Belarusz Oroszország általi elnyeletése az elmúlt évtizedek visszatérő témája, amely a tavalyi belarusz zavargásokat követően ma ismét napirendre került. Elemzők és újságírók újból és újból megjósolják a belarusz függetlenség közelgő végét, mások eleve az Oroszországi Föderáció nyugati nyúlványának tekintik az országot. A valóság azonban újra és újra rácáfol ezekre az elképzelésekre, amelyek a belarusz modell teljes félreértésére alapozódtak.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

„1995-ben Belorusszia – nevét leszámítva – Oroszország része lett.” Nem más írta ezt, mint Samuel P. Huntington híres, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művében, és talán nyugodtan kijelenthetjük, hogy ennél nagyobbat aligha tévedhetett volna. Bár Belarusz a többi posztszovjet államnál valóban szorosabb kapcsolatokat alakított ki Oroszországgal, és még egy közös szövetségi államot is létrehoztak, amelynek valódi tartalommal való feltöltése azonban gyakorlatilag máig várat (váratott?) magára.

„Az elmúlt évtizedek eseményei azonban többször is bizonyították, hogy Minszk önálló játékos, amelynek ugyan szüksége van Moszkva támogatására, azonban adott esetben vele szemben is érvényesíteni próbálja érdekeit”

Ennek ellenére máig arról szól a Belarusszal kapcsolatos elemzések zöme, hogy az ország politikai, társadalmi és gazdasági rendszere fenntarthatatlan, Aljakszandr Lukasenka elnök már Moszkvánál is kihúzta a gyufát, napjai meg vannak számlálva, Belarusz pedig Oroszország része lesz. A fenti példából láthatjuk, hogy 1995 óta napirenden vannak az ilyen gondolatok, és az elmúlt egy év eseményei is ezeket a meglátásokat erősítették fel. Ennek oka az, hogy a térséggel foglalkozók többsége Oroszország pozíciójából kiindulva próbálja értelmezni az eseményeket, ahelyett, hogy a belarusz különutasságot önmagában vizsgálná.

„Ennek a különutasságnak három főbb jellemzője van. A ma megszűnni látszó többvektorú külpolitika, a sajátos gazdasági modell, és a szovjet-orosz kulturális és emlékezetpolitikai örökség hangsúlyos megőrzése”

A több vektorú külpolitikát általában egyszerű kettős játékként értelmezik a nyugati, és gyakran az orosz elemzők is. Ahhoz hasonlóként, amelyet Leonyid Kucsma, vagy Viktor Janukovics ukrán elnökök is folytattak, és amely végül a két kijevi Majdanhoz is vezetett. Azonban van egy döntő különbség. Lukasenka sosem tűzte ki célul országa nyugati integrációját, sőt, általában kezdeményezőnek bizonyult a posztszovjet integráció területén. A belarusz elnök máig büszkén emlegeti, hogy egyedül ő nem támogatta a Szovjetunió felbomlását.

„Nyílt titoknak számít az is, hogy az 1990-es években Oroszországban is rendkívül népszerű belarusz vezető az oroszokkal közös szövetségi állam tényleges hatalommal rendelkező vezetője kívánt lenni”

Miután a gyengekezű Borisz Jelcint Vlagyimir Putyin váltotta az orosz elnöki székben, és nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz gazdasági-társadalmi berendezkedés vissza-, illetve átalakítására nincs sok esély – így az oligarchiát nem szüntetik meg, legfeljebb megzabolázzák picit –, Lukasenka ugyan hangsúlyozni kezdte a belarusz szuverenitás fontosságát, az ország euroatlanti irányú fordulata azonban – ellentétben Grúziával, Ukrajnával vagy Moldovával – sosem merült fel komolyan. Legfeljebb az „integrációk integrációja” keretén belül, amikor az a 2010-es évek elején még elképzelhetőnek tűnt.

Arra, hogy a Lukasenka végül az általa kezdeményezett, Oroszországgal szorosabb integrációt illetően lassított a tempón, és tulajdonképpen máig csak az alapok lerakása zajlik, egyéni politikai ambícióinak kudarcán túl egy másik oka is volt.

„Országában ugyanis teljesen más gazdasági és társadalmi berendezkedés alakult ki, mint Oroszországban, utóbbi azonban gazdasági súlyának köszönhetően könnyen maga alá temetheti Belaruszt”

(Hasonló okok közrejátszottak Ukrajna és Oroszország integrációjának állandó megakadásában is, azonban ott a helyi oligarchák voltak azok, amelyek féltek a nagyobb és gazdagabb orosz riválisaikkal történő konkurálás kockázataitól.) Lukasenka ugyanis visszafogta a privatizációt, így az 1990-es évek Oroszországára jellemző vadkapitalizmus, és az oligarchák felemelkedése is elmaradt. Megőrizték a nagy állami vállalatokat, a társadalmi különbségek pedig jóval kisebbek maradtak az oroszországihoz, vagy főképp az ukrajnaihoz képest. Persze ebben hatalmas szerepe volt az Oroszországgal fenntartott szoros gazdasági és politikai kapcsolatoknak, és az energiahordozók kedvező árainak.

„Azonban épp a két modell ellentéte volt a legfőbb akadálya a két ország közeledésének”

Oroszország, pontosabban az orosz gazdasági elit elvárta, hogy Lukasenka szabad utat adjon az orosz tőkének az országon belül, míg Minszk részéről az az igény merült fel, hogy a két ország vállalatai a kialakuló közös piacon egyenlő feltételekkel indulhassanak. Beleértve a támogatásokat és kedvezményeket is, miközben Lukasenka már csak politikai okokból sem szerette volna feladni az országában kialakult szociális modellt. Jelenleg úgy tűnik, a szövetségi állam programjainak keretein belül sikerült valamilyen megállapodásra jutni, azonban az, hogy a gyakorlatban ez milyen változásokat hozhat majd a két ország gazdasági kapcsolataiban, és a belarusz modell jövőjét illetően, még nem világos.

„A szovjet-orosz kulturális örökség megőrzését általában szintén az önállótlanság jelenként értelmezik, a már idézett Huntington egyenesen úgy fogalmazott, <Belorussziának nincs igazi nemzeti identitástudata>” Holott a szovjet múlt iránti ilyen mértékű ragaszkodás éppenséggel kivétel, és nem szabály a posztszovjet térségben, és ezen a téren Belarusz – talán az el nem ismert Dnyeszter melléki Köztársaság (Transznisztria) kivételével – egyedül áll”

Jellemző, hogy még Oroszországban is ünneplik az ország Szovjetunióval szembeni szuverenitását kimondó nyilatkozat évfordulóját, ezzel szemben Belaruszban Lukasenka megválasztása után nem sokkal népszavazás útján Minszk 1944-es felszabadításának napja lett a függetlenség napja. Belarusz még az úgynevezett Nagy Októberi Szocialista Forradalom november 7-i évfordulóját is megtartotta, gyakorlatilag a szovjet időszak zászlajával együtt, az idei évben pedig új nemzeti ünnepként jelentették be a népi egység napját, amely szeptember 17-re esik. Arra a napra emlékezve, amikor a szovjet csapatok 1939-ben bevonultak Lengyelországba.

„A hivatalos belarusz identitás szinte teljes egészében a viharos és tragédiákkal teli 20. századra építkezik, szemben a rendszer ellenzékével, amely a Litván Nagyfejedelemség időszakát tekinti <aranykornak>”

Jurij Sevcov belarusz politológus egyenesen „katasztrófák népének” nevezte a belaruszokat, akik a szovjet tagköztársaságok közül a második világháború pusztításait, és a csernobili atomkatasztrófát is a legjobban megszenvedték. A második világháború – (poszt)szovjet nevén: a Nagy Honvédő Háború – nem csupán az iszonyatos veszteségek miatt maradt meg a belarusz emlékezetben, hanem az ország területén működő kiterjedt partizán mozgalomnak köszönhetően is. Ehhez hozzájárult az is, hogy a háború után a tagköztársaságot évtizedekig a partizán mozgalom szervezői irányították.

Közéjük tartozott Pjotr Maserav is, aki 1965–1980 között vezette a helyi kommunista pártot, és aki a brezsnyevi pangás éveiben is számos jelentős fejlesztést valósított meg az országban, jelentősen növelve annak életszínvonalát. Maserav kultuszát rejtélyesnek tűnő halála – autóbalesetben hunyt el akkoriban, mikor sokan már Brezsnyev egyik lehetséges utódjaként tekintettek rá – csak tovább növelte.

„Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a belarusz társadalom többségének az 1990-es éveket követően más, a többi tagországhoz képest jóval pozitívabb viszonyulása alakult ki a szovjet múlthoz, amely mára – többek közt ennek a viszonynak a megőrzése révén – egy belarusz különutassággá alakulhatott”

Az elmúlt egy év történései, bár felszínre hozták a belarusz társadalmon belül az újabb generációk felnövekedéséből, és a politikai szabadságjogok korlátozásából fakadó ellentéteket, akár az eredeti várakozásokhoz képest ellenkező irányban is hathatnak. Az ellenzék külföldi kapcsolatainak felszínre kerülése, és az emigrációnak főképp a Prataszevics-ügyet követő lejáratódása – a rendszerellenes csoportokkal szembeni szigorú fellépés mellett – bár nemzetközi színtéren tovább fokozták az indulatokat, jelenleg viszonylagos nyugalmat teremtettek az országon belül.

„Ez egyrészt akár meg is könnyítheti a lassan valóban elkerülhetetlennek tűnő, és Lukasenka által is bevallottan közelgő hatalmi átmenetet, hiszen a legradikálisabb elemek kikerültek a képből. Másrészt pedig szemmel látható, hogy a minszki vezetés a tavalyi történéseket nemhogy elfelejteni nem óhajtja, de – erejét érezve, vagy legalábbis fitogtatva – egyenesen büszke a „színes forradalmi” kísérlet visszaverésére, és azt akár saját identitásának egy újabb elemévé teheti”

Persze, ezzel a győzelemmel együtt is kérdéses marad, hogy a belarusz különutasság meddig tartható fenn, ha a korábbi többvektorú politikát valóban az egyoldalú orosz függés váltja fel, a gazdasági integráció pedig felbomlasztja a megszokott szociális modellt. Azonban Huntington tévedésére gondolva jobb, ha ezekkel kapcsolatban sem teszünk elhamarkodott kijelentéseket.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)