Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a Vlagyimir Viszockijig vezető úton már a kortársakhoz, Bulat Okudzsavához, Jurij Vizborhoz és Alekszandr Galicshoz ér. Abban a korban járunk, amikor a „hruscsovi olvadás” kicsit megnyitja a szelepeket, nagyobb teret ad a könnyebb műfajoknak és kritikának is. S ne felejtsük el, megjelenik a magnó is, amelynek segítségével a bárdok művészete kiszabadul a füstös szobákból. Ez a közhangulat kedvez a dal és a sanzon műfajának, a bárdoknak, akiknek a dala meghódítja a szíveket.
A generalisszimusz meghal. Távozása megrázza az országot, de egyben kaput is nyit a frissítő, a múlt maradványait kisöprő szeleknek. A nagy, össznépi gyász után felébred a remény, hogy más élet lesz. Szabadabb és gazdagabb. Emberibb. Feltárulnak a múlt bűnei, könnyebben lélegezhet irodalom, művészet.
„Jóllehet a kultúrában a párt megőrzi primátusát, már nem csak a nagyszerű, megfeszített tempójú birodalomépítés a témája az íróknak, művészeknek, a filmvászon mestereinek. Könnyedebb hangvételű alkotások is születnek”
A metrón könyvet olvasók kezében mind gyakrabban jelenik meg a krimi. Sőt, már a nyugati irodalom erősen megszűrt alkotásai is ott kínálják magukat a könyvesboltok kirakataiban. Nem sokáig, percek alatt elkapkodják őket, mint mindent, ami érdekesebbé, élhetőbbé teszi a háború utáni nehéz években kifakult életet.
Ez nagyon meglátszik a hétköznapokon is. Megjelenik néhány, régebben csak az álmokban visszaköszönő luxuscikk, s ez alapjaiban átírja az átlag szovjet honpolgár életét.
„A hruscsovi <olvadás> jobban odafigyel a mindennapi élet apró, de fontos igényeire”
Gombamód szaporodnak a lakótelepek. Már nem csak az istenített, de annál értékesebb költő, Majakovszkij hőse, Ivan Kozirev vasöntő költözik új otthonba, de emberek milliói. Igaz, egyelőre a három-négy emeletes hruscsovkának becézett szürke épületek kínálják nem túl egyedi, szűkre szabott életterüket. Noha a hivatalos ideológia „az ember az első” nemes eszméjét hirdeti, a tervezők kifelejtik – kispórolják belőlük a liftet. Nem gondolva arra, hogyan jut fel karján csecsemőjével a boltban mind tehetősebben bevásárló ifjú anya, vagy az otthoni, családi munka dandárját magára vállaló nagymama.
„Reagál erre a mind bátrabb valóságfeltáró irodalom is, mind gyakoribb az uniformizálódó valóságon, magánéleten csipkelődő kisregény. Már nem csak a gyárak vagy a kolhozok visszásságait megszellőztető írások látnak napvilágot, sort kerítenek a szerzők a hétköznapok fogyatékosságaira is”
Az iskolából hazatérő nebuló a sok egyforma ház, lakás között nem találja meg szűkös kínálat által behatárolt, nem túl egyedi otthonát. Nem az a gond, hogy a házak, a bútorok egyformák, de lassan a fejek is.
A sokat kifogásolt hiánygazdaság ellenére egyre több árucikk jelenik meg a boltok pultjain. Már lehet erről is írni. Mindennapok a gondjait a nem csituló népszerűségű bárdok is dalba foglalják, s némileg orvosolják. A kényszeredett puritanizmus is múlóban van, ám ennek a lassan beinduló tömegcikk termelés fogyatékosságai szabnak gátat. Lazul a politikai és tematikai fegyelem és kontroll, szabadabb utat kapnak az érzelmek.
„Mindez természetesen rányomja bélyegét a dalra, különösképp szerzőire. Még messze van az elektronikus gitár kora, az erősítők vezetékeinek kígyózó világa, a gigakoncertek. Még az olcsón elérhető és klasszikus héthúrú gitár a kedvenc, és dívik a kis társaságban, baráti közösségben való szórakozás, éneklés. A dal sokáig marad az érzelmek kifejezője. Akár a leghétköznapibbaké. És a bírálaté. A párté és a rendszeré is”
Még jelen vannak a múltat idéző dalok a háborút megjárt költő, prózaíró Bulat Okudzsava (1924-1997) dala, a „Milyen jó ártatlan katonának lenni”, a soha hőssé nem lett Vaszilij Tyorkin zenével kísért monológja. De ugyancsak tőle már megfogalmazódik a jobb életben reménykedő ember vágyainak őszinte beismeréssel végződő kívánság listája Villon parafrázisának is tekinthető dalában, az „Imá”-ban.
Mást is hozott a kor. A bárd műfaj szempontjából életbevágóan fontos műszaki cikket először én is a Szovjetunióban szereztem be. Nagy korongjain kávébarna szalag forgott és nyikorogva és recsegve adta át a dalokat. Ha olyan kedve volt, megszaggatta a szalagot. Nemsokára kazettás változata tette mindennap hozzáférhetővé a zenét. Ez sem volt makulátlan, a vékonyabb és rejtett mágneses szalagocska rendre megakadt és beragadt.
„A magnetofon nagy lökést adott a bárdok népszerűségének, a titokban és ki tudja hányszor, a felismerhetetlenségig torzítva felvett és lejátszott dalok belopták magukat valamennyiünk szívébe”
Mert ugye milyen nagy igazságot mondott el a másik nagy csillag, Viszockij dala a „Ha a barátod hirtelen nem az, minek hitted, se nem barát, se nem ellenség”. Ez már a változó kor nyugtalanító igazsága, ki volt és maradt ellenség vagy barát.
Nem könnyű bárdnak lenni, az igazságot keresni, főként, ha egy olyan családból származol, hol a papa hűséggel, a „nagy tisztogatásig” szolgálta a pártot, amikor is két testvérével együtt eltűnt a sok áldozat között. A mama sem kerülte el sorsát. Igaz ő élve került ki a lágerek világából. A nagybácsi pedig igazi anarchistaként merényletet követ el a cár kutaiszi helytartója ellen.
Micsoda családi örökség! Az ifjú Okudzsava önként vonul be, és egy aknavető egységnél szolgál a nagy honvédő háborúban, mígnem 1942 decemberében Moszkva alatt megsebesül. S bár katonai pályafutását csak 1944 márciusában fejezi be, többé nem küldik ki a frontra. Elvégzi a bölcsészkart és tanárkodik. 1946-ban születik meg első dala, 1956-ban szülei rehabilitálásával egy időben adják ki első verseskötetét. Három évvel később Moszkvába költözik, s ekkor indul be igazából dalszerzői és énekesi pályafutása.
„Okudzsava 1961-ben adja első koncertjét s ettől kezdve nincs megállás. Nem szokványos háborús dala a <Belorusz pályaudvar> című film vezérdala lesz Eduard Hill nemes előadásában. Okudzsava pózíróként is bemutatkozott, elsősorban szatirikus, parabolisztikus világ és történelemlátása tette népszerűvé”
Regényei és kisregényei remek olvasmányok, sorra megjelentek magyarul is. A „”Sok szerencsét, pajtás” a háborút idézi, áltörténelmi regény a „Szegény Avroszimov”, a „Merszi, avagy Sipov kalandjai”, a „Dilettánsok utazása” és „Találkozás Bonapartéval”, önéletrajzi regénye „A boldog írnok gyermekei”.
Okudzsava csak 1990-ben, a rendszer összeomlása után lépett ki a Szovjetunió Kommunista Pártjából, ám egész pályafutása során demokratikus és emberséges világot akart Oroszhonban, amit el tudott képzelni egy hiteles szocializmus keretei között is. Népszerűsége annak ellenére, hogy a hivatalos kultúrpolitika Gorbacsov fellépéséig csak megtűrte, soha nem csökkent. A brezsnyevi pártvezetés kénytelen volt kiengedni külföldre, ahol könyvei és számos lemeze is megjelent. Utolsó fellépésére egy évvel halála előtt az UNESCO központjában, Párizsban került sor 1995-ban.
„Nem mehetünk el szó nélkül az Okudzsavával népszerűségben vetekedő Jurij Oszipovics Vizbor (1934-1984) neve mellett sem. A költő, előadó és színész Vizbor élete során sok mindent megpróbált, a szórakoztatás igazi, magas színvonalú polihisztora volt”
Dalait az egész ország dúdolta, de szerepelt, mint színész számos sikeres filmben. Többek között ő játszotta a fasiszta vezető Bormant „A tavasz 17 pillanata” című tévéfilm sorozatban. Rendezett is, elsősorban dokumentum filmeket, s nem állt tőle távol az újságírás sem. Másik nagy szenvedélye az alpinizmus volt. Végig barangolta a Kaukázus, a Pamír és a Tien-san hegycsúcsait, s mint síoktató is szép karriert futhatott volna be, de szerencsére megmaradt a színpadon és a filmen.
„A pangás állóvize sok bárdnak, így Okudzsavának és Viszockijnak sem volt igazán a kedvére való, véleményüket nem rejtették véka alá, s dalaikban több-kevesebb élességgel meg is fogalmazták. Jóval keményebben tette ezt Alekszandr Arkagyijevics Galics (1918-1977) a szovjet bárdok nagy nemzedékének sokoldalú alakja”
A háborúban vele született szív elégtelensége miatt nem vehetett részt, viszont Taskentben, hová evakuálták, és ahol az orosz dráma nagy mestere Alekszej Arbuzov alapított stúdiót tehetséges diákjaiból, megfertőződött a színműírással. Galics első színművét a „Matrózok csendjé”-t a cenzúra 1958-ban amolyan bűvészkalapból előhúzott okkal – nem hitelesen ábrázolja a zsidó származásúak részvételét a nagy honvédő háborúban – a főpróba után betiltotta. Ezután vagy fél tucat darabját sikerrel játszották a szovjet színházak.
„Galics az úgynevezett házi koncertek mestere volt, titokban magnetofon szalagra felvett, és a rendszerrel nem éppen kesztyűs kézzel bánó dalait a KGB körözte”
Különösen sikeresnek bizonyult epés sanzonja az értéktöbbletről, amit nem egészen marxista szellemben magyarázott. Innen már egyenesen vezetett az út ahhoz, hogy miután megfosztották állampolgárságától, emigrálnia kelljen 1974-ben. Végül Párizsban telepedik le, ahol tragikus balesetben veszti életét 1977-ben. Miközben televíziójának antennáját állítja be, áramütés éri. Sokan ezt a szovjet titkosszolgálat számlájára írták. Közeli ismeősi szerint csupán tragikus baleset történt.
Napjainkra az egykori Szovjetunió utóda, Oroszország a fogyasztói társadalom bukdácsoló, nem mindenkit egyformán lágyan ringató bárkáján behajózott a nemzetközi vizekre, s próbálja visszanyerni korábbi befolyását és tekintélyét.
„Mi lett a modern bárdokkal?”
Világszerte látjuk, hogy a szórakoztató ipar Molochja nem igazán ad teret a dal, a sanzon művelőinek. Yves Montand, Gilbert Becaud, Charles Aznavour sorban kiköltöznek a temetőbe, de nincs már velünk Leonard Cohen sem. Ám dalaik még elérhetők fekete bakelit lemezeken, szalagon, CD-n, mp lejátszón és kihagyhatatlan kincsei a zenekedvelők arzenáljának. Vajon hogyan fordul az orosz bárdok, a szerzői dalok sorsa? Ez a történet már napjainkban íródik…