//A bosszú hadparancsa
„A parancs 3. pontja alapján pedig egyértelművé vált az, hogy munkaerőként szállítják el az összegyűjtötteket, ugyanis ruhát és élelmet is kellett magukkal vinni. Igen, nem haláltáborokba, hanem a szovjet munkatáborokba szállították el ezeket az embereket, ahol a kényszermunkásoknak élve és lehetőleg egészségesen kellett megérkezniük” #moszkvater

A bosszú hadparancsa

MEGOSZTÁS

Családok tízezrei számára jelentette a véget az 1944. december 22-én, a II. világháború során Magyarország területére megérkező 2. Ukrán Front parancsnoka, Malinovszkij marsall és a 3. Ukrán Front parancsnoka, Tolbuhin marsall által kiadott 0060. számú szovjet hadparancs. Ennek alapján hurcolták el a német nemzetiségűeket, és az annak mondott magyarokat kényszermunkára, vagy, ahogy akkoriban hívták, málenkij robotra a Szovjetunió GUPVI lágereibe 1944-45-ben.

„A parancs 3. pontja alapján pedig egyértelművé vált az, hogy munkaerőként szállítják el az összegyűjtötteket, ugyanis ruhát és élelmet is kellett magukkal vinni. Igen, nem haláltáborokba, hanem a szovjet munkatáborokba szállították el ezeket az embereket, ahol a kényszermunkásoknak élve és lehetőleg egészségesen kellett megérkezniük” #moszkvater
„A parancs 3. pontja alapján pedig egyértelművé vált az, hogy munkaerőként szállítják el az összegyűjtötteket, ugyanis ruhát és élelmet is kellett magukkal vinni. Igen, nem haláltáborokba, hanem a szovjet munkatáborokba szállították el ezeket az embereket, ahol a kényszermunkásoknak élve és lehetőleg egészségesen kellett megérkezniük”

A 0060-as hadparancs az egyik legkegyetlenebb, legembertelenebb parancs volt, amit egy még véget nem érő háború már látható győztese hozott. Ugyanis ebben nincs másról szó, mint a kollektív büntetés gyakorlásáról, azaz népek, nemzetek, nemzetiségek és családok törvényességre emelt szétszakításáról, elhurcoltatásáról és végső soron a megaláztatásáról. S ez elfogadhatatlan még akkor is, ha a világháború végén és után a kollektív büntetés módszerét mások is előszeretettel alkalmazták.

„Már a hadiparancs kiadásának dátuma is pontosan ezt a célt szolgálta, hiszen amikor 1944. december 22-én megjelent a Magyarországra megérkező 2. Ukrán Front parancsnoka, Malinovszkij marsall és a 3. Ukrán Front parancsnoka, Tolbuhin marsall által kiadott 0060. számú szovjet hadparancs, éppen azon a napon jött létre a Moszkvából irányított Ideiglenes Nemzeti Kormány. Legyenek az elhurcolások is az új kormány felelőssége”

Persze, a két kitűnő tábornok nem ott és akkor találta ki, és írta alá mindezt, ugyanis a történészek a már kutatható dokumentumokból egyértelműen kiderítették, hogy a Szovjetunióban már 1943 nyarán – ez még a kurszki csata ideje – tervezték a német foglyok foglalkoztatását a háború utáni újjáépítési munkálatokban. Ráadásul előkerült egy 1944 júliusában elkészült jelentés, amely 5 millió hadifogoly, és civil rab tízéves kényszermunkájával számol, ami megközelítőleg 40 milliárd dollár nyereséget termelne.

„Igen, igaza van azoknak, akik azt mondják erre, azt a szenvedést, amit a Szovjetunió lakosságának el kellett szenvednie a háború alatt, ez az összeg messze nem kárpótolja. Ám amíg itt a civil lakosság szenvedését kiemeljük, addig a szovjet elképzelések, illetve maga a hadparancs ugyanúgy sújtotta az ártatlan civileket is”

A fentebb említett jelentés alapján 1944 novemberében a szovjet hírszerzés Arkagyij Apollonov vezérezredes és Ivan Gorbatyuk vezérőrnagy vezetésével felmérte a 2., 3. és a 4. Ukrán Frontok által elfoglalt területeken élő németeket lakhely, életkor és nem alapján. A tábornokok jelentése alapján megkezdődött a lajstromba vettek táborokba gyűjtése, majd internálása. Akiről kiderült, vagy csak azt feltételezték, hogy német, vagy felmenői között vannak német származásúak, azok mind megbüntetendők voltak Adolf Hitler és követőinek sosem megbocsátható bűnei miatt. Erről az 1944. december 16-án a szovjet Állami Védelmi Bizottság (ÁVB) kiadott 7161. számú határozat döntött, melyet maga Sztálin írt alá.

„A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes németet – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket.

„Ki kell emelni, hogy a mozgósítás mind a német és a magyar állampolgárságú, mind pedig a román, jugoszláv, bolgár és csehszlovák állampolgárságú németekre vonatkozik”

Utasítani kell Malinovszkij és Tolbuhin elvtársat Magyarország esetében, Petrov elvtársat Csehszlovákiában, hogy a városparancsnokokon keresztül e határozat első pontjának megfelelően kihirdessék a frontparancsnokság nevében a németek internálása érdekében szükséges rendelkezéseket, valamint a szovjet Belügyi Népbiztosság megbízottjaival közösen biztosítsák a mobilizálandó németek gyűjtőhelyeken történő megjelenése érdekében szükséges intézkedések megtételét.

A németek begyűjtését és internálását 1944 decemberében és 1945 januárjában le kell bonyolítani és a munkaterületre való kiszállítást 1945. február 15-ig be kell fejezni.

J. V. Sztálin

Állami Védelmi Bizottság Elnöke”

Ennek lett aztán méltó folytatása a 0060-as szovjet hadparancs, amely már nem közvetlenül a frontvonal mögötti területekre internálta az embereket, hanem a szovjetunióbeli kényszermunkára vitték el őket. Ráadásul túlnyomó többségében civileket. És itt már szó sem volt a gyakorlati végrehajtásnál, hogy kizárólag német vagy német származású embereket szakítsanak el végleg, vagy nagyon hosszú időre a családjaiktól. A begyűjtéseknél mindenki németnek számított, akinek akár egy csepp német vér is folyik az ereiben, vagy akár a neve németségre utal.

„A parancs 3. pontja alapján pedig egyértelművé vált az, hogy munkaerőként szállítják el az összegyűjtötteket, ugyanis ruhát és élelmet is kellett magukkal vinni. Igen, nem haláltáborokba, hanem a szovjet munkatáborokba szállították el ezeket az embereket, ahol a kényszermunkásoknak élve és lehetőleg egészségesen kellett megérkezniük”

Arról, hogy kik kerültek fel a deportálási listákra, a helyi közigazgatási vezetőknek, és a helyi NKVD-s osztagparancsnokoknak kellett dönteni, főleg utóbbiak vezetése alatt. Miután a hadparancs 4. pontja nem rendelkezett konkrétan a deportáltak kiválasztásáról, nagyon rövid időn belül már csak az volt a lényeg, hogy teljesítsék az adott tervszámokat, és a málenkij robotra szántakat mindenhol a Vörös Hadsereg bizalmát élvező új rendfenntartók gyűjtötték be.

Az érintetteket és családtagjaikat a parancs utolsó pontja félemlítette meg,amely szerint a nem engedelmeskedők felett hadbíróság fog ítélni. Sokan, bár már hallomásból tudták, hogy nem néhány napra viszik őket dolgozni a frontvonalak mögé, hanem a Szovjetunióba, de a szüleik, szeretteik féltése miatt vállalták mégis a szenvedéseket.

„Megállapítható ugyanakkor a megmaradt és előkerült dokumentumokból, hogy ahol a szovjet csapatok gyorsan átvonultak, ott az elhurcolás csak szórványos volt”

Amikor pedig a romeltakarításra vagy egyéb munkavégzésre való hivatkozással elszállították a Szovjetunióba a kijelölteket, akkor ugyanúgy, mint a hadifoglyok, a Szovjetunióban létrehozott táborrendszer, a GUPVI valamelyik munkatáborába kerültek. A 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján 1862 helységből 101 686 férfit, 29 212 nőt, összesen 130 898 személyt hurcoltak el málenkij robotra. 2005 végéig az orosz Háborús Emlékbizottság szakemberei 66 277 fő, a táborokban meghalt fogoly nevét találták meg a dokumentumokban. A foglyok többségének halálát nem lehet dokumentálni, mert a gyűjtőtáborokban, vagy a kiszállítás közben haltak meg.

Azok a szerencsések, akik hazatérhettek a málenkij robot borzalmaiból – volt köztük nem kevés olyan is, aki öt éven keresztül végzett kényszermunkát a különböző szovjet iparvidékeken –, azok a kommunista magyar kormányoktól semmiféle segítséget nem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A szocialista rendszerben ezeket a férfiakat és nőket háborús bűnösként tartották számon, helyzetükről nem beszélhettek.

MEGOSZTÁS