Hazájában 2020 februári beiktatása óta elképedéssel hallgatják Zoran Milanović köztársasági elnök nyilatkozatait. A nemzetközi politikában azonban csak akkor figyeltek fel rá, amikor vétóval fenyegetőzött Finnország és Svédország NATO-tagságára.  Otthon az elképedés oka nem az, amit mond, mert annak zömével  a horvát közvélemény jó része egyetért, hanem az, hogy mostani megnyilvánulásai szöges ellentétben állnak azzal, amit korábban a Szociáldemokrata Párt (SDP) elnökeként, 2011 és 2016 között pedig kormányfőként  hangoztatott. Mi okozta ezt a változást? A horvát elnök vajon a „színét” változtatta meg, vagy csak a retorikáját? Egyáltalán változott-e valami, vagy a látszat a csal? Valószínűleg az utóbbi. Legalább is a lényeg, a cél nem változott, csak a taktika.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

Milanović már beiktatása napján egyértelműen jelezte, mennyire tartja a horvát függetlenség szimbólumait. Csak egy apróságot említve, az ünnepségen az elnök saját kérésére az egykor Jugoszlávia szerte ünnepelt énekesnő, Josipa Lisac énekelte a horvát himnuszt, méghozzá a felismerhetetlenségig eltorzítva.

„Akkor elmondott beszédében arra buzdította honfitársait, ne hánytorgassák fel az 1990-es évek háborús sérelmeit, felejtsék el a mítoszokat”

Az előbbit láthatóan komolyan is veszi, és a történelem hamisítástól sem riad vissza.   Egy vert hadsereg  méltó büntetésének tartja például 70 -80 ezer ember – a visszavonuló németekkel együtt, a kommunista partizánok elől menekülők, többségük horvát civil, köztük nők és gyermekek – lemészárlását az ausztriai Bleiburg közelében.

Jóllehet, mi magyarok sokat tudunk erről a témáról, mégsem árt megjegyezni, hogy a gyász – úgy tűnik – nem a szocializmusban, hanem  most a „szabadságban” lett igazán politikai kategória. Az osztrák hatóságok a jugoszláv diplomácia ismételt tiltakozása, s a szervezők elleni merényletek dacára sem tiltották be az emlékező szentmiséket azon a területen, ahol a sorsukat a brit megszállók kezébe letett menekülők összegyűltek. Akkoriban még a szertartásokon fel-felbukkanó usztasa jelképek sem zavarták őket. 2019-ben  azonban Karintia nem engedélyezte a szentmise megtartását.

„A helyi egyházi elöljárók szerint nacionalista rituálévá vált, s a történelmi tények  szelektív interpretációját szolgálja. Három osztrák európai parlamenti képviselő pedig a legnagyobb európai fasiszta gyűlésnek nevezte a bleiburgi megemlékezéseket Európában. Idén a magánterületen álló emlékmű eltávolítását is elrendelték”

Milanović nagy felzúdulást keltett azzal is, hogy a délszláv háborúban az ország függetlenségéért harcoló Horvát Védelmi Erők (HOS) érdemeit elvitatta. Talán ezért, mert annak egyik célja volt a II. világháborús Független Horvát Állam keleti határainak visszaállítása. Az alkotmánybíróság által engedélyezett jelvényeik betiltását, és emléktáblájuk eltávolítását szorgalmazta. Nem volt ilyen szigorú a Horvát Hadsereg (HV) kötelékébe tartozó Különleges Erők tagjaihoz. Megalakulásuk 31. évfordulóján, a HV főparancsnokaként nagy tisztelettel emlékezett meg róluk, és figyelmeztetett, hogy mégsem szabad a múltról teljesen megfeledkezni. Hallgatósága figyelmébe ajánlotta, hogy számos közvetve vagy közvetlenül Bosznia-Hercegovinából származó személy harcolt a soraikban, és hogy elsősorban a kisebb közösségek tagjai fogtak fegyvert Horvátországért, és nem a zágrábiak. „Bosznia-Hercegovinára (BiH) irányuló figyelme valóban változás, de egyáltalán nem biztos, hogy a nemzeti érzelem felhorgadása az oka.

„Milanović újabban harcosan kiáll az ottani horvátok jogaiért, nevezetesen azért, hogy maguk választhassák meg képviselőiket a parlament felső kamarájába, az úgynevezett Népek Házába”

Ágál Željko Komšić, akit a BiH Szociáldemokrata Párt színeiben, a muszlim bosnyákok szavazataival lett a horvátok képviselője az országot irányító Államelnökségben, pedig valaha maga Milanović kampányolt mellette. Árulónak bélyegzi a Plenković-kormányt, amiért nem áll ki következetesebben a horvátok jogaiért, és irrelevánsnak értékeli – egyébként teljes joggal – az EU fennen hangoztatott figyelmét BiH iránt. Ezt Andrej Plenković  kormánya nagy sikereként könyveli el, s nem veszi észre, hogy  Brüsszel iránti lojalitása kiváló alapot szolgáltat Milanovićnak a személye elleni támadásra, mondván, ha Brüsszel szemében jó, akkor elárulja a nemzeti érdekeket.

„A maga elkötelezettségét demonstrálandó, Finnország és Svédország NATO-tagságának megvétózásával fenyegetőzött arra az esetre, ha nem veszik figyelembe a horvát érdekeket BiH-ban, és politikai nyomásgyakorlással nem próbálják meg elérni a választási törvény olyan módosítását, hogy ne lehessen az ottani horvátokat a számban őket messze felülmúló bosnyákok voksaival háttérbe szorítani”

Jóllehet, Horvátország önálló államiságának minden területét folyamatosan „bombázza”, nemegyszer vulgáris bírálatainak kereszttüzében rendszerint a védelmi miniszter és a külügyminiszter áll, de mindenekelőtt Plenković kormányfő. Az ő sokfelé igazodó, alkalmazkodó politikája, és az általa vezetett Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) népszerűsége szúrja leginkább Milanović szemét. Bizonyára nem azért, mert féltékeny rá, hanem valami mélyebb  okból. A kulcs megfejtéshez az a megjegyzése lehet, hogy amennyiben nem teljesül a választási törvény módosítására vonatkozó horvát igény, támogatni fogja a Horvát Nemzeti Tanácsnak  (HNV) egy harmadik, horvát entitás létrehozására irányuló törekvését.

„Ez már többé-kevésbé nyílt megvallása annak, hogy nincs ellenére Milorad Dodik, boszniai szerb vezetőnek BiH-t szétfeszegető politikája, és a neki nyújtott horvát segítség”

Az EU és a NATO politikájához igazodó kormánnyal szemben Milanović szüntelenül a horvát érdekeket hangsúlyozza, különösen az orosz-ukrán háború kapcsán, mert – mint mondta – a horvát kis nép, és a nagyok szándékai kifürkészhetetlenek. Horvátországnak, tehát, a saját érdekeit kell nézni. Szlovéniával kapcsolatban következetes. Változatlanul jó kapcsolatokat szeretne, mert a szlovén népet érzi legközelebb állónak a horváthoz. Találóan állapította meg azonban, hogy valahányszor baloldali kormány alakul Ljubljanában, romlanak a kétoldalú kapcsolatok. Pulában, a város napja alkalmából rendezett ünnepségen elárult egy – egyébként mindenki által ismert – titkot, hogy Isztria sosem volt  kizárólag horvát terület, a partizánok fegyvereivel szerezték meg, aminek következtében tízezrek menekültek el. Pulában a horvátok kisebbségben voltak.

„Igazságosnak kell lennünk, mondta, hogy mások is azok legyenek velünk. Ezt a gesztust Magyarországtól megtagadta”

Jóllehet nem reagált olyan hisztérikusan, mint a horvát baloldal, és  a magyar miniszterelnök „mucsai” (sic!) stílusának tulajdonította az Fiuméra/Rijekára vonatkozó kiszólást, miszerint a tengeri kikötőt elvették tőlünk, azt azonban elfelejtette mondani, hogy ez a város sem volt a történelem során horvát.

Summa summarum, Milanović valójában el sem indult a „damaszkuszi úton”, vagyis a véleménye nem változott, csak célja eléréséhez, Horvátország visszavezetéséhez a Balkánra, más taktikát választott. Nem amellett kardoskodik, ami abba az irányba viszi, hanem az ellen, ami más irányba kormányozza.

„Kritikus megjegyzései csak saját országa vezetőivel szemben lépik át a jó ízlés határát. Stoltenberg NATO-főtitkárhoz írott levelében például már szó sincs vétóról Finnország és Svédország NATO-tagságára, csak nagyobb megértést kért a Bosznia-hercegovinai horvát érdekek iránt”

Sommás megjegyzései az EU-ról, az orosz-ukrán háborúról viszont sajnos „ülnek”. Ez lehet az oka annak, hogy bár alpári stílusával sokak szerint lejáratja az államfői poszt tekintélyét, mégis népszerű politikus. Támogatottsága májusban ugyan kicsit csökkent, de az EU meggondolatlan intézkedései, például energia ügyben, és a Plenković-kormány megfelelési kényszere rövidesen újra piedesztálra emelhetik.