„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Akárki lesz is az utódja, nem lesz egyszerű dolga. A jelenlegi elnök távozása után így is, úgy is kialakuló hatalmi űrben nem csupán a Nyugatra menekült ellenzékiek próbálnak majd pozíciót fogni, de azok az oroszországi körök is, amelyek rendre bírálják Minszk álláspontját, és amelyeket a 2020-as választások előtt a zavargások előkészítésével vádolt a belarusz elnök”
Fotó:EUROPRESS/Natalia KOLESNIKOVA/AFP2020. augusztus 9-én elnökválasztást tartottak Belaruszban, amely a botrányokkal és letartóztatásokkal „tarkított” kampány után egész békésen lezajlott, hogy aztán már aznap estére országszerte összecsapásokba torkolló tüntetések kezdődjenek. A tiltakozók úgy vélték, Aljakszandr Lukasenka elcsalta a választásokat, olyannyira, hogy a hivatalos eredmények szerint mindössze a szavazatok 10 százalékát kapó Szvjatlana Cihanovszkaja győzött valójában. Mind a hivatalos eredmény, mind pedig az ellenzék állítása felvet kétségeket – ha finoman akarunk fogalmazni –, mára azonban talán már mindegy is, melyiknek volt nagyobb alapja.
„A gyakorlatban ugyanis továbbra is Lukasenka vezeti Belaruszt, a társadalom pedig támogatja, vagy legalábbis elfogadja ezt. Ezzel pedig a nyugati államok is kénytelenek számolni, annak ellenére, hogy nem ismerték el a választások eredményét”
A tiltakozások és az utcai erőszak kezdete után Nyugaton vélhetően a Lukasenka-rendszer gyors bukásával számoltak, azóta azonban a belarusz elnök egy újabb választáson is megerősítette pozícióját, amelyet ezúttal semmiféle rendbontás vagy tiltakozás nem kísért. Bár kétségkívül vannak, akik akár erőszakos akciókat is hajlandóak végrehajtani a rendszerrel szemben, számuk azonban csekély, főleg, hogy a legaktívabb ellenállók vagy börtönbe kerültek, vagy emigrációba kényszerültek. Utóbbiak közül egyesek fegyverrel harcolnak Ukrajna oldalán, abban bízva, hogy Kijev győzelme esetén fegyverrel dönthetik meg a Lukasenka-rendszert is, többségük azonban próbál túlélni a Belarusszal szemben egyre inkább érdeklődését vesztő európai államokban.
„Az emigránsok között a legismertebb az a Cihanovszkaja, aki egy emigráns kormány fejeként járja az európai országok egyre szűkülő körét, megpróbálva napirenden tartani a belarusz kérdést”
A belülről is megosztott belarusz politikai emigráció azonban még az oroszhoz képest is elég rosszul fest, és nem is nagyon lehet más reális célja, minthogy saját fennmaradását biztosítsa a nyugati államok és szervezetek anyagi támogatásával. Hogy ezt a magát választott államfőnek tekintő Cihanovszkaja is érzékeli valamennyire, jól mutatja a napokban a Foreign Affairs című amerikai külügyi folyóiratban megjelent cikke is. Hogyan szálljunk szembe egy diktátorral? című írásában elismeri, hogy ma elég valószínűtlennek tűnik Lukasenka megbuktatása, az önjelölt elnök azonban bízik valamiféle váratlan eseményben, amely ezt mégis lehetővé teheti, és – a Belaruszt érintő újabb szankciók bevezetésén túl – arra szólítja fel a nyugati vezetőket, köztük Donald Trumpot, hogy támogassák a belarusz ellenzéket, hogy az készen álljon a hatalmi űr kitöltésére. A belarusz politikai folyamatok befolyásolásának alapvetően csekély lehetőségei azonban nem zavarták meg abban Cihanovszkaját, hogy felajánlja a hatalomból való békés távozás lehetőségét Lukasenkának, és fittyet hányva az akkorival teljesen ellenkező geopolitikai helyzetre olyan, az átmenetet levezénylő kerekasztal létrehozását javasolja, mint amilyen 1989-ben a Szolidaritás részvételével létrejött Lengyelországban.
„A belarusz ellenzék talán még a korábbiakhoz képest is kevésbé vehető komolyan potens politikai mozgalomként azóta, hogy Cihanovszkaja férjét, Szjarhej Cihanovszkijt kiengedték a börtönből, és elhagyhatta Belaruszt”
Persze felesége révén a tizennégy elengedett személy közül Cihanovszkij volt az, akiről a legtöbbet írtak a nyugati sajtóban, jelenleg azonban nem úgy tűnik, hogy az öt magánzárkában töltött évet olyan politikai tekintéllyé tudja alakítani, amely révén feleségével egy nagyobb erejű ellenzéki mozgalom élére állhat. Sőt, a láthatóan fizikailag és mentálisan is megtört egykori vállalkozóból lett ellenzéki vezető időnként már-már tragikomikusnak és önmaga karikatúrájának tűnik. Cihanovszkij nem sokkal szabadon engedése után máris közzétett egy videót, amelyben arra kérte a követőit, hogy dobjanak össze 200 ezer eurót, azt ígérve, hogy már három héttel később hatalmas csapást mér a belarusz rezsimre. Néhány nappal később egy szomorú videóban közölte, hogy addig csak ezer euró gyűlt össze. Ki tudja, talán a követők szűkmarkúságának köszönhető, de a belarusz rezsimre mért nagyerejű csapás is elmaradt – legalábbis jelen sorok írója nem értesült ilyesmiről.
„Lukasenka szerint Cihanovszkij ráadásul rajta sem volt az amerikaiak által átadott listán, magától engedte el őt”
Az elnök ezt a minap megjelent, a Time-nak adott interjújában említette, de már korábban is utalt rá, amikor egyenesen azt mondta az egyik elengedett fogolyról, hogy az az amerikaiak szemében egyébként is gyanús volt az orosz kapcsolatai miatt. Bár ekkor Lukasenka még nem mondta ki Cihanovszkij nevét, egyértelmű volt, hogy rá utal, hiszen Cihanovszkijnak nem csak oroszországi üzleti érdekeltségei voltak, de 2020-ban támogató hangvételű cikkek is megjelentek róla az orosz – nem kimondottan ellenzéki – sajtóban.
Akár magától engedte el, akár az amerikaiak kérték, az a tény, hogy az egyik legismertebb börtönben lévő ellenzékit, aki ráadásul a rendszerellenes emigráció jelentős része által vezetőjükként elismert politikus férje, Lukasenka mindenfajta (ismert) kompenzáció nélkül elengedte, arra utal, hogy nem igazán tartja hatalmára nézve fenyegetésnek ezeket az erőket.
„Nem is lenne rá különösebb oka, a Cihanovszkij-házaspár valóságidegen kommunikációján és a belarusz társadalomra gyakorolt hatásuk sikeres minimalizálásán túl – utóbbiban a tiltások és az emigráció ballépései egyaránt szerepet játszottak – ugyanis Lukasenkát segíti az is, hogy kijelentéseik ellenére a nyugati vezetők is kénytelenek Belarusz elnökeként kezelni őt”
Az említett Time-interjú jól példázza azt, hogy Lukasenka „elszigetelése” hol tart most. Érdekesség, hogy míg a belarusz elnök hivatalos oldalán azt emelték ki, hogy a Time szerkesztősége látta pont most aktuálisnak egy interjú lehetőségét Lukasenkával, addig Simon Shuster, az interjú készítője maga arról számolt be, hogy Minszk megbízottjai még pénzt is hajlandóak lettek volna fizetni neki, hogy vállalja az interjút.
A belarusz elnök arról számolt be az amerikai lap oroszbarátsággal nehezen vádolható újságírójának, hogy titkosszolgálati vonalon rendszeres kapcsolatot tart fenn az amerikaiakkal már jó ideje, és többek között az amerikai-orosz kapcsolatokat érintően is kérték a közvetítését bizonyos kérdésekben.
„Így Lukasenka arról győzte meg az amerikaiakat, hogy az orosz elnök szándékai a háború lezárását illetően komolyak, és nyitott a tárgyalásokra, az amerikaiak pedig Donald Trump és Vlagyimir Putyin találkozójának előkészítésében kérték a belarusz elnök segítségét”
Annak ellenére, hogy az interjú célja vélhetően az volt, hogy az amerikai közönség felé közvetítsék a belarusz elnök álláspontját, Lukasenka többször is megengedte magának, hogy bírálja Trump szavahihetőségét – például a vámokkal kapcsolatos fordulatai miatt –, és általában úgy állította be a Washingtonnal való kapcsolatát, mint amit elsősorban az amerikaiak érdeke rendbehozni, ő csupán nem zárkózik el a lehetőségtől. A meglehetősen távolságtartó kijelentései és kritikái nyomán pedig úgy tűnik, tényleg nem zavartatja magát a Nyugat miatt, és sem annak vezetőitől, sem az általuk támogatott belarusz emigrációtól nem tart.
„Ami valóban problémát jelenthet Minszk számára, az az utódlás kérdése és a belarusz politikai rendszer fenntartásának nehézségei”
A Time interjúban ez is felmerült, és Lukasenka ismét elhárította azt a pletykát, miszerint legkisebb fiát, az alig nagykorú Nyikolajt szeretné utódjaként látni. Azzal kapcsolatban, hogy ő maga vállalna-e még egy ciklust – jelenlegi mandátuma 2030-ban jár le –, a belarusz elnök azt mondta, jelenleg még nem tervez semmit, ugyanakkor utalt Trumpra, aki jelenleg 80 éves, mégis jó formában van. Lukasenka augusztus végén tölti be 71. életévét, így ezen kijelentése alapján akár még egy újabb ciklus is elképzelhető. Örökké azonban nem nyújthatja el 1994 óta tartó országlását már csak a biológiai kényszerűség okán sem, személyének jelentősége azonban olyan nagy a belarusz politikai rendszerben – ami egy sajátos, az orosztól több szempontból eltérő modellben működik –, hogy a regnálása utáni átalakulás szinte elkerülhetetlennek tűnik. Erről maga Lukasenka is beszélt Shusternek, mondván, utódja jó eséllyel sok mindenben másképp fogja vezetni az országot, ő csupán abban bízik, hogy ezt anélkül teszi, hogy lerombolná mindazt, ami most fennáll.
„Akárki lesz is az utódja, nem lesz egyszerű dolga. A jelenlegi elnök távozása után így is, úgy is kialakuló hatalmi űrben nem csupán a Nyugatra menekült ellenzékiek próbálnak majd pozíciót fogni, de azok az oroszországi körök is, amelyek rendre bírálják Minszk álláspontját, és amelyeket a 2020-as választások előtt a zavargások előkészítésével vádolt a belarusz elnök”
Számos befolyásos orosz oligarcha látná szívesen a belarusz gazdaság szélesebb körű privatizációját, más politikai csoportok pedig mintegy az ukrajnai események tanulságaként bekebeleznék az országot. Az orosz, a posztszovjet és a globális politikai életben is fajsúlyos szereplőnek számító Lukasenka eddig mindkét nyomást ki tudta védekezni, őrizve országa sajátos berendezkedését. Ma még csak sejteni sem sejtett utódjának ez szándékaitól függetlenül sem biztos, hogy sikerülni fog.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
brüsszelita says:
Lukasenkára azért haragszanak nyugaton, mert nem hagyta szétrabolni Belaruszt a kilencvenes évek második felében, meg azután sem. Ez ugyanúgy vonatkozik a nemzetközi multikra mint a saját oligarcháira, államfőként nem hagyta a fejére nőni őket. Ez főbenjáró bűn lehetett, holott az Oroszországban bevett gyakorlat volt Jelcin alatt, de nyugaton is évszázados stratégia a demokrácia megcsúfolása, az állami pénzek és tulajdonok lenyúlása. Így lett Lukasenkából Európa utolsó diktátora, a mainstreamben különösen, ami mindent elkövetett a megbuktatása érdekében.
Csakhogy ő tisztességes kolhozelnök volt még a szovjet időkből visszamaradva, ami már akkor is ritkaságszámba ment, viszont nem hagyta a parasztokat kisemmizni és a mézesmadzagot az orruk előtt elhúzni.
Ily módon a megbuktatására való kísérlet kudarcot vallott, merthogy manapság Belaruszban a népek ha nem is dőzsölnek, de az olcsó orosz energiára és a megbízhatóan ketyegő állami tulajdonra, valamint a törvénytisztelő nemzeti vállalkozókra alapozva az ukránoknál mindig is jobban éltek, úgyhogy még egy Majdan Minszkben nem jött össze már csak azért se, mert az orosz politika és titkosszolgálat ezúttal résen volt, Putyin felébredt.
Így Lukasenka bekasznizhatta a nyugat tenyéréből etetett ellenzéknek nevezett felforgató elemeket, közte Cihanovszkaja férjét, akik a választáson nem átallották megkérdőjelezni a győzelmét, így a magára maradt fiatal feleség mezei angoltanárnőként csinált bohócot magából nyugaton, ahol a hóna alá nyúltak és kitették a kirakatba. Persze Lukasenkának lehetett volna annyi esze, hogy a választást nem kell nyolcvan százalékkal megnyernie, elég lett volna az a hatvan, ami viszont biztosan megvan.