Kezdőlap » Fókuszban » A kaszárnyákban maradt a Csehszlovák Néphadsereg
Prága, 1968. augusztus 21 #moszkvater

A kaszárnyákban maradt a Csehszlovák Néphadsereg

A végkimenetel aligha, az áldozatok száma viszont bizonyosan a sokszorosára változott volna

Prága, 1968. augusztus 21 #moszkvater
Prága, 1968. augusztus 21
Fotó:EUROPRESS/AFP/Yuryi Abramochkin/Sputnik

Annak, hogy az 1968-as csehszlovák eseményeknek „csak” néhány száz halálos áldozata volt és nem több tízezer, esetleg több, a helyi haderő passzivitása volt a legfontosabb oka. Az „emberarcú szocializmus” megteremtését célzó reformkezdeményezések elfojtására bevonuló, összesen mintegy félmillió főt kitevő „testvéri szocialista haderők” így csupán a javarészt békés civil ellenállással szembesültek.

Az 1948-as kelet-közép-európai kommunista fordulat utáni őrült tempójú, majd az ötvenes évek második felétől már racionálisabb mérvű haderőfejlesztés eredményeként minden szocialista országban szovjet mintájú, nagy létszámú, viszonylag korszerűen felszerelt hadseregek jöttek létre. Nem is lehetett ez másként, hiszen a Varsói Szerződés (VSZ) részeként, a hidegháborús viszonyok közepette -hasonlóan a szovjet hadsereghez – feladatuk a nyugati katonai szövetséggel, a NATO-val való hagyományos-nukleáris összecsapásra történő felkészülés volt. A hatvanas évekre stabilizálódott rendszerben tehát nagy harci erőt képviselő formációk álltak az Egyesített fegyveres erők (EFE) parancsnokságának rendelkezésére. Persze akárcsak a fejlesztés, a vezetés is szovjet bábáskodás mellett zajlott, arról nem is beszélve, hogy az élet más területeihez hasonlóan a kommunista pártok meghatározó jelenléttel bírtak a szervezetben. Mindez biztosította, hogy a szocialista országok ne csak geostratégiai mélységükkel, hanem tényleges katonai erővel is részt vegyenek a Nyugattal való újabb várható háborúban, ugyanakkor ezek az erők ne válhassanak igazi nemzeti haderővé, melyek akár a megszálló szovjetek ellen fordulhatnak, s alapot adhatnak a függetlenségi törekvésekhez.

Annak a próbájára, hogy e kettős, sok tekintetben ellentmondásos szempontrendszernek sikerült-e megfelelni, a VSZ megalakítása után alig egy évvel, 1956 októberében került sor a magyar forradalom- és szabadságharc idején. Bár a felkelők hozzájutottak nem elhanyagolható fegyverkészletekhez és a néphadsereg személyi állományából is csatlakoztak a forradalomhoz, az alakulatok szervezetszerű, tömeges átállására nem került sor. Ebben a szovjet intézkedések (magyar laktanyák gyors blokkolása) mellett meghatározó szerepe volt annak, hogy az ilyen eshetőségre is készülve szoros szakmai és ideológiai ellenőrzés alatt építették fel a Magyar Néphadsereget. A Nagy Imre-kormány legfontosabb potenciális eszköze, melyet a november 4-i szovjet invázió ellen felhasználhatott volna, így lényegében nem állt rendelkezésre. Azt talán mondani sem kell, hogy a százezres magyar haderő tényleges átállása és harcba vetése a szovjetek ellen milyen mértékben írhatta volna át az események menetét – áldozatszám tekintetében mindenképp.

Ugyanez az elméleti potenciál az 1968-ban mintegy 230 ezer főt számláló Csehszlovák Néphadseregben is megvolt, amely a magyarral szemben még azzal a helyzeti előnnyel is rendelkezett, hogy ott nem állomásoztak állandó jelleggel szovjet csapatok. Persze, maguk az események is kevésbé voltak gyorsak és erőszakosak, mint 1956-ban Magyarországon, s a mozgalom vezéralakja, Alexander Dubcek is kezdettől fogva hangsúlyozta az erőszakmentességet, nem adva utasítást a fegyveres ellenállásra.

Az inváziós tervek elkészítésénél mindenesetre semmit nem bíztak a véletlenre, a szovjet vezetés számolt a csehszlovák haderő jelentős ellenállási potenciáljával. Ennek részeként úgy stratégiai, mind műveleti és harcászati szinten nagy szerepet kapott a meglepetés, illetve a megtévesztés. A bevonulásra így röviddel azt követően került sor, hogy a felvidéki Ágcsernyőn folytatott csehszlovák-szovjet tárgyalásokon, majd a többoldalú pozsonyi deklaráció aláírásával már kompromisszum körvonalazódott a felek között. A július folyamán az országban – egyes értékelések szerint már demonstratív céllal – megrendezett Sumava fedőnevű VSZ-hadgyakorlat mintegy 25 ezer (köztük 800 magyar) résztvevőjét maradéktalanul ki is vonták. Végül pedig a végrehajtás fázisában is a legfontosabb szempont volt a csehszlovák vezetés és a haderő gyors semlegesítése. A szovjet Légideszant Csapatok (VDV) hadműveletében először mintegy száz civil ruhás ügynök vette át a prágai Ruzyne (ma Václav Hávelről elnevezett) repülőtér irányítását, ahová (és más repülőterekre) aztán An-12-es négyhajtóműves szállítógépek hozták be a katonák tömegeit, masszív elektronikai álcázás, passzív és aktív zavarás mellett. A szárazföldön is több irányból megindult a VSZ-erők akciója. Románia, Albánia és az NDK kivételével (ez utóbbi kihagyásáról az utolsó pillanatokban született döntés, elkerülendő az 1938-as párhuzamokat) mindegyik tagállam részt vett a bevonulásban. A szovjet-lengyel-magyar-bolgár inváziós erők létszámát az első pár napban negyedmillió főre teszik (ez szinte megegyezik a Csehszlovák Néphadseregével), ami később félmillióra duzzadt. Több ezer páncélos, és legalább ezer légi eszköz vett részt az akcióban.

Ahogy 1956-ban Magyarországon, úgy 1968-ban Csehszlovákiában is nagyban megváltoztathatta volna a történteket, ha a helyi haderő szembeszegül a megszállókkal. Míg azonban a Brezsnyev-doktrína eltökéltségéből fakadóan éppúgy, mint a masszív szovjet erőfölény miatt a végkimenetelt aligha tudták volna befolyásolni, bizonyos, hogy fellépésük rendkívül magas áldozatszámot eredményezett volna a ténylegesen elvesztett 137 csehszlovák civilen és a (főként balesetekben) életét vesztett mintegy száz VSZ-katonán túl. Arról nem is beszélve, hogy egy  hónapokra elhúzódó helyi konfliktus a masszív kelet-nyugati szembenállás kontextusában természetszerűleg maga után vonta volna egy újabb (világ)háború kitörésének kockázatát is, mely a taktikai nukleáris fegyverek miatt beláthatatlan következményekkel járt volna térségünk jövőjére nézve.