//Pro és kontra
#moszkvater illusztráció

Pro és kontra

Korrekt írásban számolt be Stier Gábor a #moszkvater oldalain arról, hogy a szovjet rendszer milyen üldöztetésben részesítette a pravoszláv egyházat. Nem akarok „advocatus diaboli”-ként védelmezni valamit, ami védhetetlen. A cikk szélesíti történelmi ismereteinket, hasznos olvasmány, mindenkinek csak ajánlani tudom figyelmes végigolvasását. Ám az éremnek két oldala, a mérlegnek két serpenyője van. Erről szeretnék szólni.

#moszkvater illusztráció
#moszkvater illusztráció

A pravoszláv egyháznak legalább akkora bűnei vannak, mint az utánuk jövőknek. A világ legelnyomóbb rendszerét támogatták, sarlatánok és ál-próféták, politikai kalandorok tucatjait szabadították az orosz hívők nyakára. Aki kicsit is ismeri a kort, a forradalom előtti időszakot, a Gaponok és mini-Raszputyinok időszakát, azt nem kell erről különösebben meggyőzni. A pravoszláv egyház képviselői, noha egyes papok emberbarát és szegényeket támogató megnyilvánulásait nem tagadhatjuk, ott voltak minden fontos állami eseményen és hűségésen a dinasztia mellé álltak.

„Ez sem újdonság, ma is van érzékelhető eltérés az egyházi felső vezetés politikai intenciói, és a mindennapi templomi munka gyakorlata között. Különösebb magyarázatra ez sem szorul”

Aki ismeri a pravoszláv egyház történetét, azt is látja, hogy maga az ortodox egyház sem volt egységes. Már a Kelet-római Birodalom területén végbement kialakulásakor, illetve nem sokkal utána több ágra szakadt. Anélkül, hogy belemennék azoknak a dogmáknak az elemzésébe, amit az ortodox egyházak nem fogadnak el, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy hívei között is sokan voltak, akik másképp képzelték el a lélek ápolását, mint a cári rendszert támogató egyházi hierarchia.

„Sokan közülük Szibériába vándorolva a maguk módján élték meg Isten tanait és tiszteletét. De nem csak ők”

Céltudatosan birodalomépítő szándékában Nagy Péter nem bánt kesztyűs kézzel a pravoszláv egyházzal. Kíméletlenül lenyíratta a szakállakat, hogy ezzel a külsődleges gesztussal is közelebb vigye, s végleg odakösse Oroszországot Európához. Szolgálta is őt a pravoszláv klérus, noha uralkodása alatt toleráns volt más vallások iránt is. S azóta sem kiáltotta ki drasztikus intézkedései miatt anti-Krisztusnak.

Az uralkodó rend szolgálatában a pravoszláv egyház egyes korifeusai talán nem mentek olyan messzire, mint például Zadravetz püspök, aki vastagon benne volt a frankhamisításban, a fáma szerint arisztokrata társaihoz hasonlóan ő is mezítláb taposva öregítette a szerencsétlenül és gyatrán hamisított frankokat. A kor bírósága – ki nem ismerné a bírói gyakorlatot – később ez alól a vád alól felmentette. Mint tábori püspök ő áldotta meg azokat a honvédokat, akik közül csak a Don kanyarban mintegy másfélszáz ezren vesztek oda.

„Tagadhatatlan, hogy a szovjethatalom élet-halál harcot vívott ellenségeivel, s ebben a pravoszláv egyház nem az ő oldalán állt. Ez nem ad felmentést, csupán árnyalja a képet. Azt sem szabad elfelednünk, hogy a vallási dogmák, a vallásos ideológia bírálata, elvetése korántsem bolsevik találmány”

Gondolata már a francia felvilágosodás óta ott kísértett az európai gondolkodásban és szülőföldjén elérte azt, ami később a kontinens nagy részén (ma talán már mindenütt) gyakorlattá lett, egyház és állam szétválasztását. S nem csak ezt, de békés egymás mellett élését. A kilencvenes évek közepén francia szenátusi delegáció bortermelő vidékről származó tagjai a parlamenti étterem bőséges vendégeltetésétől elpilledve, félálomban hallgatták az emberi-jogi bizottság vezetőjének lelkes szavait állam és egyház üdvözítő kapcsolatáról. Ám arra, hogy hány milliárddal támogatja a magyar állam az egyházat, felkapták a fejüket. Támogatja? Az adófizetők pénzéből? Hiszen nem mindenki hívő? – kérdeztek rá, majd megjegyezték, náluk az egyház a nagy adófizetők közé tartozik, földjei, birtokai, üzemei vannak, de még oktatási és gyógyítói intézményei sem kérnek állami támogatást. Kapnak máshonnan, érdemeik elismerése mellett adományként hívőktől, szervezetektől.

„Igaz, más a szerepük, más a történelmi háttér, mint Kelet-Európában, arrafelé adminisztratív úton nem fosztották ki az egyházakat”

A tény azonban tény marad. Francia költőbarátomnak fel sem merném tenni a kérdést, miért nem avatják XVI. Lajost és asszonyát Marie Antoinettet szentté, amikor terror végzett velük. Pedig az egykor Nagy Péter kíméletlen uralkodása alatt világbirodalommá lett államot Miklós cár és asszonya alaposan lezüllesztette, s esélyük sem volt arra, hogy azzá tegyék, amivé később lett. Őket szentté avatták. Ha valaki meg akarja ismerni a polgárháborús évek kultúrharcát, hangulatát, nézze meg a szovjet színház nemzetközileg elismert mesterének, Oleg Tabakovnak a nevével fémjelzett Alekszandr Mitta rendezte filmet, a Ragyogj, ragyogj, csillagom!-at. Jól fog szórakozni és levonhat belőle ő tanulságokat pro és contra.

„Nem kell túlságosan mélyre merülni az orosz szellemtörténetben, hogy felismerjük, gondolkodóik jelentős része ateistaként élte le életét. Az isten-keresés és tagadás Oroszhonban sem bolsevik gyökerű, Dosztojevszkijtől napjainkig sokan birkóztak vele, még Gorkijt is elcsábította”

Érdekes adaléka a szovjet történelemnek, hogy a pravoszláv egyház, kíméletlen háttérbe szorítása ellenére a hívők gyűjtéssel, tankok százaival  támogatták a haza védelmét, a kontinens felszabadítását a fasizmus alól. Eszükbe sem jutott nem ezt tenni. Ismerve a mindig is favorizált, támogatott katolikus egyház, a római pápa szerepét a II. világháború alatt, nem kérdés, hogy melyik egyház fellépése volt etikusabb – az üldözés ellenére. És nincs az ortodox egyháznak Bank of Vaticanja, ahol a banktitok védelmének pajzsa alatt ki tudja milyen eredetű pénzek rejtőznek még ma is.

Családi indíttatásom okán volt módom megismerkedni a pravoszláv egyház iránti viszonnyal a szovjet rendszer idején, a hatvanas évek végétől. Mostani felerősödött jelentkezésére lehet sokféle magyarázat.

„Az ortodox egyház az orosz néplélekkel (ha van ilyen) szimbiózisban emberközeli és baráti”

Papjai házasodhatnak, nyíltan vallva a nemek kapcsolatából származó, nem Isten ellen való örömöket. A pravoszláv egyház csúcsa pedig soha meg sem közelítette a római pápa fényűzését.

Első nejem orosz volt. Anyósom rönkökből emelt házában, aki párttag és műhelyfőnök is volt egy orosz munkástelepülésen, ott lógott az ikon – senkit nem zavart. Őt főként nem. A nagyi, aki szülei házában egy légtérben élt az állatokkal, még látta Miklós cárt, szerencsésen túlélte a Hodinka mezei tömegkatasztrófát. Vetette a keresztet, ha úgy hozta a helyzet. S a kemencéről lekászálódva, több rétegű szoknyája korcából, az érinthetetlen házi kasszából a szentképről lenéző Szűzanya megértő mosolyától kísérve húzta ki a mozipénzt asszonyom kisöccseinek az egyházi cenzúra nélküli filmekre.

„Érdemes elgondolkodni azon is, miért omladoznak a hagyományos egyházak palotái világszerte s hódítanak tért új vallások, illetve lehet, hogy csak nekünk újak: buddhizmus, zen, stb.”

Magyarázatukhoz nem árt, ha distinkciót teszünk hit, vallás, és annak intézményesített rendszere, az egyház között. A hit kérdésében nincs engedményt, mindenkinek joga van olyan hitéletet élni, amilyet választott, presszió, nyomás nélkül. Vagy nem élni, ha ateista. S véleményét szabadon mondhassa ki. Bármilyen veszélyhelyzetbe.

Mert hit és intézménye sokféle lehet.

A hetvenes évek legelején feleségemmel Svájcban és Franciaországban jártunk. Meglátogattuk a genfi ortodox, pravoszláv templomot. Megrökönyödve láttuk a padokat az imatérben. A fiatal diakónus kérdésünkre, hogy miként lehetséges ez a pravoszláv templomokra nem jellemző berendezés – „Istent állva kell tisztelni” – meglepődött. A kommunizmus országában ilyen jól ismerik az ortodoxia szabályait? „Gondolnunk kell az idősebb hívőkre” – magyarázta kissé röstelkedve.

„Igen, akkor még éltek azok az emigránsok, akik a forradalom után a polgárháború elől menekültek ki Európába, megőrizve hitüket is”

Párizsban a Boulevard des Capucinesen orosz nyelvű beszélgetésre figyeltünk fel. A két idős és meglehetősen jól szituált férfi mintha Szaltikov-Scsedrin könyvéből lépett volna ki. Nem az elvtárs és polgártárs által kiirtott „господин”, hanem a korukhoz illő, archaikusabb „сударь” megszólítást használták. Tőlük tudtuk meg, hol van az egyik ortodox imaház, ahol akkor még hitoktatást is folytattak. Megbújt a bulvár mögötti kis utcák egyik szerény épületének földszintjén, bejárata az udvarról nyílott.

Ma is létezik? Fenntartják-e az időközben hazájukból Nyugatra költöző és vadul költekező, nem biztos, hogy hívő orosz milliárdosok? Nem tudnék rá válaszolni. Egy biztos, a húszas években a párizsi taxisofőrök jó része orosz fehérgárdista katonatiszt volt. S mint megtudtuk, gyakori látogatója és támogatója, fenntartója a szerény intézménynek. Két dolgot tudtak ismereteikből hasznosítani, a nyelvi és autó vezetői tudást. És élt bennük a vallás által is felerősített honvágy.

„Mert ortodoxia és hazaszeretet valahogy elszakíthatatlanul egybeforrt Oroszhonban. Politikai állásfoglalástól függetlenül”

Más lett a világ. Több hónapot töltöttünk a nyolcvanas évek végén Svájcban. A Zürich melletti kis faluban takaros templom állt, körötte temető. Mint megtudtuk, a tisztelendő ápolta. Aki nevéhez illően köztiszteletnek örvendett, ott volt a polgármester, a rendőrfőnök, a tűzoltóparancsnok mellett minden társadalmi eseményen, lett légyen az esküvő vagy temetés. És még arra is volt energiája, hogy egyházközösségének a közismerten pontos svájci vasútnál külön kocsit rendeljen, hogy bemenjenek Zürichbe színházba s az elmaradhatatlan színház utáni vacsorát is ő szervezte. Közismert az anglikán egyház toleráns magatartása. Megszületésének talán nem csupán VIII. Henrik hatalomvágya volt az oka, mindenestre az évszázadok során igazolta létjogosultságát, emberibb és gyakorlatiasabb voltát.

A hit és vallás is „pro” és „kontra” tényekből épül fel, mint életünkben szinte minden. Ne feledjük, hogy volt nekünk egy pécsi püspökünk, aki le merte írni, hogy „hívő ember költő nem lehet”. Ezzel csupán a pápák fényűző és nem mindig isten tanításait követő reneszánszkori magatartására utalt, s nem tagadta meg Pilinszky János vagy Szentkuthy Miklós mindenki által tisztelt hitét. Jó lenne, ha semmilyen szempontból nem ismétlődne meg a történelem. Mert nem a hitben van a hiba…

(Ez egy véleménycikk, amely nem tükrözi feltétlenül a szerkesztőség álláspontját)

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.