//A bárdok dala meghódította a szíveket
„Okudzsava 1961-ben adja első koncertjét s ettől kezdve nincs megállás. Nem szokványos háborús dala a című film vezérdala lesz Eduard Hill nemes előadásában. Okudzsava pózíróként is bemutatkozott, elsősorban szatirikus, parabolisztikus világ és történelemlátása tette népszerűvé” #moszkvater

A bárdok dala meghódította a szíveket

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a Vlagyimir Viszockijig vezető úton már a kortársakhoz, Bulat Okudzsavához, Jurij Vizborhoz és Alekszandr Galicshoz ér. Abban a korban járunk, amikor a „hruscsovi olvadás” kicsit megnyitja a szelepeket, nagyobb teret ad a könnyebb műfajoknak és kritikának is. S ne felejtsük el, megjelenik a magnó is, amelynek segítségével a bárdok művészete kiszabadul a füstös szobákból. Ez a közhangulat kedvez a dal és a sanzon műfajának, a bárdoknak, akiknek a dala meghódítja a szíveket.

„Okudzsava 1961-ben adja első koncertjét s ettől kezdve nincs megállás. Nem szokványos háborús dala a <Belorusz pályaudvar> című film vezérdala lesz Eduard Hill nemes előadásában. Okudzsava pózíróként is bemutatkozott, elsősorban szatirikus, parabolisztikus világ és történelemlátása tette népszerűvé” #moszkvater
„Okudzsava 1961-ben adja első koncertjét s ettől kezdve nincs megállás. Nem szokványos háborús dala a Belorusz pályaudvar című film vezérdala lesz Eduard Hill nemes előadásában. Okudzsava pózíróként is bemutatkozott, elsősorban szatirikus, parabolisztikus világ és történelemlátása tette népszerűvé”
Fotó:EUROPRESS/Ruckyan/Sputnik/AFP

A generalisszimusz meghal. Távozása megrázza az országot, de egyben kaput is nyit a frissítő, a múlt maradványait kisöprő szeleknek. A nagy, össznépi gyász után felébred a remény, hogy más élet lesz. Szabadabb és gazdagabb. Emberibb. Feltárulnak a múlt bűnei, könnyebben lélegezhet irodalom, művészet.

„Jóllehet a kultúrában a párt megőrzi primátusát, már nem csak a nagyszerű, megfeszített tempójú birodalomépítés a témája az íróknak, művészeknek, a filmvászon mestereinek. Könnyedebb hangvételű alkotások is születnek”

A metrón könyvet olvasók kezében mind gyakrabban jelenik meg a krimi. Sőt, már a nyugati irodalom erősen megszűrt alkotásai is ott kínálják magukat a könyvesboltok kirakataiban. Nem sokáig, percek alatt elkapkodják őket, mint mindent, ami érdekesebbé, élhetőbbé teszi a háború utáni nehéz években kifakult életet.

 

Ez nagyon meglátszik a hétköznapokon is. Megjelenik néhány, régebben csak az álmokban visszaköszönő luxuscikk, s ez alapjaiban átírja az átlag szovjet honpolgár életét.

„A hruscsovi <olvadás> jobban odafigyel a mindennapi élet apró, de fontos igényeire”

Gombamód szaporodnak a lakótelepek. Már nem csak az istenített, de annál értékesebb költő, Majakovszkij hőse, Ivan Kozirev vasöntő költözik új otthonba, de emberek milliói. Igaz, egyelőre a három-négy emeletes hruscsovkának becézett szürke épületek kínálják nem túl egyedi, szűkre szabott életterüket. Noha a hivatalos ideológia „az ember az első” nemes eszméjét hirdeti, a tervezők kifelejtik – kispórolják belőlük a liftet. Nem gondolva arra, hogyan jut fel karján csecsemőjével a boltban mind tehetősebben bevásárló ifjú anya, vagy az otthoni, családi munka dandárját magára vállaló nagymama.

„Reagál erre a mind bátrabb valóságfeltáró irodalom is, mind gyakoribb az uniformizálódó valóságon, magánéleten csipkelődő kisregény. Már nem csak a gyárak vagy a kolhozok visszásságait megszellőztető írások látnak napvilágot, sort kerítenek a szerzők a hétköznapok fogyatékosságaira is”

Az iskolából hazatérő nebuló a sok egyforma ház, lakás között nem találja meg szűkös kínálat által behatárolt, nem túl egyedi otthonát. Nem az a gond, hogy a házak, a bútorok egyformák, de lassan a fejek is.

 

A sokat kifogásolt hiánygazdaság ellenére egyre több árucikk jelenik meg a boltok pultjain. Már lehet erről is írni. Mindennapok a gondjait a nem csituló népszerűségű bárdok is dalba foglalják, s némileg orvosolják. A kényszeredett puritanizmus is múlóban van, ám ennek a lassan beinduló tömegcikk termelés fogyatékosságai szabnak gátat. Lazul a politikai és tematikai fegyelem és kontroll, szabadabb utat kapnak az érzelmek.

„Mindez természetesen rányomja bélyegét a dalra, különösképp szerzőire. Még messze van az elektronikus gitár kora, az erősítők vezetékeinek kígyózó világa, a gigakoncertek. Még az olcsón elérhető és klasszikus héthúrú gitár a kedvenc, és dívik a kis társaságban, baráti közösségben való szórakozás, éneklés. A dal sokáig marad az érzelmek kifejezője. Akár a leghétköznapibbaké. És a bírálaté. A párté és a rendszeré is”

Még jelen vannak a múltat idéző dalok a háborút megjárt költő, prózaíró Bulat Okudzsava (1924-1997) dala,  a „Milyen jó ártatlan katonának lenni”, a soha hőssé nem lett Vaszilij Tyorkin zenével kísért monológja. De ugyancsak tőle már megfogalmazódik a jobb életben reménykedő ember vágyainak őszinte beismeréssel végződő kívánság listája Villon parafrázisának is tekinthető dalában, az „Imá”-ban.

Mást is hozott a kor. A bárd műfaj szempontjából életbevágóan fontos műszaki cikket először én is a Szovjetunióban szereztem be. Nagy korongjain kávébarna szalag forgott és nyikorogva és recsegve adta át a dalokat. Ha olyan kedve volt, megszaggatta a szalagot. Nemsokára kazettás változata tette mindennap hozzáférhetővé a zenét. Ez sem volt makulátlan, a vékonyabb és rejtett mágneses szalagocska rendre megakadt és beragadt.

„A magnetofon nagy lökést adott a bárdok népszerűségének, a titokban és ki tudja hányszor, a felismerhetetlenségig torzítva felvett és lejátszott dalok belopták magukat valamennyiünk szívébe”

Mert ugye milyen nagy igazságot mondott el a másik nagy csillag, Viszockij dala a „Ha a barátod hirtelen nem az, minek hitted, se nem barát, se nem ellenség”. Ez már a változó kor nyugtalanító igazsága, ki volt és maradt ellenség vagy barát.

 

Nem könnyű bárdnak lenni, az igazságot keresni, főként, ha egy olyan családból származol, hol a papa hűséggel, a „nagy tisztogatásig” szolgálta a pártot, amikor is két testvérével együtt eltűnt a sok áldozat között. A mama sem kerülte el sorsát. Igaz ő élve került ki a lágerek világából. A nagybácsi pedig igazi anarchistaként merényletet követ el a cár kutaiszi helytartója ellen.

Micsoda családi örökség! Az ifjú Okudzsava önként vonul be, és egy aknavető egységnél szolgál a nagy honvédő háborúban, mígnem 1942  decemberében Moszkva alatt megsebesül. S bár katonai pályafutását csak 1944 márciusában fejezi be, többé nem küldik ki a frontra. Elvégzi a bölcsészkart és tanárkodik. 1946-ban születik meg első dala, 1956-ban szülei rehabilitálásával egy időben adják ki első verseskötetét. Három évvel később Moszkvába költözik, s ekkor indul be igazából dalszerzői és énekesi pályafutása.

„Okudzsava 1961-ben adja első koncertjét s ettől kezdve nincs megállás. Nem szokványos háborús dala a <Belorusz pályaudvar> című film vezérdala lesz Eduard Hill nemes előadásában. Okudzsava pózíróként is bemutatkozott, elsősorban szatirikus, parabolisztikus világ és történelemlátása tette népszerűvé”

Regényei és kisregényei remek olvasmányok, sorra megjelentek magyarul is. A „”Sok szerencsét, pajtás” a háborút idézi, áltörténelmi regény a „Szegény Avroszimov”,  „Merszi, avagy Sipov kalandjai”, a „Dilettánsok utazása” és „Találkozás Bonapartéval”, önéletrajzi regénye  „A boldog írnok gyermekei”.

 

Okudzsava csak 1990-ben, a rendszer összeomlása után lépett ki a Szovjetunió Kommunista Pártjából, ám egész pályafutása során demokratikus és emberséges világot akart Oroszhonban, amit el tudott képzelni egy hiteles szocializmus keretei között is. Népszerűsége annak ellenére, hogy a hivatalos kultúrpolitika Gorbacsov fellépéséig csak megtűrte, soha nem csökkent. A brezsnyevi pártvezetés kénytelen volt kiengedni külföldre, ahol könyvei és számos lemeze is megjelent. Utolsó fellépésére egy évvel halála előtt az UNESCO központjában, Párizsban került sor 1995-ban.

„Nem mehetünk el szó nélkül az Okudzsavával népszerűségben vetekedő Jurij Oszipovics Vizbor (1934-1984) neve mellett sem. A költő, előadó és színész Vizbor élete során sok mindent megpróbált, a szórakoztatás igazi, magas színvonalú polihisztora volt”

Dalait az egész ország dúdolta, de szerepelt, mint színész számos sikeres filmben. Többek között ő játszotta a fasiszta vezető Bormant „A tavasz 17 pillanata” című  tévéfilm sorozatban. Rendezett is, elsősorban dokumentum filmeket, s nem állt tőle távol az újságírás sem. Másik nagy szenvedélye az alpinizmus volt. Végig barangolta a Kaukázus, a Pamír és a Tien-san hegycsúcsait, s mint síoktató is szép karriert futhatott volna be, de szerencsére megmaradt a színpadon és a filmen.

„A pangás állóvize sok bárdnak, így Okudzsavának és Viszockijnak sem volt igazán a kedvére való, véleményüket nem rejtették véka alá, s dalaikban több-kevesebb élességgel meg is fogalmazták. Jóval keményebben tette ezt Alekszandr Arkagyijevics Galics (1918-1977) a szovjet bárdok nagy nemzedékének sokoldalú alakja”

 

A háborúban vele született szív elégtelensége miatt nem vehetett részt, viszont Taskentben, hová evakuálták, és ahol az orosz dráma nagy mestere Alekszej Arbuzov alapított stúdiót tehetséges diákjaiból, megfertőződött a színműírással. Galics első színművét a „Matrózok csendjé”-t a cenzúra 1958-ban amolyan bűvészkalapból előhúzott okkal – nem hitelesen ábrázolja a zsidó származásúak részvételét a nagy honvédő háborúban – a főpróba után betiltotta. Ezután vagy fél tucat darabját sikerrel játszották a szovjet színházak.

„Galics az úgynevezett házi koncertek mestere volt, titokban magnetofon szalagra felvett, és a rendszerrel nem éppen kesztyűs kézzel bánó dalait a KGB körözte”

Különösen sikeresnek bizonyult epés sanzonja az értéktöbbletről, amit nem egészen marxista szellemben magyarázott. Innen már egyenesen vezetett az út ahhoz, hogy miután megfosztották állampolgárságától, emigrálnia kelljen 1974-ben. Végül Párizsban telepedik le, ahol tragikus balesetben veszti életét 1977-ben.  Miközben televíziójának antennáját állítja be, áramütés éri. Sokan ezt a szovjet titkosszolgálat számlájára írták. Közeli ismeősi szerint csupán tragikus baleset történt.

 

Napjainkra az egykori Szovjetunió utóda, Oroszország a fogyasztói társadalom bukdácsoló, nem mindenkit egyformán lágyan ringató bárkáján behajózott a nemzetközi vizekre, s próbálja visszanyerni korábbi befolyását és tekintélyét.

„Mi lett a modern bárdokkal?”

Világszerte látjuk, hogy a szórakoztató ipar Molochja nem igazán ad teret a dal, a sanzon művelőinek. Yves Montand, Gilbert Becaud, Charles Aznavour sorban kiköltöznek a temetőbe, de nincs már velünk Leonard Cohen sem. Ám dalaik még elérhetők fekete bakelit lemezeken, szalagon, CD-n, mp lejátszón és kihagyhatatlan kincsei a zenekedvelők arzenáljának. Vajon hogyan fordul az orosz bárdok, a szerzői dalok sorsa? Ez a történet már napjainkban íródik…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.