Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal két, egy tőről fakadó, ám eltérő irányt vevő szovjet írói életutat mutat be. Csingiz Ajtmatovét és Timur Pulatovét

Két alkotó, két pálya. Ugyanonnan indultak, ugyanazzal a reménnyel. Ám életútjuk szétvált. Ma már merőben másképp látják és láttatják a világot. És mi is őket.

Tudós könyvek tucatjai születtek, még elméleteket is felállítottak arról, mit jelent valójában az, hogy szovjet irodalom. A legismertebb alaptétel: eszmeiségében szovjet, formájában nemzeti. Fából vaskarika. Egy dolog tagadhatatlan, színes volt. Minden ideológiai és irodalomelméleti megállapítás ellenére. Legkiválóbbjai ugyanazt a szovjet valóságot mutatták be, sokféle szemszögből és nyelven. És ha kellett, nem féltek bírálni sem azt, ahonnan kinőttek és lettek érett, neves alkotók.

Nem tudtam eldönteni, amikor találkoztam vele, hogy hol keressem benne a  „nemzeti formát”. Európai volt külsőségeiben. Ugyanakkor a szovjet korszak gyermeke, aki pontosan tudta, honnan jött. És látta a valóság árnyoldalait is.

Zömök testalkat, kefefrizura, ferde vágású szem. Fantasztikus írói pálya. Kevés, de pontosan célba találó szó. Nem sok írótársa volt, akinek műve előbb jelent meg franciául, mint oroszul. Louis Aragon fordította le 1957-ben „Dzsamila” című kisregényét. És hízelgő értékeléssel tisztelte meg: „Ez a világ legszebb szerelmes története”.

„A hatvanas évektől Csingiz Ajtmatov (1928-2008) megingathatatlan tekintély lett. Viselkedésében mégsem volt semmi gőg és fennhéjázás, őszinte volt és nyílt”

Nem indult könnyen élete. „A valóság adta műveim anyagát” – jegyezte meg.  Édesapját a kirgiz kommunista párt teljes vezetőségével együtt 1938-ban kivégezték. Ajtmatov állatorvosi végzettséget szerzett, majd első novellái megjelenése után felvették a moszkvai íróiskolába. Sokan rosszmájúan nevettek ezen: „Iskolában tanítják az irodalmat?” Miért ne, hiszen van színművészeti, képzőművészeti iskola is. A Gorkij nevét viselő intézménybe kiválasztott tehetségek kerülhettek be, akik közül kezdetben sokan még a helyesírással küszködtek. Ám végül igazolták tehetségüket, írók lettek. És nem akármilyenek.

Ajtmatovot nem nagyon kellett tanítani. Korai kritikusai elképedtek, hogy milyen gyorsan sajátította el az orosz nyelvet. És milyen magas szinten. 1956-ban debütált. 1966-ig kétnyelvű volt, majd a személyi kultuszt sajátosan felelevenítő regénye „A versenyló halála” megjelenése után már csak oroszul írt. Ezért a művéért kapta első nagy kitűntetését, Állami-díjat.

„Nem titkolta, kapott hazájában hideget-meleget azért, hogy nem az anyanyelvén ír”

Kirgiz írókollégái a szemére vetették, hogy ezzel elárulta népét. Ajtmatov frappáns választ adott. Nem a nyelvtől függ, hogy nemzeted szolgáld. „Az orosz nyelv, minél jobban megismertem, hihetetlen gazdagságát nyújtotta a kifejezéseknek, a lehetőségeknek, amit a kirgiz nyelv semmiképp nem adhatott volna.”

Tény, hogy nem állt egyedül ezzel a véleményével. Fazil Iszkander abháznak született, de hírnevet mint orosz író szerzett. Nemzeti hovatartozásáról így vallott: „Semmi kétség – orosz író vagyok, aki gyakran megénekelte Abháziát. Sajnos abházul egy sort sem írtam le. Az, hogy az orosz irodalmat választottam, egyértelmű döntés volt számomra.” Gennagyij Ajgi csuvas költőt orosz nyelven fedezte fel a világ. S vele a csuvas irodalmat is. Sokat fordított népe nyelvére, honfitársai általa ismerték meg a világirodalom remekeit. Absztrakt és metaforisztikus verseit azonban oroszul írta. Vajon értékelik-e az önállóvá lett köztársaságok írói, mennyit vesztettek azáltal, hogy nem nyúlt a hónuk alá egy világnyelv?

Andrej Koncsalovszkij filmet forgatott Ajtmatov regényéből, „Az első tanítóból”. A filmet nem lehetett bemutatni hazájában, amíg ki nem vágták belőle a jelenetet, amikor megbecstelenített főhőse, egy patakban lemossa magáról a gyalázat szennyét. „Kirgiz nő nem mutogatja a mellét a filmvásznon: ez volt a sommás ítélet” – emlékezett nevetve az író az esetre.

„Ajtmatov írásművészete egészen különleges, ötvöződik benne népe hagyománya a modern korral, a nagy változással, amelyen sztyeppei ősei végigjártak”

Szeretett tiszta vizet önteni a pohárba. 1973-ban aláírta szovjet írók Szolzsenyicin és Szaharov mellett kiálló levelét. Mégis elsősorban író és nem aláíró volt, művei megjelentek, népszerűsége nőtt. Határozott kiállása ellenére még ebben az évben megkapta a Szocialista Munka Hőse címet. Két évvel később „Az évszázadnál hosszabb ez a nap” című regényéért Állami-díjban részesült. Megtűrt volt vagy kivételezett? Nem mertem megkérdezni. Beszélgetésünkből inkább az előbbire következtettem.

Hogyan dolgozott? Egyformán bírta a kirgiz és az orosz nyelvet, más nyelven azonban nem beszélt. Gépkocsit soha nem tanult meg vezetni és később – fia vallomása szerint – a computert sem tudta használni. Kézzel írta műveit. Ellentétben számos nemzetiségi írótársával, akiknek kéziratai a felszántott földre emlékeztettek (erről magam is meggyőződhettem). Az övéi kristálytiszták voltak.

„Az idők változásával a peresztrojka mellé állt. Külügyi szolgálatba lépett. Először Gorbacsov kiküldte luxemburgi nagykövetnek, majd a Szovjetunió felbomlásával a Kirgiz Köztársaság brüsszeli nagykövete lett, s képviselte országát az Európai Unió, a NATO, az UNESCO szervezetekben, Hollandiában és Luxemburgban is”

Írói rangja segítette munkájában. Ugyan gyakran hazajárt, a peresztrojka bukása után – sok más neves írótársához hasonlóan – élete végéig külföldön maradt. Németországban, Nürnbergben halt meg 2008-ban. Művei többnyire németül jelentek meg, oroszul utoljára 1986-ban adták ki.

Hasonlóan indult másik vendégem életútja is. Az ismeretlenségből, Buharából röpítette tehetsége a szovjet irodalom élvonalába. Ma is ott áll könyvespolcomon Timur Pulatov novelláskötete az „Őrtornyok”. Benne kedvenc kisregényem a „Birtokok”. Egy keselyű élete. Sokat olvastam állattörténeteket Jack Londontól Szürke Bagolyig (Grey Owl), ám a hitelesség és a madár életébe beleszőtt emberi tartalom megigézett. Pulatov nem volt antropomorf, nem kölcsönzött emberi tulajdonságokat nem éppen rokonszenves madár hősének, mégis hozzánk szólt története tanulságaival.

„Akkoriban gondolni sem mertem volna, hogy a szerző milyen szerepet játszik majd az orosz irodalmi élet átszervezésében”

Pulatov bár üzbégnek tartotta magát, soha egy sort sem írt le üzbégül. Kötődött népe hagyományaihoz, noha ízig-vérig modern író volt, az emberi lélek mechanizmusainak ismerője.

Találkozásunk óta sok víz lefolyt a Moszkva folyón. Pulatov megpróbálta átmenteni az egykori Szovjet Írószövetséget. Talán mert szerepet játszott írói indulásában, talán munkált benne a nosztalgia, hogy az orosz nyelv ismét összehozhatja az egykori birodalom soknemzetiségű szerzőit. Tévedett, a nemzeti öntudat centrifugális ereje és a nagyok egyéni ambíciói szétzilálták az egykori közösséget. Akkor ragadta magához a kezdeményezést, amikor Jevgenyij Jevtusenko külföldre távozott és kiszállt az irodalmi élet vezetéséért folytatott küzdelemből.

A testület a különösen hangzó Írószervezetek Nemzetközi Közössége nevet kapta s megörökölte a Szovjet Írószövetség egykori birodalmát. Pulatov belevetette magát a munkába, félszáz helyi szervezetük volt. Az írói társaság békétlen népség, természetes, hogy a belső feszültségek – nem csak politikaiak – hamarosan szétfeszítették a szervezet kereteit.

„Pulatov – nem hittem volna a csendes, mélyen érző és gondolkodó íróról, – meglehetősen autoriter vezetési stílusban intézte az ügyeket”

Ebbe sokan nem nyugodtak bele. Az értékes, átörökölt vagyon kézen-közön elfolyt. Ma a szervezet, melyet Pulatov hat évig irányított, árnyéka önmagának. 2000-ben távozott az éléről. Hogy önként, vagy késztették rá, arról megoszlanak a vélemények, miként kezdeményezéseiről is. „Irodalmi Eurázsia” címen indított rendszertelenül megjelenő folyóirat-almanachot, könyvkiadójuk igazából soha nem állt talpra.

Mint alkotó viszont rangot szerzett magának. 1996-ban három kötetben jelentek meg novellái, kisregényei. A negyedikben cikkeit és a róla szóló írásokat adatta ki, köztük egy német irodalomkritikus testes tanulmányát: „Ember, társadalom és vallás Timur Pulatov műveiben”.

Pulatov ma köztársaságának megbecsült szerzője. Moszkvában él. Sajátos, népe mitológiájára támaszkodó írásművészetéről testes monográfia is napvilágot látott. Ami viszont meglepő: az iszlám vallás és kultúra elszánt védelmezőjeként lép fel.

Két eltérő életút. Néped, szülőfölded hagyományait beemelni a világirodalomba, vagy kitörés helyett ragaszkodni a múlt értékeihez, nemritkán túlhaladott kötöttségeihez. Kinek van igaza? A művek elérhetők, az olvasó dönthet. Idővel a történelem is.