Mihail Siskin igazi orosz értelmiségi. Tipikus szovjet felmenőkkel, és vívódó lelkiismerettel. Tele rokonszenves jóakarással, a hazájáért aggódással, és mégis, mintha a nyugati emigrációból nem értené, mi is történik Oroszhonban. Tenni akar, változtatni, büszkének lenni hazájára, ám amit a leginkább számon kér rajta, a birodalmi gőg, az a túlidealizált Nyugat egyes országaitól sem idegen. Végül minden bírálata ellenére ezúttal is oda lyukad ki, hogy Vlagyimir Putyin maga Oroszország. A népet pedig nem lehet leváltani. A világhírű orosz író a The Guardianben a háború kapcsán megjelent írását első magyarországi közlésre a #Moszkvatérnek ajánlotta fel.

Az orosz televízióban nem mutatják sem a szétbombázott ukrán városokat, sem a gyerekek holttesteit. Oroszhon bátor ifjait, akik kimennek tüntetni a háború ellen, megverik és letartóztatják. A többség hallgat, nincsen tömeges tiltakozás, nincsenek sztrájkok. „A nép szótlan”. Fájdalmas látni, hogy sok honfitársam nyíltan és őszintén támogatja a háborút Ukrajna ellen, pedig senki nem kényszeríti őket arra, hogy ablakaikra vagy autójukra kiragasszák a „Z” betűjelet.

A tévében interjút közvetítenek a legfőbb orosz baráttal, Szergej Bodrovval: „Háború idején nem mondhatsz rosszat a tieidről. Soha. Még ha nincs is igazuk, akkor sem. Még ha az országodnak nincs is igaza, háború idején nem mondhatsz rosszat róla. S lám, támogatják az „övéiket”, még ha lövik is az ukránokat.

„A modern világ és legtöbb honfitársam között mély szakadék húzódik. Elválasztja őket a legfontosabb forradalom, amit az emberiség véghezvitt, az áttérés a nemzettudattól a személyi tudatra, a törzsi diktátumtól a személyiség primátusára”

Ezer és ezer nemzedék oldódott fel maradéktalanul a nemzetében, törzsében, azonosította magát a vezérrel, kánnal, cárral. A te véred mindig a jóságot hordozza, másoké a gonoszságot. Születnie kellett egy új öntudatnak, a szabad ember öntudatának, aki ráébredt önnön emberi méltóságára és felelősségére a jó és a rossz megkülönböztetésében, mielőtt megszületne a dokumentum: „We the people” – „Mi vagyunk a nép”. Az emberiség két részre szakadt, s a határok nem esnek egybe az államhatárokkal.

„Egy részünk készen áll, hogy békében éljen, ahol a legfontosabb érték az emberi személyiség, ám a többség még mindig a patriarchális múltban él, ahol a törzsnek mindig igaza van, s nem kívánhatod a cár halálát”

Nemzedékről nemzedékre mindenkit, akik vették a bátorságot, hogy ne egy kotta szerint gondolkozzanak és éljenek, őrültnek kiáltották ki, kényszermunkára küldték, agyonlőtték, legjobb esetben emigrációba kényszerítették. Ezért kialakultak azok a tulajdonságok, melyek segítségedre vannak abban, hogy túlélj, tudj hallgatni, és engedelmeskedj a hatalomnak. Vádolhatjuk-e ezért az embereket, ha az egyetlen lehetséges túlélési stratégiájuk ez volt, s ez is maradt.  Arra, aki ma nem hajlandó hallgatni, Oroszhonban bíróság, katonai törvényszék ítélete vár.  Vagy ha időben észbe kap, elhagyja a hazáját.

Két kísérlet bukott meg, hogy demokratikus rendszert alakítsanak ki Oroszhonban.  Az első orosz forradalom 1917-ben csak néhány hónapig tartotta magát.  A második, az 1990-es években, valahogy néhány esztendeig kihúzta. Valahányszor országom próbál új életet kezdeni szabad választásokkal, parlamenttel, köztársasággal, totalitárius birodalomként ébred fel. Az orosz történelem a saját farkát harapdálja.

„Diktátor és diktatúra rablelkű népet szül, a rablelkű nép pedig diktatúrát és diktátort. A tyúk és a tojás.  Hogyan szakadhatunk ki az ördögi körből?  Hogyan születhet újjá országunk? Mikor mondanak le az oroszok a birodalmi vágyról?”

Ha Németország ki tudott szakadni a diktátorok és a Führerét istenítő nép születésének bűvköréből, Oroszország miért nem képes erre? A németek megpróbáltak szakítani náci múltjukkal, és új országot teremtettek, mely jogállami törvények szerint próbál létezni. A nemzet újjászületése csupán egy megsemmisítő és megalázó vereség eredményeképp lehetséges. Erre a nulladik kezdőpontra feltétlenül szüksége van Oroszországnak. Országunk újjászületése elképzelhetetlen anélkül, hogy a nemzet beismerje bűnét önmaga és az egész világ előtt.

„Oroszországban nem számolták fel a sztálinizmust, a kommunista pártot nem állították nürnbergi perben bíróság elé. A jövő most a putyinizmus felszámolásától függ”

A németeknek, akiknek „semmit sem tudtak” hazájuk bűneiről, 1945-ben megmutatták a koncentrációs táborokat.  Az ukrán lakosság elleni háborúról mit sem tudó oroszoknak meg kell mutatni az orosz rakéták által szétbombázott ukrán városokat, és a meggyilkoltak holtesteit. Mi oroszok nyíltan, és fenntartás nélkül el kell ismernünk  felelősségünket ezekért a bűnökért, és elnézést kell kérnünk.  Nincs más út előttünk. Az antifasiszta, a hitleri rendszer ellen harcoló Willy Brandt kancellár térdre ereszkedett a varsói gettó hőseinek és áldozatainak emlékműve előtt.

„Lesz-e orosz térdhajlítás Kijevben, Harkovban, Prágában, Budapesten, Tbilisziben, Vilniusban?”

A németek próbálták igazolni magukat. Hitler őrült bűnöző volt, de mi, németek semmit nem tudtunk erről, mi ugyanúgy a nácizmus áldozatai vagyunk, mint a többi nép. Egy új Oroszország nem születhet meg, ha örökösen azt halljuk, igen Putyin őrült bűnöző volt, minket, a lakosokat túszul ejtettek, mi, egyszerű orosz emberek semmiről nem tudtunk, meg voltunk győződve, hogy katonáink felszabadítják az ukránokat a fasiszta junta uralma alól, mi éppen olyan áldozatai vagyunk a putyini bűnös rendszernek, mint ők. Mert akkor újra kezdődik az egész elölről egy második Putyinnal.

Georg Büchner, egyik kedvenc német szerzőm valószínűleg önmagának tette fel a kérdést egyik 1834-ben a feleségéhez írt levelében: „Kik vagyunk, mi késztet minket arra, hogy hazudjunk, lopjunk, gyilkoljunk?” Lehet, hogy ez az egyetlen dolog, ami közelebb tudja hozni Oroszhont ahhoz a „bizonyos, emberiség által véghezvitt forradalomhoz”, annak megértéséhez, hogy

„mindazért, ami veled történik, te felelsz, személyesen, és nem a főnökeid, vezetőid”

A háború után az egész világ majd Ukrajna segítségére siet, hogy helyreállítsák, amit leromboltak, hogy az ország újjá születhessen. Oroszország gazdasága és szellemisége romokban fog heverni.  A birodalom lassú összeomlása felgyorsul.  Moszkva többé nem öntheti számolatlanul a pénzt Csecsenföldre, a csecsenek függetlenek lesznek, s követni fogják őket a többi régiók és nemzeti köztársaságok. Az Orosz Föderáció megszűnik létezni. S a centrifugális erők nem csak összeomlást és káoszt hoznak, a világtörténelem utolsó birodalmának összeomlása nélkül elképzelhetetlen Oroszhon megtisztulása és felépülése. Az orosz öntudat el kell, hogy fogadja, hogy lehetnek országok, ahol az orosz az állami nyelv.

„A birodalmi gőgöt ki kell operálni az orosz emberből, mint egy rosszindulatú daganatot”

Sem a NATO, sem Ukrajna nem végzi el az oroszok helyett országunk „putyintalanítását”. Nekünk kell megszabadítani ettől a gennyes televénytől. Vajon képesek vagyunk-e erre? Vajon a terülteken, melyek függetlennek kiáltják ki magukat Moszkvától, kialakulhatnak demokratikus irányultságú államok? Jugoszlávia példája megmutatta, hogy egy soknemzetiségű államban pillanatok alatt kirobbanhat az etnikai tisztogatás véres konfliktusa.

A kölcsönös gyűlölet, az erőszak eszkalációja ismét évszázadokra visszavetheti országunkat.  A világot menekülthullám árasztja el.  Gigászi területeket fenyeget majd az anarchia, melyek lakosságának tudatában a társadalom demokratikus felépítésétnek lehetőségét végérvényesen lejáratta a putyini tolvaj rendszer. Az elgyötört lakosság a menekvést megint csak a rendet és stabilitást ígérő „erős kézben” látja.  S egy ilyen kéz nyomban akad, s az orosz történelem ismét a saját farkába harap.

„S ugyan mi a különbség, ha az új Putyint másképp hívják?”

Hogy megelőzzünk egy ilyen forgatókönyvet, szükség van minden ember összefogására, azokéra, akik orosznak érzik magukat, és Oroszországért szorítanak, megszenvedve múltját és jelenét, és szurkolnak a jövőjéért. De vajon megerősödhet-e a demokrácia, ha nem alakul ki az öntudatos állampolgárok „kritikus tömege”, ha nem épül fel az érett polgári társadalom? Szeretném hinni, hogy a nagyvárosokban, az oroszhoni fővárosokban rejtve érlelődik egy új ország, amit egyelőre a putyini uralom és elnyomás elfed? Ki tudja?

A jövő <Szép új Oroszországa> szabad választásokkal kell, hogy kezdődjön. De ki szervezi és vezényli le ezeket? Az a több százezer megrémisztett tanítónő, akik engedelmesen meghamisították a putyini választásokat? S vajon biztosak lehetünk abban, hogy a legtisztességesebb választáson nem egy „idegen ügynök”, vagy nem egy „hazafi” diadalmaskodik, aki harcolt az  „ukrofasiszták” ellen?

„A lakosság, mely mindig a cárra szavazott, nem változhat egy szempillantás alatt felelősen gondolkodó és választó állampolgárrá”

És ki reformálja meg alapjaiban és globálisan az orosz életet? Az új államnak új hivatalnokokra lesz szüksége, akiket nem fertőzött meg a korrupció, mert a csinovnyikok milliós piramisában másokat aligha találsz.  Ki folytatja le az orosz „nürnbergi pert”?  Ki fogja kinyomozni, és megérdemelt büntetésben részesíteni a csalárdságok több millió lebonyolítóját, a sikkasztókat, a megvásárolható bírókat és rendőröket, a megtorlások végrehajtóit, a háborús bűnösöket és azokat, akik támogatták a háborús bűntetteket?  Maguk a bűnösök?

„El lehet távolítani, le lehet cserélni Putyint, ám a népet nem lehet lecserélni”

És mégis, egyetlen út vezeti el országomat a jövőbe – a fájdalmas, kínzó újjászületés. És nem a nemzetközi szankciók, az elszegényedés, a nemzetközi kirekesztés lesz a legszörnyűbb, ami rá vár ezen az úton.  Sokkal borzalmasabb, ha nem belülről, magától nem születik újjá. Putyin – tünet, és nem betegség.

(Fordította Földeák Iván)