//Volt egyszer egy Szovjetunió
Sztálin hasonmás a Krelml előtt Moszkvában, 2016-ban #moszkvater

Volt egyszer egy Szovjetunió

1991. december 25-én bevonták a Kremlről a szovjet zászlót

Sztálin hasonmás a Krelml előtt Moszkvában, 2016-ban #moszkvater
Sztálin hasonmás a Krelml előtt Moszkvában, 2016-ban
Fotó:EUROPRESS/Vasily MAXIMOV/AFP

A ’90-es évek elején az oroszok többsége inkább a szabadságot éltette és nem a Szovjetuniót siratta. Andrej barátom is élt az új idők adta lehetőségekkel, s immár nem csupán a szocialista tábor határain belül utazgatott. Soha nem felejtem azonban el, hogy 1994 telén a konyhában ülve komoran meredt hol a pohárra, hol pedig az ablakon át a Kremlen lengedező orosz zászlóra, s kitört belőle, hogy neki már nincs hazája.

– Én a Szovjetunióban születtem, az pedig már nem létezik! – magyarázta, keserűen hozzátéve, hogy nemcsak a múltja, de a boltokból az Antonovka alma is eltűnt, s helyette csak az ízetlen és drága spanyolt lehet kapni. Akkor már három éve megszűnt a Szovjetunió. Miután 1991. december 25-én este televíziós beszédében Mihail Gorbacsov bejelentette a megszűnését, a szovjet helyére felvonták az orosz zászlót. Borisz Jelcin ugyanis még azt sem tudta kivárni, hogy másnap a Köztársaságok Tanácsa hivatalosan is deklarálja az új jogi helyzetet.

Andrej fájdalma arról jutott az eszembe, hogy

„a Szovjetunió első és utolsó elnöke, Mihail Gorbacsov személyes drámájának nevezte a negyedszázaddal ezelőtt történteket, de még a Szovjetunió egyik fő sírásója, Gennagyij Burbulisz – Jelcin egykori legközelebbi munkatársa – is arról beszélt, hogy a haza elvesztése minden normális ember számára személyes tragédia, ettől azonban még az a rendszer olyan volt, amilyen”

Valóban, s azt nem is siratja senki. Mint ahogy a boltok előtt álló sorokat, az áruhiányt sem. Nagyon sokan – a posztszovjet társadalmak 55-60 százaléka – siratják azonban Chisinautól Moszkván át Jerevánig a fiatalság mellett a szerény, de biztos jövedelmet, az ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást, s azt a világot, amelyben a pénz még nem állt mindenek felett. Erre mondta Vlagyimir Putyin jó évtizede, hogy akinek nem hiányzik a Szovjetunió, annak nincs szíve, aki pedig helyre akarja állítani, annak nincs esze.

„Varsótól Berlinen át Washingtonig a Szovjetunióról azonban egy másik Putyin-idézet jut a többség eszébe. Mégpedig az, amikor az orosz elnök honfitársai többségének szívéből szólva a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte a Szovjetunió széthullását”

Ez a birodalmi nagyság utáni vágy rettegésben tartja a már a Szovjetunió szóra is össze-összerezzenő Nyugatot, amely Oroszországot örökre kicsinek és gyengének szeretné tudni. Olyannak, amelyet lehet oktatni, leckéztetni, s nem kellemetlenkedik folytonosan a szuverenitást emlegetve érdekeinek érvényesítésével. Mert hiába tartja magát a hidegháború győztesének, hiába látja, hogy az orosz GDP alig több mint Spanyolországé, a Kremlre mindig veszélyes alternatívaként nézett. Így aztán semmi sem hiányzott az euroatlanti tábornak kevésbé, mint hogy Oroszország magára találjon, nemzetet építsen, ha döcögve is, de elindítsa az eurázsiai térség integrációját s visszatérjen a globális porondra.

Gondolhatnák, hogy Andrej manapság kiugrik a bőréből. Pedig nem. Sikeresen alkalmazkodott a kapitalizmushoz, multiknál dolgozik jogtanácsadóként, az év nagy részét Berlinben vagy New Yorkban tölti, s már hallani sem akar a Szovjetunióról.

                                                                                                                               *

A Szovjetunió rövid története. Ha valaki mégsem értené, hogy Putyin miért mondta, hogy nincs eszük azoknak, akik a szovjet rendszert siratják, álljon itt az ország rövid története. Kicsit másképp, mint azt egykor az SZKP története órán tanították.
Amikor Lenin meghalt, kiderült, hogy a párt második embere, Trockij elvtárs egy áruló. Kamenyev, Zinovjev, Buharin és Sztálin nemcsak megbuktatták Trockijt, de elüldözték az országból is. Aztán néhány év múlva kiderült, hogy Kamenyev, Zinovjev és Buharin is árulók és a nép ellenségei. S Genrih Jagoda elvtárs letartóztatta őket.Aztán Jagodát, mint idegen ügynököt Jezsov vetette börtönbe. Nem sokkal később aztán az is kiderült, hogy Jezsov sem elvtárs, s letartóztatta Berija. Sztálin halála után mindenkiben világossá vált, hogy Berija az áruló. S Zsukov szépen letartóztatta Beriját.
Aztán egyszer csak Hruscsov rájött arra, hogy Zsukov az ellenség és ő egy összeesküvő. Száműzte hát Zsukovot az Urálon túlra. Még fel sem ocsúdhatott mindenki a gyászból, s a párt leleplezte Sztálint, mint kártékony ellenséget és árulót. Ugyanígy járt a Politikai Bizottság nagy része is. Sztálint ezzel a lendülettel az éj leple alatt kirakták a mauzóleumból, a Politikai Bizottságot pedig a tisztességes párttagok Hruscsov vezetésével feloszlatták. Eltelt néhány év, és a párt rájött arra, hogy Hruscsov egy voluntarista, kalandor, egyszóval ellenség. Brezsnyev pedig szépen nyugdíjazta Hruscsovot. Aztán amikor jóval később Brezsnyev meghalt, hirtelen kiderült, hogy mennyi kárt okozott a pártnak a hosszú évekig tartó stagnálás, a pangás. Ezután gyorsan egymásutánban ketten is – Andropov és Csernyenko – követték egymást a főtitkári székben, de igazán nem hagytak nyomot maguk után. Ezzel lezárult a temetések időszaka, és a fiatal, energikus Gorbacsov lett a Kreml ura. Ekkor már az derült ki, hogy az egész párt semmirekellők és ellenségek gyülekezete volt. De sebaj, Gorbacsov megígérte, hogy mindent kijavít. Jött a gyorsítás, a peresztrojka és a glasznoszty. Aztán egyik pillanatról a másikra a Szovjetunió is szétesett. Gorbacsov pedig ellenség és áruló lett.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.