A kultúrát, az irodalmat nem szokás a politika torzított szemüvegén át szemlélni, ugyanakkor Vlagyimir Viszockij költői-dalszerzői munkásságának vizsgálatakor a politikai tényezőket sem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Annak ellenére, hogy sztár színész volt, a brezsnyevi éra szovjet-orosz bárdjának sajátos művészete igencsak nehéz körülmények között bontakozhatott ki az egykori Szovjetunióban. A mintegy nyolcszáz költeményéből életében mindössze egyetlen verse jelenhetett meg hazájában nyomtatásban.

Viczai Péter írása a #moszkvater.com számára

Viszockij lírája az orosz nép történetéből, lelkületéből és gondokkal teli egykori szovjetes hétköznapjaiból építkezik. Kifejezetten politikai témákat a művész dalai nem dolgoznak fel, azokat inkább csak a hallgatóság képzeli a tartalom mögé. Költői, dalszerzői munkássága különböző tematikus ciklusokra osztható a költemények eszmeisége, tartalmi sajátosságai szerint. A kutatók többsége által meghatározott és kiemelt tematikai egységek között a vezető helyen talán a háborús dalok ciklusa áll. De beszélhetünk szerelmes versekről, sportciklusról vagy éppenséggel a dalnok korai korszakára jellemző börtön- és betyárdalokról.

„Ugyanakkor az egyes művek bizonyos tematikus ciklusokba történő besorolása korántsem mindig egyértelmű”

Jól példázza ezt Cseh Károly fordításában a Kurta nyak balladája című költemény. A dal első látszatra a háborús ciklus részeként értelmezhető, hiszen szó van benne hadvezérről és katonáról, meg a dallam is úgymond katonásan lüktető. Viszont, ha a tartalom mögé tekintünk, és megpróbálunk amolyan viszockijos stílusban olvasni a sorok között, akkor egyértelművé válik számunkra, hogy ennek a költeménynek nem sok köze lehet a háborúhoz. Helyenként pedig a hallgató fantáziájára bízva, a téma akár politikai színezetet is ölthet.

A kurta nyak balladája 

A kurta nyakú hadvezér jól jön

Minden időben – az a fontos:

Állcsúcsa a mellkasából nőjön,

Háta meg érjen a tarkóhoz.

Biztosabban nyugszik a koponya

Az észrevétlen, kurta nyakon,

Nem kap bele szélvihar se soha,

S megfojtani is nehéz nagyon.

Nyújtogatni kell a katonáknak

Ellenben folyton a fejüket,

Lábujjhegyen állva, mert így látnak

Fejek felett, messzi helyeket.

„Sötét ló” lettél most viszont már,

Hiába fény az alagút végén;

Nyakad védtelen – iszonyodsz bár –,

S megszorulhat a hurok a gégén.

Bármiféle gonosz, ártó lélek

Megszámolhatja nyakcsigolyád,

Messze láthatsz – de távlat nincs néked:

Törékeny nyak nem bír rigolyát.

Fura szavak – keletiek mégis:

Akszakáltól hallottam magam.

„Kegyetlenek itt már a mesék is!” –

S méregetni kezdtem a nyakam.

1973

(Cseh Károly fordítása)

E tanulságos költemény hatása alatt, a nem feltétlen törékeny, úgymond viszockijos nyakcsigolyáimat kissé félőn és képletesen számolgatva, anatómiai tudásomat is latba vetve jutottam arra a megállapításra, hogy a kurtább felső csigolyákon túl, esetleg egyes gerincek tartó-alkotó, erőteljes alsóbb csigolyáit is meg lehetne vizsgálni bizonyos szempontok szerint, egy ártalmatlan dalocska erejéig.

„Majd rögtön eszembe jutott Viszockij Nem szeretem című alkotása, amely sok szempontból a legendás költő ars poeticájának is tekinthető, mi több, gyakorta így is illetik”

A mű keletkezéséről a teljesség igénye nélkül mindössze csak annyit, hogy amikor a rajongók megkérdezték a mestert, hogy mely dolgok azok, amelyeket az életben igazán szeret, ő válaszul összegyűjtötte és rímbe szedte mindazt, amit egyáltalán nem tud, vagy nem is akar megszeretni. Világos beszéd, talán nincs is ennél konkrétabban fogalmazó műve. A dal az alkotó számára igencsak nehéz időszakban született, amikor a hatvanas évek közepén, az akkori szovjet rendszer csaknem teljesen elviselhetetlenné tette és ellehetetlenítette az életét. Egy rövidke részlet a nem szokványos és tanulságos gyűjteményből:

Nem szeretem 

Gyűlölöm a pletykák összes formáját,

A kételyt, a méltóság tüskéit,

Vagy ha a dolgok visszáját mutatják,

Vagy vasat üvegen húznak végig.

Gyűlölöm magam, mikor gyáva vagyok,

Bosszant, ha ártatlanokat ütnek,

Nem szeretem, ha lelkembe taposnak,

Annál inkább, mikor beleköpnek!

1968

(Viczai Péter fordítása)

A Nem szeretem című briliáns alkotás mellett számos Viszockij-mű állja meg a helyét napjainkban is. Így semmiképpen sem légből kapott a mondás, miszerint Viszockij megelőzte korát. A legendás művész örök érvényű tanai és találóan célzatos megjegyzései szinte láttatták és előrevetítették számunkra a jövőt.

„Napjainkra a hajdani, aranyosan fénylő arany- és hagymakupolás világot, az úgymond egykori aranykort, egy nagyon is evilági aranykór váltotta fel”

A vagyonosodás pedig bármennyire is szomorú, de „vadonosodással” jár együtt sok tekintetben. A líra is többnyire ekképp reagál erre az utóbbi pár évtizedben, aminek előszele már Vlagyimir Szemjonovics késői műveinek némelyikében is megfigyelhető volt. Kikopófélben belőle az idill, a szakrális groteszkbe fordul át, s a zaklatott kor- és kórszellem rányomja billogát a legjobb alkotásokra is.

Halotti 

Halott bomlása most sivár létünk,

Mely érintésre mindenütt gennyezik.

Feledni a rosszat, és hogy félünk:

Üvöltöz fent is, lent is mindenki itt.

Apáink múltja szárnyszegetté tett,

Káros örökség nyomta ránk billogát

És rítusát mind – s egy nemzedéket

Vakít, őrjít és veszejt e korcs világ.

1979 vagy 1980

(Cseh Károly fordítása)

Egyik kedves költő-műfordító barátom játékos szóhasználatával élve a rendszer többnyire kétfajta embert nem kedvel: a túl élőt és a túlélőt. Vlagyimir Viszockij annak ellenére, hogy mindössze egy adott történelmi korszak vagy rendszer fenegyereke és egyben képviselője is volt, talán mindkét osztályba besorolható.

„A tragikus sorsú művész egyszemélyben volt túl élő és túlélő is”

Nem véletlen, hogy a hatvanas évek derekán a szovjet médiában, főleg az írott sajtóban ádáz lejárató kampány és sajtóhadjárat folyt ellene, amely lényegében a Farkasvadászat című máig népszerű, közkedvelt költeményének megszületését eredményezte. Válaszreakcióként írta meg az őt ért sorozatos, igazságtalan, túlzó és mesterségesen kreált, valójában alaptalan támadásokra: dalai állítólag alkalmasak a fiatalság megrontására, illetve a művész által használt-képviselt nyelvi stílus az orosz népre nézve nem kívánatosnak minősíthető. Így aztán nem véletlen, hogy a nagy elődökhöz, Jeszenyinhez és Mandelstamhoz hasonlóan Viszockij is üldözött farkasnak képzelhette magát a szovjet szocialista rendszer hatvanas-hetvenes éveiben.

„A mű keletkezési történetét és létrejöttét, mint megannyi másikét, csúnyán beárnyékolja az erősen diktatórikus szovjet gépezet erőfitogtató politikája”

Ezt a dalt számos hazai és külföldi előadó, többek között például Hobo is feldolgozta Farkashajsza címmel, de lefordította Veress Miklós, Erdődi Gábor, Marosi Lajos, Szöllősi Dávid és megtettem ezt jómagam is. Földes Hobo László sajátos előadásában e politikai felhangokkal is átszőtt költemény különösen nagy élményt nyújt.

Farkashajsza 

Rohanok, inam majd beleszakad,

De ma megint, akárcsak tegnap,

Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak!

A kordon felé hajtanak!

Dupla csővel a fák mögül lőnek,

A vadászok árnyékban rejtőznek,

A hóban farkasok hemperegnek,

Mindnyájan mozgó céltáblák lettek.

Farkas hajsza folyik, szürke ragadozókra

Szopós kölykökre és anyafarkasokra

Üvölt a sok hajtó, tombolnak a kutyák

A jelző zászlók közt vér ömlik a hóra.

Nem adnak semmi esélyt a farkasnak,

A vadászkéz még meg se remeg!

Szabadságunk a zászlókig tarthat,

Biztos kézzel leterítenek.

A farkas nem szeghet meg hagyományt,

Kölyökkorunkban vakok vagyunk,

Még farkas anyánk nevelte belénk:

A zászlókon túl meghalunk.

Farkashajsza folyik, szürke ragadozókra,

Szopós kölykökre és anyafarkasokra

Üvölt a sok hajtó, tombolnak a kutyák,

A jelző zászlók közt vér ömlik a hóra.

Farkashajsza folyik, szürke ragadozókra,

Szopós kölykökre és anyafarkasokra.

Üvölt a sok hajtó, tombolnak a kutyák,

A jelző zászlók közt vér ömlik a hóra.

Lábaink és állkapcsaink gyorsak,

Felelj falkavezér, mondd meg hát,

A puskacsövek elé hajtanak minket,

Miért nem törünk ki a tiloson át?

A farkas sem szabad, nem tehet mást,

Már én is érzem, időm végét.

Akinek én jutottam, elvigyorodik,

És csendben rám fogja fegyverét.

Rohanok, inam majd beleszakad,

Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is,

Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak!

De üres marad a vadász marka is!

1968

(Földes Hobo László fordítása)

Vlagyimir Viszockij költői-dalszerzői munkásságának hatása napjainkban is érzékelhető az orosz társadalom életében. Többeket foglalkoztat a kérdés, hogy vajon miről dalolna most a tragikus sorsú művész, ha még ma is élne. Radnai Péter, a Magyar Televízió egykori moszkvai tudósítója a kilencvenes évek közepén így vélekedett: A kommunista rendszer ugyan elmúlt, és szabadság, szólásszabadság van Oroszországban, de azért nem szenvedne témahiányban a legendás dalnok. Dalolhatna például az értelmetlen csecsenföldi háborúról, ahol ártatlan emberek tízezrei vesztették életüket. Verseket írhatna a létminimumon, vagy az ez alatt nyomorgó milliókról, valamint azokról a szerencsétlen idős emberekről, akik túlélték a második világháborút, majd az ezt követő kommunizmust, és most koldulniuk kell. Végül, de nem utolsósorban írhatna a maffiáról, amely, ha lehet, ma nagyobb úr, mint annak idején a párt, sőt veszélyesebb is, mint a párt volt. A kilencvenes évek elején-közepén jómagam is Moszkvában éltem, így csak megerősíteni tudom e szavak igazát.

„Azóta már jó pár év eltelt, de a lényeg ugyanaz maradt: ma is akadna téma elég. Talán még több is, mint amire a mesternek szüksége lenne”

Már csak emlékezni tudunk Viszockijra, aki haladó szellemű világnézetével és többnyire az öröklétre sandító sajátos műveivel szellemi előkészítői közé tartozott annak a politikai reformfolyamatnak, amely később, az ismert gorbacsovi átépítésben, a peresztrojkában öltött testet. 1980-ban bekövetkezett váratlan halála rányomta erőteljes bélyegét az orosz kultúra és nyelv sorsának további alakulására is. Személyében az orosz nép egyik legnagyobb ikonját, példaképét, vezérét és tanítómesterét veszítette el. Emléke azonban ma is él örök érvényű aktuális húrokat pengető költeményeiben, és a személyét méltató, különböző alkotók műveiben. Az Utolsó üdvözlet című vers Viszockij temetésén, a költő sírjánál hangzott el. Szerzője máig ismeretlen, a magyar változatot Cseh Károly költő, műfordító készítette.

Utolsó üdvözlet 

Köszöntelek barátom, végső menedékhelyem

Hogy felkerested. Állj meg itt e sírköves helyen,

Figyeld a perceink futását, és rám emlékezz:

Dagadt a mellem hajdan – s most nincs erőm beszédhez.

A tűnt idő ragyog ma, s akár az álom selymes:

Magnóm rekedt hangjába egy ország volt szerelmes.

(…)

Testvér, ragaszkodj foggal és körömmel a léthez;

Ha már halott leszel, a lényegét akkor érted.

Maják kazettáimon én túléltem már magam,

Túlélik majd a versek is mindazt, mi hátra van.

              1980

              (Cseh Károly fordítása)

Ahogy korábban jeleztük, e szomorú költemény egy máig ismeretlen alkotó tollából származik. Ugyanakkor, mintha maga Viszockij írta volna, előre láttatva a jövőt, megelőzve és túlélve korát. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a műben említett képzeletbeli magnó hangja volt meglehetősen rekedtes, hanem a költőé is: összetéveszthetetlen, egyedi és megismételhetetlen.

Olyannyira egyedi és olyannyira rekedt, mint azok a futótűzként terjedő tiltott felvételek, amelyek a brezsnyevi Szovjetunióban a kézről kézre adott, és nem ritkán százszorosan átmásolt, valamint agyonhallgatott kalózkazettákon hangozhattak fel. Varga Mihály újságíró szavaival élve, a diktatórikus hatalom mindig is korlátolt és buta volt, ami valószínűleg ma sincs másképp. Nehezen jön rá arra, hogy amennyiben valakit elhallgattat vagy tiltólistára tesz, ezáltal csak felkelti az emberek kíváncsiságát, fokozva a téma iránti érdeklődést. Különösen igaz lehet ez az örökérvényű Viszockij-dalokra, amelyek aktualitása elvitathatatlan a művész halála után több mint negyven évvel is.

A sötét 

Ott mások a hírek, szavak és szóbeszédek,

Ott minden rosszat sejtet, s balul üt ki.

A fű kiégett, színét veszti,

És a nyomokat is rejti –

A sötét…

Ott mások a hangok és a színek,

De arra vezet utam, nincs választás –

Várnak rám a sötétben – kellek!

De sebaj, lesz még változás!

1969

(Viczai Péter fordítása)

A képletes történelmi vesszőfutás végéhez közeledve, eme kissé rejtelmes és rövidke záróakkord tartalmi, illetve eszmei mondanivalója alapján mélyebb elemzésekbe bocsátkozni nemigen lenne célszerű, és nem is lehet célja e cikknek. Annál is inkább, mert a sorok közt homályba veszhet a mondanivaló. Inkább döntse el mindenki maga, hogy mit vél látni vagy felfedezni a művész által ábrázolt képzeletbeli sötétben. Egy aprócska tanulság azonban talán e pár soros idézetből is levonható: alakuljon is bárhogy, történjen bármi, de örökké azért semmi sem tarthat… Tán még a legendás dalnok örök érvényű művészete sem.