//Stoltenberg és az ukrán NATO-tagság
„Ebben a játszmában Ukrajna legfeljebb néhány gyaloggal van jelen. Ő maga a sakktábla” #moszkvater

Stoltenberg és az ukrán NATO-tagság

MEGOSZTÁS

Mi lett volna, ha Ukrajna 2014-ben a NATO tagja, játszott el a gondolattal az északtalanti szövetség főtitkára. Ezt a krími évforduló kapcsán megtettük mi is, és arra jutottunk, hogy ebbe még belegondolni is szörnyű. Vannak ugyanis helyzetek, amikor nem érdemes a tűzzel játszani. Ukrajna atlanti integrációja ilyen.

„Ebben a játszmában Ukrajna legfeljebb néhány gyaloggal van jelen. Ő maga a sakktábla” #moszkvater
„Ebben a játszmában Ukrajna legfeljebb néhány gyaloggal van jelen. Ő maga a sakktábla”
Fotó:EUROPRESS/MARTIN BUREAU/AFP

Ha Ukrajna 2014-ben a NATO tagja, akkor másképp alakultak volna a dolgok! Ezzel a kijelentéssel próbálta alátámasztani Ukrajna atlanti integrációjának fontosságát Jens Stoltenberg. Egyetértünk! Biztosan másképp alakulnak a dolgok. Csak nem úgy, ahogy Stoltenberg gondolja. Jóhiszeműen tételezzük fel, hogy a NATO főtitkára feltehetően nem gondolt bele igazán ebbe a hipotetikus helyzetbe.

„Ha netán mégis, akkor azt kell mondanunk, hogy a NATO-nak mindent megér, hogy megragadva a hidegháborúban, a gondolkodásába mára láthatóan beleégett régi ellenfelét térdre kényszerítse. Még egy háborút is!”

Hát akkor most, az évfordulón játszadozzunk el kicsit ezzel a gondolattal, és borzongjunk bele. Kezdem azzal, hogy akkor aligha mentem volna el a referendumra. Nem szeretem ugyanis a háborút. Meg valószínűleg nem is lett volna referendum. Életre szóló élménnyel lettem volna szegényebb. A Krím ugyanis – tetszik, nem tetszik – 2014. március 16-án történelmet írt. Könnyek közt, boldogan tért haza Oroszország anyácska kebelére. Ott voltam, láttam!

„A Krím nem először írt történelmet. Az elmúlt mintegy három évszázadban stratégiai helyzete miatt versengtek érte a nagyhatalmak”

Orosz uralom alá kerülése a XVIII. század végén az Oszmán Birodalom hanyatlásának felgyorsulását hozta, a krími háború a XIX. század második felében pedig a nagyok egymás közötti háborúját megakadályozó első összeurópai biztonsági rendszer, a Szent Szövetség végét jelentette. Itt, Jaltában rakták le a rogyadozó, ám még jelenleg is érvényes világrend alapjait.

„Aztán 2014 elején ismét a Krímre irányulnak a tekintetek. Mára egyértelművé vált, hogy a félsziget Oroszországhoz csatolása hosszú időre meghatározza Moszkva és a Nyugat viszonyát”

Ez így is elég drámai, hát még mi lett volna akkor, ha Ukrajna valamilyen véletlen folytán 2014-ben a NATO tagja. Belegondolni is szörnyű abba, hogy életbe kellett volna léptetni a negyedik és ötödik cikkelyt, ami minimum lokális háborúhoz vezet. De az sem kizárt, hogy ez a konfliktus egy kiterjedt háborút generál a NATO és Oroszország között.  S ebből a háborúból Magyarország sem maradhatott volna ki. Ebben a háborúban pedig már minimum Iszkanderek röpködtek volna, és nem hagyományos robbanófejjel.

„Ha valaki nem hiszi, az próbálja meg értelmezni legalább utólag Vlagyimir Putyin 2007-es híres müncheni beszédét”

Az orosz elnök akkor értésre adta, hogy Moszkva nem tűri tovább a kioktatást, érdekeinek folyamatos megsértését, és egyenrangú partnerként kíván tárgyalni a globális kérdésekről. Oroszország ekkor végképp visszatért a nemzetközi porondra, és egyben szakított korábbi, az egyenrangú partnerségre olyannyira vágyó, ezért sok mindent lenyelő politikájával. A Nyugat ezt akkor még nem akarta megérteni. Pedig ha Putyint komolyan veszi, akkor talán másképp alakult volna sok minden a világban. De a Nyugat az Egyesült Államokkal az élen nem tudott szakítani a hidegháborús gondolkodással, és Oroszországban továbbra is az ellenséget látta, nem pedig a partnert. Ez így sokaknak kényelmesebb volt!

„Egyfajta partneri viszony kialakítására az orosz-amerikai kapcsolatok újraindításakor még felvillant egy halvány reménysugár, ám gyorsan kiderült, hogy Washington túlságosan beleragadt a régi szerepbe, és nem képes váltani. De ekkor már Moszkva is emelte a téteket”

A konstruktív párbeszéd kialakítása helyett így maradt az egyre élesebb szembenállás, amelynek folyományaként az Egyesült Államok a globális stratégiai biztonságot megalapozó szerződések sorát mondta fel. S nem hitte, nem akarta hinni, hogy Moszkva komoly ellenlépésre szánja el magát. Pedig a Münchenben elmondottak szellemében Szergej Lavrov még valamikor 2008-ban elejtett egy olyan mondatot, hogy amennyiben Ukrajna megindul a NATO felé, akkor vinni fogják a Krímet. A Wikileaks iratokból kiderül, hogy meghallották ezt a mondatot Kijevben és Washingtonban is. Csak nem akarták elhinni, hogy Moszkva ezt meg is teszi.

„Pedig ennyi év távlatából már egyértelmű, hogy Moszkva számára ez volt az a bizonyos vörös vonal”

Ám Amerika ezzel mit sem törődve, egyre jobban bekerítette Oroszországot, ennek jegyében pedig a NATO folyamatosan terjeszkedett az orosz határok felé. Ezt a közeledést a grúz-orosz háború is csak rövid időre akasztotta meg. Pedig még akkor sem lett volna késő belátni, hogy a bekerítés folytatásának komoly következményei lesznek.

„Ebben a helyzetben éleződött ki a helyzet Ukrajnában, és a nyugati támogatásból bátorságot merítő kijevi elit már tényleg az atlanti integrációról álmodott. Annak ellenére, hogy a társadalom akkor még nem tartott itt. Ez már Moszkva elemi biztonsági érdekeit sértette, és lépett…”

A többit tudjuk. A fiókból előhúzták a Krímre vonatkozó terveket, mert botorság lenne azt hinni, hogy ilyenek nem voltak. S hát az orosz katonák államközi szerződés alapján ott állomásoztak a Krímben. A Krím végül hazatért. Igen, haza, mert a félszigettel két évtizeden át nem tudott mit kezdeni Ukrajna, így az élet megrekedt valahol a szovjet időkben, a szíve pedig orosz volt és nem ukrán. Egyedül a tatár faktorral kellett valamit kezdeni, ezt pedig úgy tűnik, sikerült konszolidálni.

„Szóval, a Krím hazatért, mégpedig az „udvarias emberkéknek” köszönhetően békésen, hiszen a Krím elcsatolásának mindössze egy-egy orosz és ukrán áldozata volt. Ennyi év után már látjuk, hogy a művelet katonai szempontból profi módon előkészített és levezényelt volt”

A Kreml ezzel a művelettel – összhangban a krímiek döntő többségének akaratával – egyben megakadályozta azt is, hogy Szevasztopolban az orosz katonáknak az amerikaiakkal kelljen farkasszemet nézniük. Mert ha Oroszország nem parancsol álljt, akkor ez az események alakulását nézve csak idő kérdése lett volna. Az Egyesült Államok ugyanis máig felvonulási terepként használja Ukrajnát az Oroszországgal folytatott geopolitikai szembenállásban.

„Ebben a játszmában Ukrajna legfeljebb néhány gyaloggal van jelen. Ő maga pedig a sakktábla”

Ezért aztán tévedés, hogy akár ukrán szempontból jó lett volna, ha az ország 2014-ben tagja a NATO-nak. Akkor ugyanis nagy eséllyel nem csak Kelet-Ukrajnában, hanem az egész országban harcok dúltak volna.  De nem írogatnánk cikkeket kényelmesen hátradőlve a székben e hipotetikus helyzetről itt Magyarországon sem. Bizonyára túl lennénk már a tűzkeresztségen, s ki tudja, milyen eredménnyel.

„Ezért nem érdemes eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha… De ha már eljátszunk ezzel, akkor azért tegyük, hogy megdöbbenjünk. Azok pedig kijózanodjanak, akik most is Ukrajna és mellette Grúzia atlanti integrációját erőltetik”

Ezek a forrófejűek és a következményekkel nem törődő cinikusok ugyanis nem akarják megérteni, hogy egy ilyen lépéssel Oroszországot sarokba szorítják, és ezzel minden eddiginél keményebb válaszra kényszerítik. Még annál is keményebbre, mint a Krím elcsatolása volt.

Mert a katonai stratégáknak akkor is tudniuk kellett, hogy mit jelent kényszerhelyzetbe hozni Oroszországot. Ez most sem lenne másképp. Oroszországnak ugyanis már láthatóan fogytán a türelme, és mint arra Szergej Lavrov néhány hete figyelmeztetett, nem fogja sokáig tétlenül nézni a határai mentén kibontakozó folyamatokat, érdekeinek a semmibe vételét. Persze, ész nélkül nem fog felülni a provokációkra, ám ha érdekeinek a sérülését érzi, lépni fog. Egy ukrán és grúz NATO-tagságot biztosan ilyen érdeksérelemként érezne, ez pedig azt jelenti, hogy az atlanti közösség a szövetség Oroszország határáig tolásával átlépné azht a bizonyos vörös vonalat. Ez pedig a NATO számára egyértelműen a posztszovjet térség összes problémájának importálását jelentené.

„Ez eleve destabilizáló, megtetézve az orosz válaszlépésekkel”

Érdemes lenne tehát Brüsszelben és a tagországok fővárosaiban elgondolkozni azon, hogy adott esetben az agresszív katonai nyomulás, vagy a másik fél elemi biztonsági érdekeinek tiszteletben tartása, ezzel a párbeszéd lehetőségének a fenntartása garantálja a nagyobb biztonságot. De ha már eljátszottunk a Stoltenberg által felvetett hipotetikus gondolattal, akkor abból levonhatjuk a következtetést, hogy van olyan helyzet, amikor az atlanti integráció erőltetése éppenséggel a bizonytalanságot, nem pedig a biztonságot növelné. Mégpedig ez esetben egész Európában.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.