Bármilyen geopolitikai mércével mérve az amerikai érdekek szempontjából katasztrófa lenne, ha egy európai instabilitás megváltoztatná a jelenlegi európai helyzetet;
• Gondolni kell Európa jövőjének veszélyeire, amelyek ma még nem látszanak, de nem elképzelhetetlenek. Nem szabad elvetni annak lehetőségét, hogy Oroszország visszatérhet a múltbeli terjeszkedő politikájához;
• Ha nem bővítenék a NATO-t, akkor a Németország és Oroszország közötti országok saját védelmük érdekében elkerülhetetlenül más lehetőségek után néznének, és két- vagy többoldalú szövetségeket hoznának létre, ahogyan az 1930-as években is történt;
• A NATO egyik küldetése az kell legyen, hogy megakadályozza egyetlen állam hegemóniáját Európában.

Talán érdemes külön kiemelni Henry Kissinger érvelését, aki részben megismételve a Washington Postban 1994-ben megjelent cikkében mondottakat, azt hangsúlyozta, hogy

Amerika nélkül Európa egy félszigetté válna Eurázsia csúcsán, amely képtelen lenne egyensúlyt, még kevésbé egységet találni, és fennállna a veszélye, hogy fokozatosan az ókori Görögország Rómához viszonyított helyzetéhez hasonló szerepben találná magát. Európa nélkül Amerika sziget lenne Eurázsia partjainál, és pusztán egyfajta erőegyensúlyi politikára lenne kárhoztatva, amely nem tükrözi nemzeti géniuszát. Az amerikai jelenlét Európában egyfajta egyensúlyt biztosít. Franciaországnak biztonsági hálót nyújt a német hegemóniával szemben.

„Egy megosztott Európával szembesülő Oroszország ellenállhatatlan kísértést érezne arra, hogy betöltse a vákuumot. Egy Európától elszakadt Amerika elveszítené külpolitikájának egyik horgonyát, érvelt Kissinger”

A támogatók mellett jócskán voltak a NATO-expanzió ellenzői is. Mindenekelőtt a szenátusi bizottság öt tagja (tehát a tagok közel harmada) érvelt a bővítés ellen. John Ashcroft, Missouri szenátora szerint a NATO bővítésével Oroszországot elszigetelik akkor, amikor az Egyesült Államoknak Kína lesz a legfőbb vetélytársa. Dianna Feinstein kaliforniai szenátor azt vetette fel, hogy egy elszigetelt Oroszország Iránnal és Irakkal fog szorosabb szövetséget kialakítani, ami nem érdeke Amerikának. Bill Frist szenátor Tennessee-ből azzal érvelt, hogy az európai országok költségesnek és feleslegesnek tartják a bővítést. Paul Wellstone minnesotai szenátor megemlítette, hogy nemrég járt Oroszországban, és nagyon sok különböző pártállású emberrel beszélt, de a NATO bővítésének elutasításában mindenki egyetértett, tehát számítani kell Oroszország heves ellenállására. A külső szakértők közül érdemes kiemelni Jack Matlock érvelését, aki a felbomló Szovjetunióban Amerika utolsó nagykövete volt.

„Úgy gondolom – mondta a nagykövet, hogy új tagok felvétele ebben az időben és ilyen körülmények között elhibázott politika… Ha tehát most úgy kezelnénk Oroszországot, mintha legyőzött ellenség lenne, és potenciális fenyegetést jelentene a jövőben, akkor ugyanazt a hibát követnénk el, mint az első világháború után, amikor kizárólag Németországot okoltuk az első világháborúért. Tény, hogy senki sem fenyeget Európa újbóli felosztásával. Ezért abszurd azt állítani, ahogyan egyesek tették, hogy új tagokat kell felvenni a NATO-ba, hogy elkerüljük Európa jövőbeli megosztottságát”

Említsük meg, hogy még George Kennan, akinek 1940-es évek végi írásai inspirálták a hidegháború stratégiáját meghatározó Truman-doktrínát, is a bővítés ellen foglalt állást. Egy a New York Timesben 1997 elején megjelent cikkében a NATO bővítését végzetes hibának nevezte.

A bővítést ellenző intézmények közül talán érdemes kiemelni a neves konzervatív Cato intézetet. Az intézet külpolitikai kérdésekkel foglalkozó szakértője, Stanley Kober egy 1996-ban írt tanulmányában (NATO Expansion and the Danger of a Second Cold War) azt írja, hogy

„a NATO terjeszkedése önmagában „új Jaltát” eredményez, és Európát újra két ellenséges katonai táborra osztja”

Hiába volt azonban a figyelmeztetés, 1998. április 30-án a szenátus 80:19 arányban elfogadta a bővítési javaslatot. 45 republikánus és 35 demokrata szenátor szavazott a bővítés mellett, a 19 ellenző nagyjából fele-fele arányban oszlott meg a két párt között. És ekkor a gépezet beindult. Első körben három új országot, Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot vették fel a NATO-ba (1999), majd öt év múlva az összes volt szocialista országot és a Szovjetunióból kivált balti államokat. A mai orosz-ukrán háború szempontjából azonban a döntő változást a 2008. évi bukaresti NATO-csúcs jelentette, ahol hosszabb távon NATO-tagságot kínáltak Grúziának és Ukrajnának.

Orosz biztonsági kezdeményezések

„Az oroszok 2008-ban egy olyan európai biztonsági rendszert javasoltak, amely azonos biztonságot nyújtott volna valamennyi résztvevőnek. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egyik fél sem tehet olyan lépést, amelyet a másik fenyegetésnek vél. Ezt az európai nagy országok elfogadhatónak tartották volna, Amerika azonban elutasította, és a NATO tovább terjeszkedett kelet felé (Albánia, Horvátország, Montenegró)”

2008 márciusában, egy hónappal a NATO bukaresti csúcstalálkozója előtt Viktor Juscsenko ukrán elnök, Julija Timosenko miniszterelnök és Arszenyij Jacenyuk parlamenti elnök aláírtak egy nyilatkozatot („hármak levele”), amelyben azt kérik, hogy a bukaresti csúcstalálkozón a tagsági akcióterv (Membership Action Plan) szerint hagyják jóvá Ukrajna leendő NATO- csatlakozását.

A NATO-csúcson George W. Bush amerikai elnök, de talán célszerűbb úgy fogalmazni, hogy az atlanti blokk országai – az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, továbbá Svédország, a balti országok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Románia – támogatták Ukrajna leendő NATO- tagságát, ezzel szemben az Európai gazdasági Közösség valamikori alapító országai, Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok ellenezték, amely ellenzéshez Görögország, Norvégia és Magyarország is csatlakozott. Végül egy olyan kompromisszum született, amely nem azonnali tagságot, hanem a tagsághoz vezető út megkezdését, az úgynevezett tagsági akciótervet kínált Ukrajnának, a kiadott deklaráció szerint:

„A NATO üdvözli Ukrajna és Grúzia NATO-tagságra irányuló euroatlanti törekvéseit. Ma megállapodtunk abban, hogy ezek az országok a NATO tagjai lesznek. A tagsághoz vezető közvetlen úton a tagsági akcióterv a következő lépés Ukrajna és Grúzia számára”

Ukrajna a NATO tagság ellen

Ha összehasonlítjuk Ukrajna etnikai térképét, és mondjuk a 2006-os választási térképet (1. és 2. ábra), teljesen világos lesz, hogy Ukrajna nem képvisel egy egységes nemzetet, hanem mind nyelvileg, mind érzelmileg különálló részekből áll. Ilyen különböző részeket azonban nem könnyű összetartani. Az teljesen érthető, hogy a Szovjetunióból kiszakadt Ukrajna vezetői az ország XX. századi területi gyarapodásait meg kívánják tartani, a kérdés inkább az, hogy ezt miként tehetnék meg. A kérdés megválaszolásához a legreálisabb, vagyis a valóságban megvalósítható módon talán Leonyid Kucsma, Ukrajna 1994-ben hivatalba lépett második elnöke jutott el, amikor a beiktatási beszédében azt mondta:

„Ukrajna történelmileg az eurázsiai kulturális és gazdasági tér része. Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei most a volt Szovjetunió e területére összpontosulnak. Hagyományos tudományos, kulturális és családi kötelékek is összekötnek bennünket a Szovjetunió egykori köztársaságaival. Meggyőződésem, hogy Ukrajna az eurázsiai gazdasági integráció egyik vezető szerepét töltheti be”

Kucsma aláírta a barátsági, együttműködési és partnerségi szerződést Oroszországgal, és támogatta a FÁK-kal való tárgyalási fordulót. Emellett az oroszt hivatalos nyelvként ismerte el. Különleges partnerségi megállapodást írt alá a NATO-val, és felvetette a szövetségi tagság lehetőségét.

Az ukrán ellenzék azonban meg akarta akadályozni és népszavazást követelt, tudván, hogy a lakosság nagy többsége (mintegy hatvan százaléka) elutasítja a NATO-tagságot (3. ábra). Olyan ukrán politikusok is, mint Jurij Jehanurov, aki 2005-06-ban Ukrajna miniszterelnöke volt és Julija Timosenko (akkor éppen miniszterelnök), kijelentették, hogy Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz, amíg a lakosság továbbra is ellenzi a tagságot, de még abban az évben az ukrán kormány tájékoztató kampányt indított, amelynek célja az volt, hogy meggyőzze az ukrán lakosságot a tagság előnyeiről.

Két év múlva fordulat következett be a politikai vezetésben. Ukrajna rövid függetlensége óta már a sokadik. A 2010-es választásokon a Régiók pártja képviseletében Viktor Janukovics került vissza az elnöki székbe, és ez változást jelentett Ukrajna és a NATO kapcsolataiban, Janukovics ugyanis kijelentette, hogy Ukrajna „európai, el nem kötelezett állam” marad. Ez után, 2010. június 3-án az ukrán parlament megszavazott egy Janukovics által személyesen kidolgozott törvényjavaslatot, amely a NATO-tagság célját kizárja az ország nemzetbiztonsági stratégiájából.                            

A soknemzetiségű ukrán állam nemzetiségi jogainak elismeréseképpen az ukrán parlament – az egyesült ellenzék tiltakozása mellett – elfogadott egy nyelvtörvényt, amelynek értelmében az ukrán marad az ország hivatalos nyelve, de a kisebbségek hivatalosan is használhatják anyanyelvüket, ha arányuk eléri a 10 százalékot egy közigazgatási egységen belül.

„Eszerint az orosz nyelv Ukrajna 27 megyéje közül 13-ban kap regionális státust, Kárpátalján a magyar, a Krímben a krími tatár, Csernyivei megyében pedig a román nyelv emelkedik regionális szintre. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig”

Három év múlva, 2013. november 21-én Janukovics felfüggesztette az Európai Unióval kötendő társulási megállapodás aláírásának előkészületeit, mert nem akart Moszkvával szakítani. Ekkor Arszenyij Jacenyuk, az ellenzéki Batykivscsina párt frakcióvezetője a Twitteren keresztül tüntetésekre szólított fel, és éjjelre össze is gyűlt mintegy kétezer fős tömeg a Majdan téren. Az összegyűlt tüntetők a közösségi hálózatok segítségével szerveződni kezdtek. A következő napokban az ellenzéki és az Európai Unióhoz való csatlakozást preferáló pártok álltak a tüntetések élére, amelynek létszáma hamarosan elérte a kétszázezer főt.

A tüntetők és általában a Nyugat-barát pártok komoly segítséget kaptak az Egyesült Államoktól. Victoria Nuland – az európai és eurázsiai ügyekért felelős amerikai külügyminiszter-helyettes – 2013. december 13-án, a washingtoni nemzetközi üzleti konferencián ezt a segítséget a következőképpen jellemezte:

„Az ukrán függetlenség 1991-es kikiáltása óta az Egyesült Államok támogatta az ukránokat a demokratikus intézmények fejlesztésében, valamint a civil társadalom és a jó államforma előmozdításában – mindabban, ami Ukrajna európai céljainak eléréséhez szükséges. Több mint ötmilliárd dollárt fektettünk be, hogy segítsük Ukrajnát ezen és más célok elérésében”

Ő maga gyakori vendég volt Kijevben, mint mondta, öt hét alatt háromszor is ellátogatott oda, és első alkalommal december 5-én látogatta meg a Majdan téri tüntetőket és lelkesítette őket, akár csak John McCain arizonai szenátor, aki december 15-én intézett beszédet a tömeghez.

 A tüntetők és a kormány közötti tárgyalások ismételten zátonyra futottak, ugyanis a tüntetők nem akartak megegyezni a kormánnyal. Végül a sok huzavona után az vitte dűlőre a dolgot, hogy február 20-án orvlövészekkel a tömegbe lövettek.

„Az orvlövészek szerepe igazolt, de hogy kinek a felkérésére, és kik lőttek, arról máig nincs általánosan elfogadott álláspont. Egy kiszivárgott telefonbeszélgetés – amely Urmas Paet észt külügyminiszter és Catherine Ashton, az EU külügyi vezetője között történt -arra utal, hogy az orvlövészek nem a Janukovics-kormány emberei, hanem az ellenzék provokátorai voltak”

Paet azt mondja, egy orvos tájékoztatta őt arról, hogy ugyanazok a golyók öltek meg embereket mindkét oldalon: a rendőrség és a tüntetők oldalán is. „Így egyre erősebb a felfogás, hogy az orvlövészek mögött nem Janukovics állt, hanem valaki az új koalícióból” – mondta Paet. Egy a University of Ottawa (Kanada) által jegyzett és az Amerikai Politikatudományi Társaság éves ülésén (San Franciscóban, 2015. szeptember 3-6.) bemutatott, hatalmas információtömeget feldolgozó tanulmány (The Snipers Massacre on the Maidan in Ukraine), arra a következtetésre jut, hogy a mészárlás egy hamis zászlós művelet volt, amelyet racionálisan terveztek meg és hajtottak végre a kormány megdöntése és a hatalom átvétele céljából.

A mészárlásért a tüntetők és a nyugati politikusok és a média egyértelműen Janukovicsot tette felelőssé, és ez olyan felháborodást váltott ki, hogy Janukovicsnak nem volt más választása, mint lemondani, és eltávozni az országból. A „Méltóság Forradalma” ilyen módon győzött.

„Az új kormányt egy lehallgatott beszélgetés szerint Viktoria Nuland és az amerikai nagykövet, Geoffrey Pyatt állította össze, Jacenyukot téve meg miniszterelnöknek. Ebben a beszélgetésben hangzott el az az Európai Unió tehetetlenségére utaló gyakran idézett trágárság: fuck the EU”

A változásokkal egy erősen nacionalista és egyben Nyugatbarát vezetése lett Ukrajnának. Ezt jelzi, hogy az új kormány egyik első intézkedése (február 23.) az volt, hogy a 2012-ben elfogadott, a nyelvi kisebbségeknek kedvező nyelvtörvényt visszavonta. A fordulat egyértelművé tette Ukrajna NATO-elkötelezettségét, a megválasztott új elnök, Pertro Porosenko ismét a nyugati integrációt helyezte előtérbe, társulási szerződést írt alá az Európai Unióval, bejelentette a NATO-val való integráció tovább folytatását.

Az amerikai külügyminisztérium által felállított kormánnyal Oroszország számára reális veszéllyé vált, hogy Ukrajna felmondja a Fekete-tengeri Flotta állomásoztatásáról szóló szerződést, ezért Oroszország a Krím megszállásáról, majd elcsatolásáról döntött, ami február 27-től kezdve gyors ütemben meg is történt. Ez annál is könnyebben ment, mert a változatos történelmű félsziget lakosságának többsége orosz volt, Ukrajnához csak 1954-ben került, amikor az ukrán származású Hruscsov az ukránok orosz birodalomhoz való csatlakozásának 300. évfordulója alkalmából Ukrajnának ajándékozta.

„A kijevi kormányváltás után nem sokkal Kelet-Ukrajnában, Donyeckben és Luhanszkban is széles körű megmozdulások kezdődtek. A helyi oroszok és oroszbarát ukránok nem ismerték el a kijevi kormányváltást, és a terület Oroszországhoz való csatolását követelve kikiáltották a donyecki (április 7.) majd a luhanszki (április 27.) népköztársaságot”

Oroszországnak azonban nem a területszerzés volt a célja, hanem az, hogy az orosz, illetve az Oroszországgal baráti kapcsolatot ápoló lakosság befolyásolja a kijevi politikát, úgy. hogy Ukrajna ne tudjon a NATO-hoz csatlakozni. Hamarosan azonban fegyveres harcok kezdődtek az önállósodni kívánó keleti területek és az ukránok között

A minszki tárgyalások

Franciaország és Németország akkori vezetői elég hamar felismerték, hogy ez a háború nem érdekük, és megpróbálták annak eszkalációját megakadályozni. 2014. június 6-án, a normandiai partraszállásra emlékező D napon találkoztak Franciaország, Németország, Ukrajna és Oroszország képviselői – a normandiai négyek -, hogy megbeszéljék, milyen feltételekkel lehetne a kialakult konfliktust megoldani, ami elvezetett a minszki egyezményekhez.

Ezt követően egy Ukrajnából Oroszországból és az EBESZ képviselőiből álló háromoldalú kapcsolattartó csoport kidolgozott egy 12 pontból álló jegyzőkönyvet, amelynek legfontosabb pontjai az azonnali tűzszünet, a nehézfegyverzet legalább 50 kilométerre való visszavonása, az EBESZ ellenőrzésének biztosítása és az önigazgatásról szóló helyi választások megtartása voltak.

„A fegyverszünet azonban nem bizonyult tartósnak ezért 2015 februárjában újból összeültek az érdekelt felek”

Az eseményen részt vett Vlagyimir Putyin orosz elnök, Petro Porosenko ukrán elnök, Angela Merkel német kancellár, François Hollande francia elnök, Alekszandr Zaharcsenko és a Donyecki és Luhanszki Népköztársaság vezetői. Az elfogadott 13. pontos egyezmény lényege a tűzszüneten és a fegyverek visszavonásán túlmenően az volt, hogy Ukrajna visszaállítja ellenőrzését Donyeck és Luhanszk felett, de a két megye autonómiát kap és képviselve lesz az ukrán kormányban.

„Ezzel Oroszország gyakorlatilag vétójogot kapott volna az ukrán külpolitikában, vagyis megakadályozhatta volna Ukrajna NATO csatlakozását”

Az egyezményeket azonban senki sem tartotta be, mert olyan kompromisszumokat tartalmazott, amelyek ellentétesek voltak a felek alapvető érdekeivel. Az oroszok a két autonóm megye ukrán parlamentben való képviseletével lényegében az ukrán külpolitikát akarták ellenőrizni, Ukrajna pedig vissza akarta szerezni az elveszett területek feletti ellenőrzését. Az Egyesült Államoknak nem volt érdeke, sőt ellenérdekelt volt az egyezmény betartásában, a németeknek és a franciáknak pedig nem volt erejük az elfogadott elvek kikényszerítésére.

„A Nyugat azonban soha nem is tekintette Oroszországot egyenrangú partnernek”

Angela Merkel volt német kancellár mentegetve saját Oroszország-politikáját 2022. december 7-én interjút adott a Die Welt című német újságnak, amelyben szó szerint a következőket mondta: „A 2014-es minszki megállapodás egy kísérlet volt arra, hogy Ukrajna időt nyerjen. Ukrajna ezt az időt arra használta fel, hogy megerősödjön, amint az ma látható is. A 2014-2015-ös Ukrajna és a mai Ukrajna nem ugyanaz. Mindenki számára világos volt, hogy a konfliktus csak felfüggesztésre került, és a probléma nem oldódott meg, de éppen ez volt az, ami felbecsülhetetlen időt adott Ukrajnának.”

Így nem is volt csoda, hogy a Minszk II megállapodás nem valósult meg, sőt a szakadár köztársaságok lakossága ellen állandósultak a támadások, amiről Moszkva azt mondta, hogy 2022-ig már 13 ezer polgári áldozata volt az ukrán ágyúzásoknak.

„Az utolsó tárgyalás Amerika és Oroszország között, amikor még meg lehetett volna állítani a háborút, 2022. január 10-én zajlott Genfben. Oroszország fő kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja”

Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes azonban ezt határozottan elutasította, és leszögezte, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a NATO tagja legyen, amit a jelenlegi ukrán vezetés rendkívüli módon szorgalmaz. Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes viszont kijelentette, hogy Oroszország ebben az ügyben már nem tud hova hátrálni.

Boris Johnson Kijevben

Röviddel az orosz támadás után, márciusban, Törökországban tárgyalások kezdődtek Szergej Lavrov orosz és Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter között. Az Al-Jazeera március 20-i riportjában idézi Mevlüt Cavusoglu török külügyminisztert, aki kijelentette: „Úgy látjuk, hogy a felek közel állnak a megállapodáshoz”. Egy 15 pontos béke megállapodás volt az asztalon, amelynek értelmében Oroszország visszavonulna a február 23-i pozíciójához, amikor is a Donbász régió egy részét és a teljes Krím-félszigetet ellenőrizte, cserébe Ukrajna megígérné, hogy nem törekszik NATO-tagságra, és helyette biztonsági garanciákat kapna több országtól.

„Ekkor (április 9-én) Boris Johnson brit miniszterelnök váratlanul megjelent Kijevben és Ukrajinszka Pravda, Ukrajna egyik legelismertebb hírportálja szerint két egyszerű üzenetet hozott. Az első az, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök háborús bűnös, nyomást kell gyakorolni rá, nem pedig tárgyalni vele. A második pedig az, hogy még ha Ukrajna kész is aláírni Putyinnal bizonyos garanciális megállapodásokat, ők nem”

A kollektív Nyugat, amely még februárban azt javasolta Zelenszkijnek, hogy adja meg magát és meneküljön el, most úgy érezte, hogy Putyin valójában nem is olyan erős, mint ahogyan korábban képzelték, és hogy itt a lehetőség, hogy ‘nyomást gyakoroljanak rá’. Johnson később, áprilisban egy indiai út során nyilvánosan is megerősítette a tárgyalásokkal szembeni ellenállását, amikor a Reuters szerint újságíróknak azt mondta, hogy Putyinnal tárgyalni olyan, mintha „egy krokodillal tárgyalnánk, amikor a lábadat az állkapcsában tartja”.

Három nappal azután, hogy Johnson visszatért Nagy-Britanniába, Putyin azt mondta, hogy a tárgyalások zsákutcába jutottak. Hogy mi volt a Nyugat célja a béketárgyalások megakadályozásával, arra Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter április végi lengyelországi sajtótájékoztatóján tett megjegyzései utalnak. Arra a kérdésre ugyanis, hogy február óta változtak-e az amerikai célok, azt válaszolta, hogy az Egyesült Államok támogatja Ukrajnát abban, hogy megtartsa szuverenitását és megvédje területét, majd hozzátett egy második, korábban ki nem mondott célt:

„Azt akarjuk, hogy Oroszországot olyan mértékben meggyengítsük, hogy ne tudjon olyan dolgokat tenni, mint amilyeneket Ukrajna lerohanásával tett”

Nem biztatók a kilátások

Az orosz-ukrán háborúnak eddig már mintegy többszázezer áldozata lehet. Ha Oroszország el akarja érni eredeti célját, Ukrajna semlegességét, akkor – figyelembe véve a Nyugat eddig tett ígéreteinek be nem tartását és a minszki egyezménnyel kapcsolatos félrevezetést – logikusan nem tehet mást, mint hogy az egész országot elfoglalja. Ennek alternatívája egy olyan befagyott konfliktus, mint ami Észak- és Dél-Korea között áll fenn, egyik oldalon a NATO Ukrajnában felsorakoztatott erőivel, a másikon az orosz haderővel, de még egy nyílt orosz-NATO háború sem zárható ki, ami harmadik világháborúvá fajulhat.

„Mindezeket figyelembe véve a következő évre, sőt még az azt követőkre sem lehet megállapodott, kiszámítható nemzetközi helyzetre számítani, ami teljesen bizonytalanná teszi közvetlen (európai) környezetünk gazdasági helyzetét”

Ebben a helyzetben egyet tehetünk, számba véve a lehetséges problémákat és a mérnöki gyakorlatnak megfelelően a legrosszabb esetből kiindulva ki kell építeni egy túlélési stratégiát az ország szintjén, de az egyéni, családi szinteken is. Országos szinten a gazdasági növekedés erőltetése helyett minden eszközzel a külső egyensúly elérését kell kitűznünk, mert különben úgy járunk, mint a hetvenes években, amikor úgy adósodtunk el, hogy végül a felhalmozott adóssághegyből gyakorlatilag semmit nem vontunk be az ország fejlesztésébe. Emellett, amennyire lehet, zárni kell a gazdaságot, mindenek előtt a vertikális (termelőtől a fogyasztóig) kapcsolatok kiépítésével, a valamikori hangya mozgalom mintájára. Fontos, hogy az elkerülhetetlenül jelentkező terheket a lakosságon a teherviselő képessége arányában osszuk el.

Összességében abból kell kiindulnunk, hogy nagyon kemény időknek nézünk elébe, amikor azt is eredménynek lehet elkönyvelni, ha meg tudjuk tartani a nemzetközi békét, és azt, amit eddig elértünk.