Vlagyimir Viszockij számtalan sportágat és versenyzőt jelenít meg sajátos sportverseiben. Ezek a politikai felhangoktól sem mentes költemények azonban nem feltétlen a sportról, illetve a versengésről szólnak. A pikáns sorok között főleg hétköznapi történetek vagy egyszerű élethelyzetek, életérzések húzódnak meg, többnyire egy sportolóval a főszerepben.

Viczai Péter írása a #moszkvater.com számára

Vlagyimir Viszockij valószínűleg soha nem futotta le a maratoni távot, ami 42 kilométer és 195 méter. A Maraton című költeményében viszont egy szovjet futó bőrébe bújva nagyon kihajtja magát. A pikáns történetet szokásához híven egyes szám első személyben adja elő, amolyan sportközvetítéshez hasonló stílusban. Egy guineai hosszútávfutóval, Sam Bruckkal versenyez, és ez a tény némi politikai tartalmat is ad a műnek. A Szovjetunió és Guinea ugyanis baráti viszonyban voltak, így nem volt túl illendő, hogy egy guineai futó csúnyán elpáholja a szovjet versenyzőt. Ahogy Marosi Lajos műfordító fogalmaz,

„a vers dallama jelentéktelen, a ritmusa pedig valamilyen rapféleségre emlékeztet”

A levegő után egyre jobban kapkodó szovjet futó, aki nem más, mint Viszockij, szóismétlésekkel, töltelékszavakkal megtűzdelve hadarja és üvölti az életszerű szöveget. Ezt a fajta előadásmódot szinte lehetetlen írásban visszaadni, így a papírra vetett szöveg se oroszul, se magyarra fordítva nem érzékelteti eléggé a dal hangulatát. Az 1971-ben íródott ismert költemény egy részletét Marosi Lajos fordításában mutatjuk be.

 

Maraton 

(…) 

Még hogy ő jó barát! 

Bottal üthetem nyomát – 

Sasszemem rá se lát. 

Dicsérik órákon át 

Ezt a hű Bruck komát. 

Mer’ itt ma fő a maraton,

Harminc fok Celsiusban – 

Mezőnyünk tűri megadón, 

De ennek március van. 

Ha mind a harminc mínusz vón, 

Kutyára tudna fázni! 

De mert ez nyári maraton, 

Csak egy marad: anyázni. 

Még hogy ő jó barát! 

Bottal üthetem nyomát, 

S újra látom farát, 

– Holmi Bruck avagy Brokát… – 

Csádnak, ím, Brutusát! 

1971

(Marosi Lajos fordítása)

A költemény a Civil Rádió egy korábbi, tíz héten át tartott zenés műsorára emlékeztet, amely stílszerűen a Viszockij-maraton címet viselte. Az elhangzott rádióműsor-sorozat válogatott anyagai alapján készített jelen összeállítás így nem véletlen, hogy a Viszockij-maraton elnevezést kapta, bár lényegesen rövidebb, és csak részleteiben, töredékében idézi fel az egykori adás tartalmát.

„A futómozgás örömeit továbbra sem feledve, a következő dalban korcsolyával a lábon tesszük meg a távot”

Már a költemény címe is sokat elárul, és önmagáért beszél: Dal a gyorskorcsolyázóról, akit rövidtáv helyett hosszúra kényszerítettek. A történet szerint a csapat egyik nagy reménysége, Oleg a legcsekélyebb elfogadható indok nélkül lép vissza a versenytől, alaposan cserben hagyva ezzel társait. Az edző szorult helyzetében hősünket, Fegyát kénytelen csatasorba állítani és felküldeni a jégre, aki viszont sprinterként csak ötszáz méterre van hitelesítve. Nyilvánvaló, hogy tíz ezer métert nem bírhat ki a tüdeje. És két kör után Fegya össze is esik, annak rendje-módja szerint. A bosszús tréner pedig csak mondja és mondja a magáét…

Dal a gyorskorcsolyázóról 

(…)

És a trénerünk, UTÁSZ-ban tartalék, 

Ex-bájnok, 

Azt üzente, másnak hízik itt a jég – 

Az álnok! 

Tegnap ittuk azt a fél Sztolicsnaját 

Hazánkra – 

Most pedig kiált: „Cseréld a korcsolyát 

Te szánra!” 

A zúgolódó edző bölcs tanácsára hősünk sportágat is vált, de a szánkóval ellentétben inkább bokszkesztyűre cseréli le a korcsolyát. Ökölvívással kezd foglalkozni, amitől gyökeresen változik meg emberünk világnézete és hangulata, amit a dal végkifejlete is jól szemléltet.

Kár a trénerért – hisz nem rossz tréner ő – 

Eminnen: 

Bokszba fogtam én, és más a térerő 

A ringben – 

Nem szorít ma már se önhibámra vád, 

Se kétely: 

Árad ám a tisztelet, s mosolyra vált a tréner… 

1966

(Marosi Lajos fordítása)

Most, hogy hősünk ökölvívó lett, maradjunk még a sportágnál, és ismerjük meg a szentimentális bokszoló jópofa történetét. Mint Viszockij megannyi dala esetében, nem mindennapi sztori ez sem. Már a címből is kitűnik, hogy milyen szokatlan és furcsa vonása van új ismerősünknek.

„Szentimentális bokszolónk csak tűr, meg csak tűr, miközben azért kitartóan védekezik. Amikor tud, kitér az ütések elől, ami persze nem mindig sikerülhet neki”

Ellenfele, a szibériai Borisz Budkejev pedig csak pörög és üt meg üt, mi több, még fölényesen dudorászik is meccs közben. Az ismert Cigarett című slágert énekelgeti, bár ezt csak Marosi magyar nyelvű fordításában teszi. Az eredetiben egy kedvelt orosz vers a betét, ami a magyar olvasónak ismeretlen lenne. Így a fordítónak szüksége volt egy olyan kifejezésre, illetve betétre, ami ismerősen hangozhat majd a magyar fülnek is.

Miközben folynak a ringben az események, egyre inkább kezd elfajulni a meccs. A szibériai igencsak rámenős, és támad akár a tank. Hősünk pedig, aki bokszoló létére köztudottan egy szentimentális alkat, aggódva figyeli, ahogy Budkejev az utolsó erejét is elpazarolja.

„A teljesen kimerült ellenfél végül, ha pontozással is, de alulmarad gyámoltalan hősünkkel szemben, akit természetesen Viszockij alakít”

Miközben Borisz totál kimerülten a földre rogyva piheg, szentimentális hősünkben némi káröröm ébred, és most ő kapja fel a népszerű dalocskát, amelyet idáig a szibériai dudorászott. A dal előadásmódja a Maraton című költeményhez hasonlóan eléggé pergő és ugyanakkor darabos, így a meccsbéli hangulat nyomtatott formában nehezen adható vissza.

Egy szentimentális bokszolóról 

Ütés, ütés, de hány, 

Megint ütés – s a vér, 

Borisz Budkéjev (Asztrahány) 

Horoggal állon ér. 

Na még előbb sarokba tol, 

Kibújok úgy-ahogy, 

Na itt az államig hatol, 

S e test a földre rogy. 

Bekékül az állam, mint búzavirág, 

S ő: „Édes az élet, oly szép a világ!” 

A hétre meg se moccanok, 

Csajok karéja sír. 

De felkelek, de fordulok, 

S a zsűri pontot ír. 

Hogy gyengeséget tettetek, 

Találgatás csupán – 

Az arcra én nem üthetek, 

Gyerekszobám okán. 

Megreccsen a bordám, amint odavág, 

Szól: „Édes az élet, oly szép a világ!” 

Fütyül, süvölt a fél tribün: 

– Tiéd a gyáva, üsd! 

Belharcba kezd Budkéjevünk, 

Hitet merítve küzd. 

Meg is szorít, makacs kölyök 

– Szibériában élt. 

Na én meg óvom: – Állj, lökött! 

Pihenj, az istenért! 

De hallni se hallja, zihálva berág: 

„Oly édes az élet, oly szép a világ!” 

Nos ő csak üt – pokolfajú! 

Aligha szép a vég. 

Nem sport a boksz, ha elfajul, 

Pedig lehetne még. 

Ütést ütéssel üt, vakon, 

Ez ám hiú remény. 

Magasba lendítik karom, 

Amely nem is kemény. 

Hever, s agya zúgja, hogy szép a világ… 

De van, akinek sose jár aranyág. 

1966

(Marosi Lajos fordítása)

Testnevelői múltamból kifolyólag máig fontos számomra a sport, így különösen közel áll hozzám Viszockij valamennyi sporttal kapcsolatos verse.

„A Reggeli torna című dalt a hetvenes évek közepén a szerző Budapesten is előadta egy ismert szálloda teraszán, amitől e mű még inkább kedves számomra”

A nem akármilyen műsorszámról felvétel is készült: miközben gitárral a kezében énekelt, tornagyakorlatokat végzett, például fejen is állt a művész. Erdődi Gábor ezt a ritka felvételt tekintette meg, és ennek hatására fordította le a népszerű költeményt a Tilalmakat szegve című első magyarországi Viszockij-kötet számára.

 

Reggeli torna 

Mély lélegzet, terpeszállás, 

Három és négy, nincs megállás! 

Lelkesülsz, s a mozdulásod oly kecses. 

Mindenütt üdít a torna, 

Józanít, ha másnap volna, 

El ne hagyd, ez életforma, 

S végleges! 

Hogyha konyha is, de száraz, 

Három és négy – fekvőtámasz! 

Jól csináld, s megérdemelt a pihenés. 

Nem zavarhat közbe senki – 

Új elől, komám, ne térj ki! 

Egy határ van itt: a végki-

Merülés. 

Gomba módra nő a télre 

Influenza – három-négyre! – 

Terjed ám, s az okozóknak dőzsölés. 

Gyönge néppel így kicseszve! 

Vírusoknak tudd, mi tesz be: 

Leghatékonyabb a szeszbe- 

Dörzsölés. 

És ha készülsz elterülni: 

Állni-ülni, állni-ülni! 

Sarki télben így leszünk mozgékonyak. 

Legnagyobb tudósunk, Joffe 

Megmutatta: százszor jobb e 

Házitorna, mint a koffe-

In s konyak. 

(…)

Rossz híreket is kiállunk, 

Helyben futunk, ellenállunk. 

Nem a győzelem a legnagyobb erő. 

Nyereséget a futás hoz, 

Nincs dicső és nincsen átkos! 

Helyben futás: általános 

Békítő. 

1968

(Erdődi Gábor fordítása)

Ez a költemény Viszockij sportciklusának talán egyik legismertebb darabja. A dal egységét jelzi, hogy a terjedelmi okokból nem ismertetett utolsó előtti versszak hiánya fel sem tűnik. A mű nem is annyira a sportról szól, és a sorok között olvasva tanulságos, érdekes dolgokat fogalmaz meg. A fordító gondolatait idézve,

„Viszockij mintha a saját italozása és függősége ellen önmagának is javasolná a sportos terápiát”

Különösen figyelemre méltó, amit a költő az utolsó versszakban a helyben futás szépségéről mond. És teszi mindezt bátran, ráadásul a brezsnyevi éra nehéz világában, a pangás időszakának idején…

A Viszockij-maraton keretei közt bemutatott utolsó költemény egy futballmeccs történéseit szemlélteti a kapus szemszögéből. A címszereplő bomba formában véd, a szerző nem hiába ajánlotta a verset a legendás Jasinnak.

„A rutinos kapus szerepét alakító Viszockij igencsak megkeseríti a mögötte ólálkodó, avagy a kapu mögött sunyin lesben álló sikeréhes fotóriporter dolgát, aki ettől látványosan és kitartóan szenved”

A fotós könyörgőre fogja, és kérlelni kezdi a kapust, hogy engedjen be egy lövést a kedvéért, ugyanis egy nagy gólt szeretne lencsevégre kapni. Hogy mi történik ezt követően, és a főszereplők kínos párbeszéde miként végződik, Erdődi Gábor magyar nyelvű változatában olvashatjuk.

 

A kapus

                               Jasinnak 

(…)

Kikaptam a labdát – a nézők tombolnak – 

Bár a tízes ügyes, sarokra csavart. 

Nálam ilyen trükkel régen nem  tarolnak! 

Hátul felsóhajtott az, akit zavart. 

Kit vajon? Megszólal ő, kezében kamerája: 

„Megbocsáss, a kép miattad itt hamvába holt. 

Nagy dolog – kezed a labda újra eltalálja… 

Én meg elkapnék egy spéci gólt”. 

Küldtem volna el, 

De rá se értem – 

Újabb labda jött, 

Épphogy kivédtem. 

Kászálódok, rám tekint, 

Újra hallom: „Már megint! 

Védted ezt is, kép meg nincs” – És legyint. 

„Én, barátom, elvtikém, sokat megértek, 

Mégis arra kérem szépen: tűnjön el! 

Persze önnek az a jobb, ha rosszul védek – 

Fogja fel: hogy megsegítem, nincs közel.” 

S már repül is a kilencesük puskagolyóként – 

Orra alatt morog a fotós: „Hagyd gólt lőni! 

Életed végéig a családodról fotóznék…” 

Majdnem sír a srác. Hagyjam bőgni?! 

(…) 

Ágat a szél, hajlít a sajtó nyomása, 

Lassan ellentámadásba megyek át… 

Társaimnak intek: a bajom forrása 

Ott a kézben – verjék szét azt a kamerát. 

De ő csak nyafog: „Hát haver, ez csúnya, kegyetlen – 

Persze, megfogod a labdát, bocs, nem nagy dolog, 

De ez csak egy pillanat – a fotó meg időtlen. 

Húzd ki magad, ne izegj-mozogj!” 

Húsz méterre az ötös – 

Ez a sztár. 

Nem fut erre, éppen csak 

Poroszkál. 

Jobbra zúg a labda el – 

Nékem éppen balra fel –, 

S pofátlanul a sarokba talál. 

Mi játszottunk mostan szembe épp a széllel, 

Úgyhogy kapusként semmit sem tehettem… 

Otthon függ a fénykép – kétszer három méter – 

Gyalázatom tanúja ott felettem. 

Átkozott a perc, mikor a srác kedvére tettem, 

Merthogy arra gondolok, ha labda jön megint: 

Mennyi nagyszerű fotót sikerült tönkretennem! – 

Szégyenem gyötör, ököllel int. 

Csábító kígyó, pribék! 

Hogy éljek?! 

Szinte küld a labda, hogy 

Henyéljek. 

Meccsemet megszenvedem – 

Úgy tűnik, kijut nekem… 

Hé, nyugi – szöglet ez, még beszedem! 

1971

(Erdődi Gábor fordítása)

Kapusunk láthatóan megszenvedte a bekapott gólt, és a történtek óta mintha csak megbabonázták volna. Folyton kísértést érez, hogy a gólba tartó labdákat beengedje. Joggal vetődik fel a költői kérdés, vajon tiszta lehet-e kedvelt hálóőrünk lelkiismerete?!