//Veszélyes ambíciók
Az abháziai orosz bázis eszközparkjának felvonulása 2009-ben #moszkvater

Veszélyes ambíciók

MEGOSZTÁS

Ukrajna és Grúzia kapcsán szüntelenül előkerül az országok esetleges NATO integrációjának kérdése. Mint ahogy azt a baltikumi példa mutatta, Oroszország bizonyos mód lassan saját magába visszaszorítva felettébb kritikus szemmel figyeli az ezzel összefüggő eseményeket. Egyszerűen nem engedhet meg magának további hátrálást, miközben Washingtonnak a NATO-n keresztül folytatott nyomulása az egész európai biztonsági helyzetet veszélyezteti. Az esetleges ukrán és grúz NATO tagság pedig a mostani mélyponton lévő viszonyt erodálhatja olyan szintre, ahonnan lehet, hogy már nincs visszaút.

Az abháziai orosz bázis eszközparkjának felvonulása 2009-ben #moszkvater
Az abháziai orosz bázis eszközparkjának felvonulása 2009-ben
Fotó:EUROPRESS/Valeriy Melnikov/Sputnik/Sputnik via AFP

Az Oroszország és a  Nyugat közti feszültség egyik, ha nem a legfontosabb forrásává vált az észak-atlanti szervezet elmúlt évtizedekben kibontakozó fokozatos terjeszkedése kelet felé. Már az 1990-2000-es évek derekán egy sokkalta gyengébb Oroszország mellett is többek kongatták a vészharangot, hogy nem lesz jó vége a folyamatnak, ahogy az Putyin müncheni beszédéből, a 2008-as grúz háborúból vagy végső soron a krími eseményekből is kiviláglott. A bővítési hullám legfőbb aspiránsaivá – valamint problémáivá – mégis Kijev és Tbiliszi váltak, újabb térségben veszélyesen közel hozva ezzel a katonai szervezetet az orosz határokhoz.

„Mit jelentene pontosan Grúzia és Ukrajna NATO tagsága? Hogyan áll most a folyamat és milyen lehetséges kimenetelei lehetnének Moszkva szempontjából? Egyáltalán a belátható jövőn belül milyen realitásokkal néz szembe a két aspiráns?”

Elsőként érdemes kitekinteni a NATO-csatlakozás követelményeire, illetve milyen menetrend szerint zajlik a folyamat. A szervezet által kidolgozott követelmény rendszer első – vagy épp nulladik – állomása szerint a csatlakozni kívánó európai államnak az alapvető politikai alapelveken túl, mint a demokratikus berendezkedés vagy a hadsereg feletti civil kontroll, hozzá kell járulnia az euroatlanti biztonsághoz. Ha az aspiráns az előzetes feltételeknek megfelelt, a szervezet ajánlásával megkapja saját tagsági cselekvési tervét (membership action plan – MAP), amely alapján többek közt a haderőre és kül- valamint biztonságpolitikára vonatkozóan hajt végre átfogó szervezeti, politikai és jogi reformokat, összehangolva azokat a NATO struktúrájával.

„Mondhatnánk úgy is, ez egyfajta határozatlan idejű tagjelölt státusz, amelyből egyenes út vezet a tagság fele, még ha azt maga a NATO nem is tekinti annak”

Ezt követően a csatlakozási tárgyalások befejezésével minden egyes meglévő tagnak ratifikálnia kell a csatlakozási szerződést. Legutolsó lépésként a leendő tag népszavazással vagy parlamenti szavazással saját hatáskörében ratifikálja a csatlakozást, amelyet követően immár a NATO teljes jogú tagjává válhat. Elsőre nem tűnik túlságosan bonyolultnak, ám az ördög a részletekben rejlik.

Ugyanis az említett feltételek közt szerepel egy politikai manőverezéssel, félrenézéssel nehezen kezelhető tétel, mégpedig a területi viták kérdése. A bővítési protokoll alapjául szolgáló 1995-ös tanulmány ugyanis világosan kodifikálta a korábban már alkalmazott gyakorlatot. E szerint a szervezet tagjai közé nem csatlakozhat olyan állam, amelynek rendezetlen területi vitái, etnikai konfliktusai, más országgal szemben fennálló területi követelései vannak, vagy éppenséggel aktív háborús fél.

„Csak ezek békés rendezését követően indulhat meg a csatlakozási folyamat érdemi része, és épp ezen kitétel blokkolja Kijev és Tbiliszi előrehaladását. Mégis az elmúlt hónapokban egyre több forrásból hallani, hogy az esedékes nyári államfői csúcstalálkozón Grúzia megkapná saját tagsági cselekvési tervét, nem hivatalosan tagjelölti státuszba kerülve”

Alapvetően sajátságos Tbiliszi helyzete, ugyanis a 2008-as orosz-grúz háborút követően Moszkva független államként ismerte el a belőle kiszakadt Dél-Oszétiát és Abháziát. Az elismerést követően szerződéses alapon a Déli Katonai Körzethez tartozó orosz katonai bázisok alakultak az államok területén, valamint lakosságuk számára lehetővé vált az orosz állampolgárság felvétele. Mivel Grúzia továbbra is szakadár régiókként tekint Abháziára és Dél-Oszétiára, hivatalosan addig nem lehet a szervezet része, míg a kérdést nem rendezi.

Noha minimális eséllyel, azért Tbiliszi két megoldási lehetőség közül mégis választhat. Az első szerint a sajátjaként aposztrofált területek valamilyen mód békés úton kerülnének Tbiliszi irányítása alá, míg a második egyfajta hidegzuhanyként ismerné el Szuhumi és Chinvali (oszétül Chinval) szuverenitását. Mivel a térségben a Szovjetunió felbomlását követően a felek több véres háborút vívtak egymással, és Oroszország elemi érdeke a status quo fenntartása, aligha valószínű, hogy a jórészt orosz állampolgárságú lakosok visszatérnének Grúziába.

„A függetlenség elismerése pedig egyet jelentene a belpolitikai öngyilkossággal. Szinte bizonyos, hogy esetében forradalom törne ki a kormányzattal szemben. Noha népszerű a grúzok közt a NATO tagság gondolata, ekkora árat nem fizetnének érte”

Viszont az előző NATO főtitkár, Anders Fogh Rasmussen felvázolt egy harmadik javaslatot, amely veszélyes kompromisszummal oldhatná fel Tbiliszi gordiuszi csomóját. Az elképzelés alapján ugyanis Grúzia egyoldalúan ideiglenesen nem terjesztené ki a kollektív védelemről szóló ötödik cikkely érvényességét Abháziára és Dél-Oszétiára, így bár papíron továbbra is saját területeinek tekinti azokat, mégis kvázi megkerüli a status quot. A NATO történelmében még nem is lenne példa nélküli ezen megoldás, mivel 1952-ben a görög-török szigetviták, míg 1955-ben az NSZK-NDK kölcsönös el nem ismerés esetében alkalmazta a szervezet a formulát.

„Bár elsőre egészen bíztatóként hangozhat az ötlet, jobban belegondolva csak újabb problémákat hoz felszínre. Egyrészt a hatály alól való kivétellel még ha nem is deklaratív jelleggel, de tulajdonképpen Grúzia lemond a területekről, végső soron az említett belpolitikai öngyilkosságba vezetve magát. Ha viszont le is mond, meg nem is, akkor olyan feloldhatatlan önellentmondás keletkezik, amely szinte bizonyosan újabb háborút hozna magával”

NATO tagként ugyanis Grúzia az orosz katonai jelenlétet területe elleni agresszióként beállítva hivatkozhat arra, hogy immár a szövetség segítségével szerezze vissza elvesztett régióit. Agresszió esetén pedig érvénybe lép az alapokmány kollektív védelemről szóló ötödik cikkelye, amely az egy taggal szembeni támadást az egész szervezet elleniként értelmez. Egy ilyen összecsapás pedig egyet jelentene egy teljes körű orosz-NATO háborúval, amelyből senki se maradna ki. Se Berlin, se Budapest, és legfőképp Washington sem úszná meg a harcokat. Amint orosz földet ér támadás – vagy annak veszélye áll fenn – Moszkva válaszolni fog. Ezt pedig még a legvéresebb washingtoni külpolitikai héják sem akarnák átélni.

Ukrajna esetében a Krímet és a donbasszi harcokat nem kell részletezzük az olvasónak. Ám itt a területi követelések szintet léptek, mivel a vita tárgya éppenséggel Oroszországhoz tartozik, és mellette nem elfelejtendőek a szakadár keleti „népköztársaságok”. A rasmusseni formulát hasonlóan lehetetlen elképzelni, mivel belpolitikai szinten a félsziget és a Donbassz státuszának bármilyen változásáról szóló kezdeményezés immár a nacionalista erőszak mellett hazaárulásnak számít büntetőjogi következményekkel. Sem Donbasszban, sem a Krímben politikai téren semmilyen előrehaladás nem tapasztalható, sőt épp az ellenkezője.

„Habár az ukrán politikai elit előszeretettel említi országának euroatlanti integrációját, amit alkotmányos és katonai doktrína szintjén is rögzített, jelen helyzetben ez nem több,  mint puszta vágyálom”

Szemben Grúziával, az ukrán problémák földrajzilag és politikailag jóval közelebb állnak az európai NATO tagokhoz, ezáltal azok jobban érzékelik azok negatív hatásait. Noha a keleti szárny egyes tagjai, élén a balti államokkal hangosan szorgalmazzák az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdését, a nyugat-európai államok egyelőre egyensúlyozzák azt. Egyszerűen maga Ukrajna annyi problémát hordoz magával, és akkora kockázatot jelent, hogy felelős kormányzat nem lép meg ilyen rizikós lépést.

Az a tény sem épp bizalomgerjesztő, hogy Ukrajna immár nyíltan egy Oroszország elleni hadgyakorlatot tartott a Krím-félsziget szomszédságában, Herszonban. A felvázolt szcenárió szerint az ukrán egységek a Krím területéről felszálló pilóta nélküli légi jármű felderítő repülését akadályozták meg, majd rakéta-sorozatvetőkkel együttműködve azok indítóállásait semmisítik meg orosz területen.

„Ez a szokásos ukrán nagyotmondó erőfitogtatáson túl azért is problémás, mivel újból bizonyítékot szolgáltat arra, hogy Donbassz mellett Kijev nem tett le a Krím erővel történő rendezéséről. Ilyen körülmények közt NATO tagként Kijev éppen, hogy vérszemet kapna és a felvázolt grúziai szcenáriónál is durvább harcokba hajszolva a kontinenst. Senki sem vágyik olyan szövetségesre, aki segítség helyett szinte biztosan belerángatná őt saját konfliktusába”

Az ukrán védelmi minisztérium által a gyakorlatról közzétett videó. Érdemes megfigyelni, hogy az ukrán nyelv évek óta tartó propagálása ellenére a légvédelem kezelőszervei mind orosz nyelvűek.

Ennek ellenére mintha nem látná se Washington, se a NATO, hogy mennyire veszélyes vizekre evez a témával. Oroszország szándékos semmibevételéről és lényegében a totális ignoranciáról tesz tanúbizonyságot a szervezet főtitkárának több nyilatkozata. Ahogy azt már portálunk korábban bemutatta, Stoltenberg szerint a Krím hazatérése nem következhetett volna be, ha Kijev a NATO tagja lett volna. Nos, az elmélet fals mivoltát nem részletezve, figyelembe véve az orosz geopolitikai környezetet, látszik mennyire nincsenek képben még a legfelsőbb körökben sem a realitásokkal.

De mindezt lehet még tovább fokozni! A Bruges-i College of Europe diákjaival folytatott eszmecserén ugyanis a főtitkár kijelentette, hogy Oroszországnak nincs joga provokációként értékelni, ha bármely vele határos ország a NATO tagjává válik. Logikus ugye? Valahogy kevésbé tudnánk elképzelni, hogy Mexikó csatlakozásánál a Sanghaji Együttműködési Szervezethez majd azt követően az orosz és kínai egységek megjelenésével Texas tőszomszédságában a NATO és az Egyesült Államok nyugodtan szemlélnék az eseményeket. Mégis a vezető atlantista körök úgy vélik, fordított esetben Oroszországnak úgymond nem osztottak lapot, másodrangú nagyhatalomként végső soron álljon be inkább Washington mögé. Ahogy Anatolij Vasszerman orosz politológus fogalmazott,

„Ukrajna NATO-tagsága a harmadik világháborúval érne fel. Még ha a példa eléggé sarkított is, rámutat nemcsak az orosz félelmekre, de azzal összefüggésben a viszony és a stabilitás lehetséges drasztikus degradációjára is”

A sors furcsa fintora, hogy a hidegháború kitörésekor kiemelkedő szerepet játszó George F. Kennan – akit az úgynevezett „hosszú távirat” kapcsán ismerhet az olvasó – az 1990-es évek során többször óva intette Washingtont a szövetség keleti bővítésétől. Mint ahogy a The New York Timesba írt véleménycikkében fogalmazott, maga a Nyugat fog kreálni Oroszországból egy vele ellenszenvessé váló és szembeforduló hatalmat, az orosz geopolitikai érdekszférába behatolva. A geopolitikát és a nemzetközi kapcsolatok történetét kicsit is ismerőknek nem hat meglepetésszerűen Kennan jóslata, ám mégis mintha bizonyos washingtoni körök nem vettek, és nem vesznek tudomást róla. Ahogy az elmúlt három évtizedben, úgy most is szüntelenül igyekeznek „feltartóztatni” Oroszországot, visszaszorítani érdekszféráját, belpolitikai instabilitást – avagy színes forradalmakat – kelteni partnereiben, és részben saját magában. Utóbbi pedig épp a Kennan által megfogalmazottak szerint reagál.

„Bár a lehetséges ukrán és grúz NATO tagság kapcsán eddig főképp a szervezet nyugat-európai tagjai adtak hangot kétségeiknek, kérdés az időközben még az eddigieknél is mélyebbre süllyedt kapcsolatok milyen irányba vezetik Párizst, Berlint és Brüsszelt”

A Biden-adminisztráció hatalomba lépésével, az egyre inkább elmérgesedő uniós kommunikációval és a német belpolitika esetleges irányváltásával nem tudni , hogy az európai konszenzus milyen irányba változik. Gyaníthatóan nem pozitívan. Jelenleg Ukrajna esetében még a cselekvési terv is beláthatatlanul a jövőben lebeg, ám Grúzia már ennél bonyolultabb eset, így nem tudni, végső soron mi fog történni a NATO elkövetkező állam és kormányfői csúcstalálkozóján.

Az esetleges ukrán és grúz csatlakozással teljesen megszűnne a katonai blokk és Oroszország közti egykori semleges puffer zóna adta stratégiai mélység, immár teljes nyugati-délnyugati határszakaszon – Finnország kivételével – Moszkvának NATO csapatokkal kellene szembenéznie. Ahogy pedig a közvélekedés tudja – és maga Vlagyimir Putyin is leírta – miképp egy sarokba szorított vad, úgy egy állam is ugyanúgy kiszámíthatatlanná válhat beláthatatlan következményekkel, ha minden lehetőségét korlátozva a sarokba szorítják.

„Az elkövetkező évtizedeket alapvetően megmérgező, végzetes geopolitikai hiba lenne akár Grúziát, akár Ukrajnát felvenni a NATO-ba”

Ez maximum Washington érdekeinek tehet jót, de ahogy oly sokszor a történelemben, az igazi vesztes Európa lesz. Oly mértékben degradálódna az európai biztonsági rendszer, hogy a helyzet legrosszabb esetben 1945 óta nem tapasztalt háborúba is torkollhat. Oroszországot nem bekeríteni vagy nyugati terminológiával élve feltartóztatni kell, hanem rájönni, hogy a nézeteltérések ellenére az európai biztonsági rendszer egyik alakítója. Oroszország nem akarja lerohanni se a Baltikumot, se Nyugat-Európát, se Ukrajnát. Oroszországnak csupán az kell, hogy a Nyugat tiszteletbe tartsa az érdekszféráját és ne akarja őt saját magába visszaszorítani. Viszont ha úgy érzi, hogy elment a végsőkig, és nem lesz más választása, akkor az teljesen új helyzetet teremt. Mégis mintha az óceán túlpartján fals illúziójukba ringatva magukat, bizonyos körök ezzel nem lennének tisztában.

MEGOSZTÁS

1997-ben született, jelenleg is tanulmányait folytató nemzetközi kapcsolatok szakértő. Érdeklődési körének középpontjában Oroszország, az orosz fegyveres erők, az orosz és globális geopolitika, biztonságpolitika, valamint alapvetően a haditechnikával összefüggésben felmerülő témák állnak. Mindezeken túl aktívan figyelemmel kíséri a globális világrend fokozatos átalakulását. Diplomáját nemzetközi tanulmányok szakon szerezte, angolul, oroszul és németül beszél.