„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Kéri Gáspár írása a #moszkvater.com számára
„A történet középpontjában Semetka István szakaszvezető áll, aki egy magyar rendfenntartó és partizánvadász alakulat tagjaként tevékenykedik az ukrán, orosz és belarusz határvidéken”
Az amerikai történész, Timothy Snyder által véres övezetként meghatározott terület a Közép-Lengyelországtól, Belorusszián és a balti államokon át Ukrajnáig, valamint Nyugat-Oroszországig terjedő régió, ahol 1933 és 1945 között körülbelül 14 millió polgári lakost gyilkoltak le az egymással szemben álló politikai rendszerek reguláris katonai alakulatai. A döbbenetesen magas szám természetesen nem foglalja magában a harci cselekményekben meghaltak millióit.
„Közismert, hogy a magyar szerepvállalás a Szovjetunió elleni háborúban generációk óta megosztja a hazai közvéleményt”
Ennek számos oka van, kezdve az 1945 utáni politikai narratíváktól, amelyek a kollektív bűnösség elvétől a történések agyonhallagtásáig széles skálán mozogtak. Noha a nyolcvanas évektől egyre több mérvadó történészi publikáció és tanulmány jelenhetett meg, sőt Sára Sándor is elkészítette a 2. magyar hadsereg tragédiájáról szóló dokumentumfilmjeit (Krónika, 1982; Pergőtűz, 1983), melyekben beszélő fejekként az oral history eszközével egykori tisztek, bakák és munkaszolgálatosok emlékeztek, ám igazi áttörés a kutatásokban és a múlt feldolgozásában csak a rendszerváltozás környékén következett be.
Közülük is kiemelkedik több más történész mellett Ungváry Krisztián tevékenysége, aki elsőként és eddig egyedüliként írt monográfiát a megszállt területeken, a frontvonalaktól távolabb tevékenykedő magyar alakulatokról (Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944. Osiris Kiadó, 2015).
„Mindezek dacára a mindenkori hazai emlékezetpolitika hozzáállása, vagy a generációk során hordozott családi narratívák okán ma sincs konszenzus a háborús magyar szerepvállalásról”
Miután megnéztem Nagy Dénes filmjét, az első gondolatom az volt, hogy ez rendkívül tisztességes film – amennyiben beszélhetünk ilyen kategóriáról. Ám aki arra számít, hogy valamiféle állásfoglalást hordoz a mű a fent vázolt narratívák valamelyike kapcsán, az lehet, hogy csalódni fog. A Závada Pál azonos című regénye nyomán, de ahhoz csak bizonyos elemeiben kötődő film ugyanis másfajta utat választ a múlt feldolgozásához.
„A történet középpontjában Semetka István szakaszvezető áll, aki egy magyar rendfenntartó és partizánvadász alakulat tagjaként tevékenykedik az ukrán, orosz és belarusz határvidéken”
A néhány nap eseményeiben a partizánokkal történő konfrontációtól a polgári lakossághoz fűződő ellentmondásos, és ingoványos viszonyon át a magyar katonák nyilvánvaló testi-lelki kiszolgáltatottságáig széles skálán zajlanak a történések, amelynek dramaturgiai csúcspontját az értelmetlen erőszak is elkerülhetetlenné válik.
„Ugyanakkor a film nem mond egyértelmű ítéletet, inkább arra világít rá, hogy a magyar kir. honvédségbe besorozott parasztgyerekek legalább annyira áldozatai voltak a háború poklának, mint az a civil lakosság”
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Még akkor is, ha a mérleg két serpenyője nem egymás mellett áll meg. A film természetesen egy pillanatig nem ad felmentést semmilyen háborús bűncselekmények alól, ám sokkal inkább azokat az emberi viselkedési mintákat vizsgálja, melyek a háborús pszichózis nyomása alatt számos reakciót képes szülni. Maga a rendező is hangsúlyozza, hogy filmjével univerzális kérdéseket boncolgat, ami bármely hadsereg katonái számára létező helyzeteket produkált a második világháború, vagy bármely totális fegyveres konfliktus során, legyen szó akár napjaink történéseiről.
„Különösen izgalmas, és a magyar filmművészetben egyedülállónak tekinthető a film megvalósítása, amit az orosz tájakkal hasonlatos lettországi erdőkben forgattak”
A szereplők egytől egyig amatőrök, akiket a vidéki Magyarországról és a határon túli területekről válogattak. A filmbéli orosz lakosságot pedig lettországi oroszok alakítják. Őket a környező falvakból castingolták az alkotók. Az ismeretlenbe kerülés élménye a legjobb színészvezetésnek bizonyult ahhoz, hogy a szereplők minél nagyobb átéléssel játsszák el a bizonytalanság és kiszolgáltatottság érzését, amivel a megszálló magyar bakák is szembesültek egy számukra idegen, területét tekintve végtelennek ható ország tájain.
„Klasszikus értelemben vett színészi játékról nem csak a szereplők civil volta miatt nem beszélhetünk. Itt nincsenek sem hősök, sem árulók, maga a dramaturgia is kerüli a megszokott zsánereket”
A viszonylag kevés dialógus egyértelműen a film látványvilága felé tereli a néző figyelmét, de ez volt a rendező, és az operatőr, Dobos Tamás szándéka is. Az őszi opálos és derengő fények, az erdők és mocsarak misztikus hangulata, az elidegenítő rideg és hideg környezet plasztikusan tűnik fel a jelenetekben. Sokat számított a forgatókönyv megírásakor és a forgatás során az egykori naplóbejegyzések, tábori levelezőlapok és amatőr fotográfiák tanulmányozása is. És talán ez az első olyan második világháborúban játszódó magyar film, ahol a fegyverek és egyenruhák az utolsó zubbonygombig korhűnek hatnak. A film szakértője egyébként Ungváry Krisztián volt, és minőségileg ez is sokat emel a film összbenyomásán.
„Az emberi dilemmákra, a humánum megtartásának, vagy elvesztésének kérdéseire úgy hívja fel a figyelmünket a film, hogy közben alig látunk a jelenetekben erőszakot”
Ez az alapvetően kortárs eszközkezelés, hogy nem tolják az alkotók a potenciális befogadó arcába a nyers erőszakot, gyakran sokkal határozottabban ér célba, és szélesebb értelmezéseket tesz lehetővé mindenki számára. A Természetes fények az utóbbi évtizedek egyik legtisztességesebb hazai mozgóképes vállalkozása háborús traumáink kollektív emlékezetben élő feldolgozására. Mindeközben a film olyan univerzális kérdéseket és problémákat boncolgat, amelyek a világ bármely sarkában tanulságul szolgálhatnak.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2024 - #moszkvater
